Túra: Kalifornia, Neveda

Ébredés – Lányok helyett egy szőrős cseh – Vörös Szikla Kanyon – Performance a sivatagban – A Halál völgye – Antonioni és Pink Floyd – Amerikai szahara

Rápaskolok Inés, a mexikói szépség fenekére és elküldöm pezsgőért. Figyelem a krupiét, amint a kerék forgásirányával ellentétesen elindítja a golyót. Hosszú gurítást kértünk, a golyó ugrál, pattog, egy kör, két kör, három kör… végül a 32-es számnál áll meg. Az asztal körül csalódott moraj. Hátradőlök. Gyermekkorom szerencseszáma ezúttal sem hagy cserben, újabb tízezer dollár. Inés könnyedén megcsókol, … vagy Rosalita az, nem is figyeltem… érzem ajkain a pezsgő fanyar ízét… Boldog. Ezt a tétet neki ígértem. Odatolom elé a zsetonhalmot. Mára elég lesz, legalább egy Fat Boy árával lettem gazdagabb. Megköszönöm a játékot, az asztalra dobok egy százdolláros zsetont és biccentek a krupiénak, oldalamon a két vadmacskával irigykedő pillantások kereszttüzében elindulok a kijárat felé. Sokan cserélnének velem. Gyors zuhany, bedőlök az ágyba és várom, hogy a lányok befejezzék a lubickolást.

Túra: Kalifornia, Arizona

Alábbi cikkünk egy kicsit rendhagyó írás, és ha igazán élvezni akarod, fektess bele egy …

Végiggondolom a napot, a hosszú motorozást Palm Springstől Vegasig, lehunyom szemem, látom magam előtt a Joshua Three nemzeti park kietlen, mégis gyönyörű táját, érzem a sivatag forróságát, a motor lüktetését. Puha léptek közelednek ágyam felé, a kis hamis Rosalita lesz az… mindjárt megérint, lágyan, cirógatva… De keményen megmarkolja a vállam. A kis vadóc! Csücsörítek felé, várom puha ajkai érintését…

A nagy jódolgotokban már nem tudtok mit kitalálni, fiam – mondta nagymamám. Bérrobogózás a Red Rock Canyonban

Ajánlott zene: Frank Zappa – Torture Never Stops – Studio version.

– Čo si robiš, János? Megőrültél? Ébresztő, mindjárt hat… Szemeim felpattannak és pillantásom Michal szőrös pofájára esik. Rázza a vállam. Ezek a csehek…Inés és Rosalita fényévekre immár… De az ablakon túl a vegasi nap ragyog. A zsarnok Michal-terv mint egy szellem lebeg fölöttünk egész utunk során. Földi helytartója, Michal révén figyeli minden lépésünket. Jottányit sem enged eltérni A Tervtől. A Terv szabja meg, mikor mit tegyünk, mikor induljunk, egy-egy helyen mennyi időt töltsünk… Ez a mennyit szinte mindig kevesebb, mint amennyit szeretnénk. Ugyanakkor tudjuk, igaza van, nélküle szétesne a nap, nem érnénk időre vissza San Diegóba. Egy tanulsága már van az útnak. Nem lehet Amerikát felfedezni hat nap alatt, de jószerével egy államát sem. Ma is hosszú nap áll előttünk és minden eddiginél forróbb.

Célunk a Zabriskie Point és a Death Valley, a Halál völgye, szállás Wascóban – ha eljutunk addig. Még a reggeli viszonylag hűvös időben hagyjuk el a bűnös várost, amely így nappali fényben is gazdagnak látszik, de már nem annyira bűnösnek, és jóval unalmasabbnak, mint éjszaka. Ez a Sin City dolog amúgy többszörösen is találó, hiszen az első kaszinó- hotelt, a Flamingót „Bugsy” Benjamin Hymen Siegelbaum zsidó maffiózó és többszörös gyilkos nyitotta még 1946 karácsonyán, és hát naivitás lenne azt gondolni, hogy ma nem az alvilág uralja a zsírosabb bizniszeket. Aki a hagyományos gengszterfilmek szűrőjén keresztül ismerné meg Las Vegast, annak ajánlott film a Casino (1995). Aki a drámai megközelítés híve, nézze meg a Las Vegas, végállomás (1995) című, John O’Brian életrajzi ihletésű regényéből készült mozit. Nagyon komoly film az alkoholista forgatókönyvíróról, aki elhatározza, hogy Las Vegasban halálra issza magát. A regény írója maga is öngyilkos lett a jogok átadása után.

Operaház a sivatagban – sajnos már csak rendkívüli alkamakkor tartanak előadást

Szóval Vegas nem csak csillogás. Persze lenyűgözött engem is az éjszakai pezsgés-nyüzsgés-csillogás, de ha belegondol az ember, az esztelen fényűzés, pazarlás példaképe. Abszolúte szürreális dolog már maga a létezése is, ha csak a mesterséges tavakra, medencék ezreire gondolok egy kietlen kősivatag kellős közepén. Ahogy elhagytuk a várost, úgy éreztük a friss reggeli levegőn, hogy testileg és lelkileg is megtisztultunk. Jó volt, de Hasta la vista Las Vegas.  Hogy aztán egy óra múlva sóvárogva gondoljunk a légkondicionált kaszinókra és a hideg sörre. Beértünk a Red Rock Canyonba, és még nem is volt igazán nagy hőség. Már megint a filmek emlékei árasztottak el, ahogy követtük az elképesztő díszletek, a fura vörös-rózsaszín sziklaalakzatok között kanyargó utat. Odaképzeltem a fiatal Indiana Jonest, indiánokat, kovbojokat és mindenre elszánt, szőrös képű mexikói kalandorokat, amint lassan poroszkálnak lovaikon. A vegasi útról letérve a látogatóközpontba mentünk először informálódni, ami melegen ajánlott minden látogatónak. Mindenféle módon igyekeznek felhívni a lehetséges veszélyekre a figyelmet, brosúrák, figyelmeztető táblák, videók, online anyagok óvnak a halálos hőségtől, csörgőkígyóktól, mérges pókoktól, hirtelen árvíztől, villámcsapástól, sziklákról való lezuhanástól. Miután teljesen lesokkol, a személyzet kellemes napot kíván és mosolyogva fordul a következő látogatóhoz.

A látogatóközponttól egy 21 mérföldes hurokúton elérhetők a fő nevezetességek, az ember képet kap a parkról, annak élővilágáról. Mint kiderült, maga a valódi Red Rock Canyon csak terepjáróval közelíthető meg, a hurokúton azonban akár egy biciklivel is felfedezhető a táj, bár ennek nem a forró szeptember eleje a szezonja. Viszont kínálnak bérelhető robogókat és spéci buggykat is, amelyekkel alternatív módon járható be a park könnyebben elérhető része. A Michal-tervhez ragaszkodva a hurokúton jártuk be a területet, de így is lenyűgöző volt a táj, ahol szintén több westernfilmet is forgattak. Ajánlott film: Lopakodó hold (1968). Visszatérve a 159-es, vegasi útra, elágazást és egy stilizált kaput láttunk Bonnie Spring Ranch felirattal. A környék kedvelt kirándulóhelye volt az év elejéig. A negyvenes évek végén kezdtek itt egy forrás mellett felépíteni egy western várost, amely tulajdonosáról kapta a Bonnie nevet. Volt igazi saloonja, színháza, pisztolypárbaj és akasztás, mint turistalátványosság, és egy jó étterem, ettől lett olyan népszerű a környékbeliek Hogy aztán egy óra múlva sóvárogva gondoljunk a légkondicionált kaszinókra és a hideg sörre. Beértünk a Red Rock Canyonba, és még nem is volt igazán nagy hőség. Már megint a filmek emlékei árasztottak el, ahogy követtük az elképesztő díszletek, a fura vörös-rózsaszín sziklaalakzatok között kanyargó utat. Odaképzeltem a fiatal Indiana Jonest, indiánokat, kovbojokat és mindenre elszánt, szőrös képű mexikói kalandorokat, amint lassan poroszkálnak lovaikon.

A vegasi útról letérve a látogatóközpontba mentünk először informálódni, ami melegen ajánlott minden látogatónak. Mindenféle módon igyekeznek felhívni a lehetséges veszélyekre a figyelmet, brosúrák, figyelmeztető táblák, videók, online anyagok óvnak a halálos hőségtől, csörgőkígyóktól, mérges pókoktól, hirtelen árvíztől, villámcsapástól, sziklákról való lezuhanástól. Miután teljesen lesokkol, a személyzet kellemes napot kíván és mosolyogva fordul a következő látogatóhoz. A látogatóközponttól egy 21 mérföldes hurokúton elérhetők a fő nevezetességek, az ember képet kap a parkról, annak élővilágáról. Mint kiderült, maga a valódi Red Rock Canyon csak terepjáróval közelíthető meg, a hurokúton azonban akár között. Sajnos ottjártunk előtt nem sokkal eladták, hogy majd átépítsék valami modern vacakká, a tiltakozó aláírások ezreinek ellenére. Amerikában vagyunk, The show must go on. Na, nem mintha itthon másképpen lenne… Vagy 70 mérföldön át megint csak a monoton sivatag, kiégett színek, növényzet semmi, néha valami száraz cserje, néha a semmi közepén egy-egy ház, kunyhó, lakókocsi. Aki nem járt errefelé, el sem hiszi, hogy létezik harmadik világ szintű élet a Föld vezető gazdasági és politikai hatalmában, az USA-ban is. Aztán egyszer csak néhány ház, pár fa, némi zöld és egy jelzés, Death Valley Junction.

Az ember hirtelen azt hiszi, hőgutát kapott… persze, nem is lehet más, hiszen azt látja, hogy egy fehér, kopott, mexikói stílusban épített ház oldalára az van írva, hogy „Amargosa Opera House”. Némi nyomozás után a következőt lehet megtudni a helyről. Nem vicc, ez tényleg egy operaház volt, története legalább olyan irreális, mint Las Vegasé. Élt valaha egy nem túlságosan sikeres New York-i festő, író, táncosnő, úgy hívták, hogy Marta Becket. Valamikor a hatvanas évek elején errefelé kirándultak a férjével, és a Death Valley Junction közelében defektet kaptak. Férje a valaha volt bányásztelepülés pár megmaradt házánál keresett segítséget. Marta közben belesett a düledező épület belsejébe, amely az 1920-as években valóban előadóterem volt Corkill Hall néven az itt élő 300 ember szórakoztatására. – Beszakadt padlót, hámló vakolatot és pár törött padot láttam. De valami jóval fényesebbet is. Néztem a színpadot, és tudtam, ez lesz a jövőm. Ahogy azt egy cigányasszony is megjósolta – mesélte 1999-ben a LA Timesnak Marta.

Kibérelte az épületet havi 45 dollárért, és elkezdte felújítani, közben a színház mögött élt egy kis kunyhóban kedvenc állataival. Első előadására 1968-ban került sor, a környékről való tizenkét felnőtt és pár gyermek gyanakvó tekintete előtt. Marta azzal viccelt, hogy a Death Valley Junction lakossága akkoriban két fő volt, és amikor férje elhagyta őt, egyre csökkent. Marta nem tört meg a zord környezetben, követte álmait. Nem egy előadást nézők nélkül tartott meg, majd úgy döntött, megteremti magának a közönséget. Négy évig tartó munkával nézőkkel teli páholyokat festett a falakra reneszánsz stílusban, király és királynő, nemesek, szerzetesek, indiánok és kurtizánok figyelték akkortól játékát. 1970 körül a National Geographic valahogy felfedezte Marta Becket magányos operaházát és dokumentumfilmet készített róla. És az Elfeledett Színházba jönni kezdett a közönség a sivatagon át. 1980-ban Marta megismerkedett Thomas Villettel, az aranykezű ezermesterrel és egymásba szerettek. Thomas segített a javításban, helyrehozta a padsorokat, jegyet árult, színpadmester volt, végül fel is lépett Martával. Halála után Marta időnként lejött a színpadról előadás közben, arra buzdítva közönségét, hogy fantáziáját használva képzelje Thomast a színpadra.

Ahol mindig van néző – Marta Becket művész freskói az Amargosában

Marta 87 éves korára kerekes székbe kényszerült, de folytatta a szereplést. „Sitting down show” műsorával, amelyben már nem táncolt, csak énekelt, 2012-ben lépett fel utoljára. 2017-ben hunyt el. Az Amargosa Opera House-t azóta adományokból tartják fent. Az utóbbi időkben paranormális jelenségek, szellemjárás színhelyeként emlegetik egyre többet a magányos házat. Valóban fantasztikus, meseszerű történet, nem? Ajánlott rövidfilm: http://toddrobinsonfilm.com/amargosa/

A kereszteződés után aztán tényleg kezdett bedurvulni a helyzet. A meleg hőséggé fokozódott, amely elöl nem volt menekvés. Árnyék sehol, ha itt defektet kap az ember motorral, órák alatt elpatkolhat. Egyszer csak újabb tábla, egy parkoló, megérkeztünk a Death Valley leghíresebb helyéhez, a Zabriskie Pointhoz. Az ember felvonszolja magát egy pár száz méteres kanyargós gyalogúton a kilátóhoz, ahol – ha van egy kis fantáziája – elborzadva, egyben lenyűgözve néz körül. Ameddig a szem ellát, fantasztikus geológiai alakzatok, formák, színek, és a legtökéletesebb nihil – már ami az élet akár legparányibb jeleit illeti. Nem akarjuk elhinni, hogy száz évvel ezelőtt itt még dolgoztak is emberek, nem is akármit! Bányásztak. Bóraxot termeltek ki és szállították el öszvérháton. Nagyon úgy érzem, alaposan elpuhultunk mára. Még talán az öszvérek is. Amúgy még ma is talány számomra, hogy mi is pontosan a Zabriskie Point. Ha jól tippelek, egy talán pár száz méter széles, furán elszíneződött hegyhátrészlet.

Akármelyik része is legyen a látott tájnak, egyszerűen lenyűgöző lett volna, ha… Ha nem lett volna negyven fok feletti hőség, még ma is ott ülnék és csodálnám. Amúgy hivatalosan nem sivatag a terület besorolása, hanem badland, egy szél és a ritka esőzések okozta eróziótól lepusztult homokos, agyagos terület, kanyonokkal, horhosokkal tarkítva. Ilyenkor azon is eltűnődhet az ember, hogy milyen pokoli lehetett elsőkként, ismeretek hiányában bejárni ezt a területet, ahol sokszor csak a szerencsén múlt, hogy életben marad-e a pioneer, vagy sem. Ajánlott film: Zabriskie point (1970), Ajánlott zene: Youtube, Zabriskie Point – full session Menekülőre fogtuk, és továbbindultunk nyugat felé. Egyszer-kétszer még megálltunk egy-egy kilátóhelyen, a hőség mármár az elviselhetetlenségig fokozódott, a menetszél már fűtött, mintsem hűtött, mentünk tovább, hogy kikerüljünk ebből a gyönyörű pokolból. Egy helyen, a Mesquite dűnéknél azért megálltunk még, ezt nem lehetett kihagyni.

Nem, ez nem Afrika, nem a Szahara. Ez Amerika, a Mesquite homokdűnéi

A látóhatárt szegélyező hegyekig terjedő homoksivatag akár Afrikában is lehetett volna, de bármilyen furának tűnt is, ez az Amerikai Egyesült Államok volt. A Mesquite dűnék igen népszerű hely, mert a járművektől gyalogosan azonnal a homokdűnék között találja magát az ember, igaz, a legmagasabbak, amelyek akár 210 m magas (vagy mély?) homokhegyet jelentenek, jóval távolabb, elérhetetlenebb helyeken vannak. Ebben az évszakban még itt sem célszerű délelőtt 10 óra után eltávolodni az úttól és sokat kell(ene) inni. Az útikönyvek a napkelte, naplemente utáni időszakot és a teliholdas éjszakákat javasolják a sivatagi túrára, de az éjjelinek eléggé ellene szól a fokozott csörgőkígyóveszély. És még egy fantasztikus dolog… van WC az út mellett! És az bizony árnyékot jelent! És már megint ugyanaz a szituáció… csodálatos a táj, maradnánk, de a hőség menekülésre késztet, indulunk tovább.

Ajánlott zene: Ry Cooder – Paris, Texas; film: A jó, a rossz és a csúf (1966)

Aznap még órákig haladunk a kietlen tájon, a hőség elbágyaszt, fásulttá tesz a természeti szépségek-borzalmak iránt, nagyon jó lenne már fürdőgatyára vetkőzni, hideg sört inni, és ledőlni egy hűvös lepedőre, de az még messze van. Wascóig még vagy 240 mérföld. Megeszi a fene ezt a Tervet… A Sequoia park hatalmas ősfáit már kihagyjuk, mennünk kell, az idő fogy, várnak a tesztmotorok San Diegóban. De előttünk még a legendás Pacific Coast.