Túra: Kalifornia, Arizona

Alábbi cikkünk egy kicsit rendhagyó írás, és ha igazán élvezni akarod, fektess bele egy kis energiát, Kedves Olvasó. Az úti beszámoló egyes részeihez zenét, filmet, videoklipet ajánlunk kiegészítésként. Ha komplexebb élményre vágysz, nézd, hallgasd meg ezeket. A zenéket megtalálod a Spotifyon, Youtube-on és társain. Jó szórakozást!

KALIFORNIA, PALM SPRINGS

Alkonyodik, mire megállunk végre. Szó szerint mellbe vág a száraz hőség. Viharos szél lökdös, kavarja, viszi a port szembe-szájba. Tépi, cibálja a pálma­fák koronáját. A széles utakon életnek semmi jele. Ember sehol. Jesszusom, ne már, mintha filmforgatáson lennénk! Ördögszekeret sodor a szél az úton. Már csak Clint Eastwood hiányzik… Körbepislogok. Várom, hogy a motorzaj­ra előtámolyogjanak az első rongyos zombik, friss hús érkezett. Első szabály: kardio – mindig mozgásban lenni. Második szabály: kettőt a fejbe. Harma­dik szabály: óvatosan a WC-kben. És végül: ellenőrizd a hátsó ülést.

Ajánlott film: Zombieland (2009)

Valaki megérinti a vállam, ordítva megfordulok… Michal az, mutat­ja a feliratot, Desert Vacation Villas. Jó helyen járunk. A kerítéskapu zár­va, mögötte hívogatón csillog egy medence vize. A recepció szintén zár­va. A parkoló üres. Michal felhívja az ajtó mellett látható telefonszámot. Itt és itt találunk egy számzáras postaládaszerűt, a kód ez és ez, benne az apartmanunk kulcsa, welcome in Palm Springs. Az épület homokszínű fala úgy néz ki, mintha a pueblo indiánok agyagból tapasztott kunyhó­ja lenne, amúgy meg mindenfelé homok. Tiszta Afrika, gondolom.

Kísér­teties hangulatot árasztanak az üres utcák és az alkonyi, forró szél cibálta pálmafák. Végre bejutunk. Légkondi azonnal be, de csak langyos szellő­re telik tőle, megfázni nem fogunk. Irány a medence… meleg, már-márforró a vize, de amikor kijössz belőle, egy percre végre hűvösnek érzed a levegőt. Pár perc gyalogútnyira étterem fényei hívogat­nak. És láss csodát, a parkolóban autók állnak. Hűvös, barátsá­gos terembe lépünk, halk zene szól, diszkrét emberi zsivaj, steak és jéghideg sör. Az élet egyértelmű jelei. Az első korsó után ránk zúdulnak az utazás, az időeltolódás, a motorozás, a hőség és az élmények fáradalmai, úgy vánszorgunk hazafelé, mint a… zom­bik. Bezuhanunk az ágyba.

Álom…

Ajánlott zene: Ry Cooder: Feelin’ bad blues

MÉG ELŐTTE…

2020 nyarán tesztmeghívást kaptunk a Harley-Davidsontól Kaliforniá­ba, San Diegóba. Utolsó amerikai tesztünket – amikor Oregonban mo­toroztunk a Live Wire-rel – megtoldottuk pár nappal, és az az út a két cseh kollégával, Filippel és Michallal nagyon jól sikerült. Egy olyan Ame­rikát ismertünk meg, amilyenről addig nem hallottunk, így magától ér­tetődőnek tűnt, hogy ezúttal is így tegyünk. Filip helyét ezúttal a szlovák Miro vette át, így végül egy igazi Visegrádi 3-as csapat állt fel, egy cseh, egy magyar és egy szlovák motoros személyében.

Nyugati part! Annyi film után végre Kalifornia! Még soha nem jártam er­refelé, és mint mindenkiben, bennem is a filmek alakította Amerika-kép élt, így tök fura dolog volt az ismert helyszíneket személyesen felfedezni. A programot a Harley-Davidsonnál dolgozó, rendszerető, fegyelmezett Michal állította össze. Jobban mondva – vezényelte le. Kedvenc mon­dása: „Ordnung muss sein – Rendnek kell lennie”... Michal igazi kettős sze­mélyiség. Pontos, rendszerető, a munkában fegyelmezett, amúgy óriási partyman, imád adomázni, kifogyhatatlan a bulikkal kapcsola­tos sztorikból, amelyeknek általá­ban valamelyik illuminált barátja a főszereplője. Ő intézte a motorokat, állította ös­sze a meglehetősen feszes útvo­naltervet is, mint például: érkezés kora délután San Diegóba, moto­rok felvétele, indulás. Nincs tökölés, első napi cél a 140 mérföldre lévő sivatagi városka, Palm Springs. Az­tán Joshua Tree Nemzeti Park, Hoo­ver Gát, Las Vegas, Death Valley, majd végig a Csendes-óceán part­ján vissza San Diegóig… laza kis kör­út, nem?

Első benyomások: a beléptetéskor az immigration officerek előtt kígyózó sorok. Az én officerem jól megtermett mexikói kinézetű férfi, viharvert, szigorú ábrázattal. Utazásom célja? Motorozni a Harley új modelljeivel? Ő is motorozik. Oké, vigyázzak magamra, welcome, kérem a következőt.

Aztán: odakint párás meleg, hatalmas, rendezett terek, parkok, pálmafák. Sok óriási pickup, leginkább Fordok. A sofőrök előzékenyek, úgy tűnik, szabálykövetőek, az ember biztonságban érzi magát köztük.

Jó órával később már északnak tartottunk az I-15-ösön. Hatalmas, cső­rös kamionok mellett húztunk el. Eszembe jutott a Párbaj című film, ettől kezdve gyanakodva pillantgattam a tükörbe, ha visszasoroltunk egy-egy gépszörnyeteg elé. Ha eddig nem látták volna, nézzék meg Spielberg egyik első filmjét, az arctalan, őrült kamionos és a hétköznapi utazóügy­nök párharcáról.

Ajánlott film még: A konvoj Ajánlott zene: Johnny Cash – Further up on the road

Oké, talán Amerikában sem mindenki őrült, gyilkos, ámokfutó, de ez a ka­mionos pont úgy dudált ránk, mint az az őrült a filmből, amikor a főhős megelőzte őt. De úgy tűnt, csak üdvözölte a motorosokat, nem akart elta­posni minket. Előttünk iszonyatos füstfelhő gomolygott, egy idő után ár­nyékba borította a tájat. Az esti híradásokból tudtuk meg, hogy erdőtűz pusztított Kaliforniának ezen a szakaszán. A kezdeti izgalmak után elkezd­tem felfogni, hogy mi is vesz körül, azt, hogy Kaliforniában motorozunk, előttünk áll még egy hét, ezernyi kilométer, és még ott lesz a végén a teszt is – határozottan úgy tűnt, hogy az élet szép, élni pedig jó. Megkerülve a St. Jacinto hegységet és állami parkot, keletnek fordul­tunk, aznapi utunk utolsó harmadához értünk.

Nagyon meleg lett, amenetszél egyre kevésbé frissített, a táj egyre sivatagosabbá vált. Egy­re több szélturbina tűnt fel az út mellett, majd hatalmas szélerőműtelep jött, kilométereken keresztül valóságos turbinaerdő vett körül minket. Hát, itt nem vacakoltak azon, kell-e szélenergia vagy sem. Aztán ismét az üres kősivatag, a háttérben emelkedő kopár hegyekkel. A sivatag belsejébe földutak indultak, nem egy helyen láttunk quado­zást, terepmotorozást hirdető cégeket. Aztán ismét zöldülni kezdett az út mente, pálmafák jelentek meg, birtokok, haciendák díszes bejárata mellett suhantunk el, a fák között gyönyörű udvarházak, Európában in­kább villáknak hívnánk őket – megérkeztünk Palm Springsbe.

A reggel egész kellemes, a szél mérséklődött, langyos, már-már frissítő, a levegő kitisztult, látni az utca végén a közeli hegyeket, az úton némi for­galom – talán mégis élnek itt emberek szeptember elején. Igen! A recep­ción is élő embert találunk. Fizetünk, elmeséljük, milyen furán éreztük magunkat este. Hát az biztos, nem a nyár a főszezon Palm Springsben. Megtudtuk, hogy a hűvösebb idő­szakban kifejezetten pezsgő kultu­rális élet zajlik a meglehetősen li­berális szemléletű városban. Az 1900-as évek elején vált népszerű­vé mint üdülőhely, meleg, száraz, egészséges levegőjének köszön­hetően.

Vannak galériái, kiállítá­sai, éves filmfesztiválja, állítólag itt található a világ leghosszabb ka­binos felvonója, van sivatagi ál­latkertje és egy rakás egyéb szó­rakozási lehetősége. Egy időben a hírességek előszeretettel vásárol­tak itt ingatlanokat és vonzó volt a nyugdíjasok előtt is. És bár min­dennek szeptember elején sem­mi jelét nem láttuk, van két nagy zenei fesztiválja is. A lakosság kö­zel egyharmada vallja magát me­legnek vagy leszbikusnak, és van­nak külön melegbarát hotelek is szép számmal. Egy biztos, mele­gektől és leszbikusoktól függet­lenül is megért volna pár napot Palm Springs és környéke. De ne­künk ott volt Michal meglehe­tősen feszes útvonalterve, amit ha be akartunk tartani, bizony to­vább kellett állnunk.

Ajánlott videoklip: Youtube, Mongols motorcycle club – Palm Springs 2017

Aznapi úti célunk Las Vegas a Red Rock Canyon, a Joshua Tree Na­tional Park és a Hoover Dam érin­tésével, kb. 300 mérföld, egész

napos menet. És hőség. Az első megállóig nem is kell sokat mennünk, harminc mérföld és ott vagyunk, remélhetőleg még a nagy kánikula előtt. A táj egyelőre inkább dombos, mint hegyes, a növényzet gyér, kő és homok mindenütt, az út mentén és távolabb is elszórtan meglehe­tősen nyomorúságosnak tűnő kunyhókat, házakat, lakókocsikat látunk – hát ez nem az a csillogó Amerika, az biztos. Fura lehet itt a nagy sem­miben. Elképzelni nem tudom, miből lehet megélni a turizmuson kívül. Az mondjuk hozhat pénzt, annak, aki benne van, a Joshua Tree Nem­zeti Park ugyanis világhírű hely. A parkot príma aszfaltút mellett több száz kilométernyi földúton, tracken lehet bejárni gyalog, lóháton, te­repjáróval vagy motorral, és állítólag vendégházat is találni szép szám­mal. Sok emberrel ennek ellenére ezen a szeptemberi hétköznapon nem találkoztunk.

A park tulajdonképpen két sivatagot óv, a forróbb, szárazabb Colorado-fennsíkot és a valamivel hűvösebb, csapadékosabb Mojave-si­vatagot, egyedülálló élőhelye a festői megjelenésű Joshua fának (Yuc­ca brevifolia), amely néhol egész ligeteket alkot a parkban. Viszonylagos kopársága ellenére is lenyűgöző hely, fantasztikus sziklaalakzatok között kanyarog az utunk, mint például az elefántot formázó Jumbo Rock vagy a koponyaszerű Skull Rock. Néha parkolókba futunk, ahol van mosdó, vízvételi lehetőség és egy rakás tájékoztató tábla az érdekességekről, ál­lat- és növényvilágról. És rengeteg figyelmeztető tábla a veszélyekről, amelyeket ez a zord táj rejt, a hőségtől, kiszáradástól kezdve a csörgőkígyókig. Itt találkozunk a kissé bizarr „Don’t die today” feliratú ki­tűzővel, de kulacsot, sapkát, pólót is lehet venni hason­ló szlogennel.

Ajánlott zene: R. Cooder – Vigilante man

A nap végére rendes kis ízelítőt kaptunk a végtelen­be nyúló, nyílegyenes amerikai utakból. A már-már nyo­masztóan kopár táj, a határtalan homok- és kősivatagokráébresztik az embert, hogy mi­lyen gyönyörű és barátságos ter­mészeti környezetben élünk mi otthon, Európában. Itt nincs más szín, csak a rózsaszínben játszó köveké, a homok fakó sárgája és a gyér növényzet kevéske zöld­je, de leginkább barnája. A leve­gő remeg az aszfalt fölött, a ho­rizontig futó utat villanypóznák sora szegélyezi, a menetszél sem­mit nem hűt. Csak nagyritkán jön szembe valaki, úgy érzed, ha itt baj érne, abszolúte magadra ma­radnál… hát nem hiányzik egy de­fekt. Kemény világ lehetett az, amikor a pionírok lóháton, tér­képek és utak nélkül fedezték fel Amerikának ezt a szegletét. Ami­kor nem várta az utazó kalandort hideg kóla a benzinkúton, de bármikor nyílvesszőt vagy golyót kaphatott a hátába és örülhetett, ha hamar meghalt. Benzinkutat amúgy ritkán látni, amikor lehet, tele kell tankolni a gépet. Az egyik ilyen alkalommal egy táblát pillan­tunk meg, Historical Route 66. Ez abszolúte véletlenül jött össze! Nem terveztük, nem is nagyon láttuk át, merre tart a Mother of the road pontosan. Mára elmond­hatom, hogy jártam a 66-os úton… vagy tíz métert.

Érdekes út volt ez eddig, de egyáltalán nem bánjuk, amikor végre megérkezünk a Hoover Gáthoz. Mit mondjak, elképesztő mérnö­ki munka, elképzelni sem tudom, hogy épülhet fel egy ilyen gigan­tikus rendszer. Nálam a kőművesnek egy háromméteres házalapot nem sikerült egyenesre és a megbeszélt szélességűre kiásni, a be­tonozás még ezzel a gödörrel sem volt pariban, a vízcsövet pedig pontosan a falban hozta fel, ki sem vezette. Erre az lehet a magya­rázat, hogy olvashatott (???) a Hoover Gát építéséről, ahol a kötő beton hűtésére a falba csőhálózatot terveztek, hogy a benne ke­ringetett folyóvíz hűtse a hatalmas betontömeget, amely a mérnö­ki számítások szerint önmagától 125 év alatt hűlt volna le. Az alap­jánál 200 m vastag gát építéséhez 3 330 000 m3 betont használtak fel, a gát mögött felduzzasztott Mead-tó állítólag 35 milliárd köbméter vizet tárol, a meglepő módon csak hat évig (1931–1936) tartó építke­zésen 112 ember veszítette az életét. A közeli Las Vegas működése pél­dául elképzelhetetlen lenne nélküle. Rengeteg turista érkezik a gáthoz, amely idegenforgalmi nevezetesség is egyben, feltételezem, zömük Las Vegasból jön. Hát mi a hőségtől félájultan kóvályogtunk a betonkolos­szus tetején, pár fotó, aztán menekülőre fogtuk, irány Las Vegas.

Érkezésünket rendkívüli égi jelenségek kísérték. Alighogy odaértünk, le­szakadt az ég. Igen, eső a sivatag kellős közepén. A Michal-terv szelle­mében egyetlen esténk volt Las Vegasra, úgyhogy lepakolás, gyors zu­hanyozás után már a Stripen grasszáltunk. Elképesztő az egész, na! A sivatag kellős közepén álló fényűző, pazarló kaszinóváros ötlete csakis egy őrült elméből pattanhatott ki. Így is volt, a poros nevadai kisvárosból a hírhedt gengszter, gyilkos Benjamin Hymen Siegelbaum, ismertebb nevén Bugsy (Dilis) ötlete alapján lett a világ legléhább szórakoztató­központja Sin City, a Bűnös város. Erről eszembe jut az egyik sztriptíz­bár óriásplakátja, amit a városba vezető úton láttam, valami ilyesmi volt: „1000s of beautiful girls, just three ugly one, and all totally nudes.” Hát mit mondjak, ez lett a kedvencünk, nem is értem, hogy a mostani gen­der mozgalom hogy tűrheti ezt el. Biztosan elkerülte a figyelmüket.

Itt ért minket egy alapos meglepetés. Utunk során Las Vegas bizonyult a legocsóbb helynek. Szállásunk pár perc sétányira volt a Striptől, kaszinó­jában saját gyártású príma sört árult. Mind a szállás, mind pedig a sör itt volt a legolcsóbb. Gondolták volna? Ha nincs pénzed, irány Vegas!

Ajánlott film: Bugsy (1991), Ajánlott zene: ZZ Top – Viva Las Vegas

Folytatjuk…