Túra: Kalifornia, Neveda

Gyilkosok a rózsakertben – A világ legnagyobb fája – Hahó a tenger – San Simeon a világváros – Többmázsás cápacsemege – A világ legjobb helye – Little Italy a felhőkarcolók árnyékában – Pezsgő szökőkútból

Egyfolytában csak innál. Egy idő után már csak hideg kólán, sörön, vagy legalább langyos vízen jár az eszed, ha szeptember elején látogatod meg a Death Valley-t. Mi pedig éppen ekkor, szeptember első hetében járunk itt. Már kifelé megyünk a sivatagból, de a Mesquite dűnék látványát nem lehet kihagyni, meg kellett állnunk még egy kis időre, aztán a hőség miatt menekülőre fogjuk. Ma esti úti célunk a 250 km-re lévő Wasco. A messzi környéken egyetlen árnyékot nyújtó helyről, a parkoló WC-jéből kifelé jövet vagy három felismerhetetlenségig átmaszkolt, matricázott terepjárószerű autóba botlottunk. Valami tesztúton lévő projektek voltak, hasonló motorokról néha mi is szoktunk „kémfotót” közölni.

Túra: Kalifornia, Neveda

Ébredés – Lányok helyett egy szőrős cseh – Vörös Szikla Kanyon – Performance a …

Tény, ha extrém hőmérsékleten akarják tesztelni a járműveket, kevés jobb helyet találnának rá a mérnökök, mint a Death Valley-n átvezető utat. Mindig úgy tartottam, hogy motoron lehetetlenség józanul elaludni, hát pár óra után már nem voltam benne biztos. Hiába lenyűgöző a semmibe vezető, sztereotipe amerikainak tartott poros út, körülötte a sivatag, vagy éppen kopár hegyek, a monoton eseménytelenség, a hőség elnyomja az embert. Érdektelenné válsz a környezet iránt és csak arra koncentrálsz, hogy nyitva tartsd a szemed a következő 100 km-en, ami után újrakezded ugyanezt. Ha megállsz, megsülsz, árnyék sehol, az út mentén nagyritkán látni egy-egy kocsmát, ivót, bárt. Arra mind tökéletes, hogy eltűnődj, vajon miből élnek itt meg az emberek. Hiába a világ egyik leghíresebb látnivalója a Death Valley, csak nagyritkán jön szembe bármilyen jármű. Nyugatnak tartunk, és amikor végre kanyarogni és emelkedni kezd az út, az maga a felüdülés. Az északdél irányban húzódó Sierra Nevada déli részén kelünk át az Fenetudjamilyen- hegységen, sajnos megkerülve és kihagyva a híres Sequoia Nemzeti Parkot és a hétméteres átmérőjű, nyolcvannégy méter magas, 2300-2700 évesre saccolt General Shermant. Ő egy mamutfenyő.

A Föld egyik legnagyobb ismert fája. A Sierra Nevada vízválasztó hegység. A Csendes-óceán felől jövő nedves légtömegek a keleti oldalán felemelkednek, megszabadulnak csapadékuktól, így alakultak ki tőle nyugatra azok a sivatagos területek, amelyeket éppen magunk mögött hagytunk. Keleti oldala amolyan mediterrán- alpesi keverék, hatalmas erdőségekkel, a terület túlnyomó részét nem is szeli át épített út, csak lóháton érhető el. A hegységek lakója a hiúz és a puma, sőt grizzly is élt valaha errefelé, az utolsót valamikor az 1920-as években lőtték ki. A Sierra Nevada túloldalán aztán tényleg nem sok látnivaló akad az út mentén, Wascónál jellegtelenebb helyet pedig valószínűleg nem nagyon találni. Leglátványosabb épülete az Amtrak állomás épülete, de ne egy Keleti-pályaudvart képzeljetek el. A város negyede a szegénységi küszöb alatt él. Ismerős volt a neve, ugyanis valamelyik Jack Reacher könyv története itt és a közeli állami börtön körül játszódik. Jellegtelensége ellenére mégis fantasztikus helyként emlékezünk rá, ugyanis végre lezuhanyoztunk. Gyalogtávon belül találtunk egy jó burgerezőt és hideg sört.

A burgerező felé száraz, bozótos területen át rövidítettünk, míg ránk nem szóltak, hogy sok a patkány és nézzünk a lábunk elé a csörgőkígyók miatt. Úgy láttuk, hogy az út nem is olyan sokkal hosszabb a járdán… Alvás, reggeli, pakolás, indulás. Vár az igazi, filmekből ismert Amerika, Kalifornia, a Csendes-óceán tele fehér cápákkal, elefántfókákkal, ott a híres Pacific Coast, Bay Watch, hullámzó keblek. Majd’ elfelejtettem, Wasco nem is olyan jellegtelen város, mint az elsőre látszik. Híres a rózsatermesztéséről, az USA rózsatermésének a felét adják a város körüli ültetvények. El tudom képzelni, amint a börtön gyilkosai, erőszaktevői, rablói és tolvajai közmunkában kertészkednek az ültetvényeken, szagolgatják rózsacsodákat.

A rózsabiznisz mellett jelentős a régió olaj- és gázkitermelése is, erről az utat kilométereken át kísérő olajszivattyúk árulkodnak. Nyugat felé haladva egyre élhetőbbnek tűnik a világ, a szöcskeszerű, bólogató olajpumpák lassan eltűnnek a képből és irdatlan kiterjedésű szőlészeteknek, gyümölcsösöknek adják át helyüket. Félelmetes, de úgy tűnik, itt minden a végletekről szól, mintha semmi sem lehetne kicsi, meghitt és barátságos. Ha szőlészet, akkor az már érjen a látóhatárig, nem? Nem csak a motoroknál megy a „The big is beautyful”. A leghíresebb borvidékek Mendoncino, Sonoma Valley és a Napa Valley a mi útvonalunktól északra, San Francisco felé találhatók, mi a Central Coast borvidéken vágunk át, amely Chardonnay, Sauvignon Blanc, és Cabernet Sauvignon borairól híres, és itt terem egy spéci szőlőfajta a Zinfandel, amiből jó vörösbort készítenek.

Az út szélén családi borászatokat hirdető táblák csábítanának egy kis lazulásra, de hát menni kell, tudják, ott a TERV… három nap múlva San Diegóban kell lennünk. Egyszer csak kiérünk a partra, hurrá, irány Monterey. Átvágunk a városon, na, ez már az igazi, képzeletünkben élő Amerika, csodaszép villák, kertek, pázsit (!), napokon keresztül csak a sivatag pusztaságát látott szemünknek hihetetlenül jólesik a zöld, a vegetáció, az ÉLET látványa. Az Old Fischerman’s Wharfnál álltunk meg egy rövid sétára. Csak úgy itta szemünk a látványt, szívtuk magunkba a napokig nélkülözött színeket, indigókék égbolt, vakítóan fehér bárányfelhők, ragyogó yachtok a kikötőben és olyan kék tenger, hogy az már merő giccs.

Tengeri kajakosok lebegtek a vízen kis csoportban, azonnal eszembe jutott a légi felvétel a kajakosról, alatta pedig a kétszer akkora fehér cápáról, de úgy látszik, meg lehet szokni a gondolatát annak, hogy miféle lények vehetik őket körül. A móló végén bálnalesre invitál egy cég, színes üzletek, kocsmák, ajándékboltok, közepes nyüzsgés, hát itt el tudtam volna tölteni pár napot, az biztos. Ehelyett, jött a parancs commandante Michaltól, indulás tovább. Estére San Simeonban kell lennünk. Már csak a kellemesen langyos idő miatt is maradtunk volna még. Montery egy magasságban van a Death Valley-jel, a Föld egyik legforróbb helyével, de a hűvös Csendes-óceánnak köszönhetően itt még a nyár is egész hűvös tud lenni, állítólag sokszor kellemetlenül hidegek, ködösek a nyári éjszakák. A legkellemesebb időszak éppen most, szeptemberben van.

A parti út San Simeonig meglehetősen változatos. Néhol lapos tájon fut, délebbre jön egy kis szerpentines rész. A horvát tengerparton, a Riviérán egy csomó jóval technikásabb út található, itt mégis láttunk olyan kitűzőt, hogy „I Survive the Pacific Coast Highway”. Azért nem egy Passo Akármi. Hát San Simeon sem a világ közepe, az már biztos, meglehetősen sivár városka, de a közelben van egy érdekes hely, ahol egy rakás hatalmas elefántfóka heverészik a napon. Fapallós kilátóhelyről egész közelről lehet megfigyelni rendkívül mozgalmas életüket, lehet játszani a „ki látja meg először, hogy megmozdult”-at, néha hörögnek, morognak, az már a csúcs, ha két hím összeakaszkodik. Egy idősebb úr valami fókavédő szervezettől készségesen válaszolgat a turisták kérdéseire, mesél a fókák biodiverzitásban betöltött szerepéről, nekem pedig már megint a fehér cápák jutnak eszembe, azt hiszem, ők is imádják a fókákat. Vacsorára. Valamivel hangulatosabb helyre vágytunk, mint San Simeon (lakosainak száma 462 fő), így felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a közelben lévő Cambriát.

Amúgy milyen érdekes, hogy még egy ilyen porfészeknek is van történelme. Egy időben bálnavadászok telepedtek meg a San Simeon-i parton, de hála istennek már 1908-ban eltakarodtak és békén hagyták a bálnákat. Ezen kívül van valami kastély a környéken, és a leghíresebb esemény az lehetett, amikor José Amarillo del Cortesa a Main streeten párbajban 40 lépésről szíven lőtte Carlos Louis Penát, akivel Peggy bájain vitatkoztak össze a pubban. Cambria viszont megérte az utat. Az itteni Main street kedves, színes faházaival, üzleteivel, ajándék- és könyvesboltjaival, galériáival valóságos gyöngyszem.

A házak emberi léptékűek, már-már aprócskák, ilyet eddig Amerikában nem nagyon láttam. A steak house persze már akkora, mint egy bálterem, egy adag steak egy turistabusznak is elegendő lenne, a sör fantasztikus. Így aztán San Simeon is egész elviselhetőnek tűnt. A vége felé közeledett ez a rohanós, amúgy hihetetlen utazás, a kompozíció szuper volt, a leglazább, leglátványosabb, legkönnyebb része a végére maradt. Jobb kézre a végtelenbe nyúló óceán, friss tengeri szellő, kaliforniai napfény és színek, balra nyaralók, villák, szóval szuper, Santa Monica pedig maga a Mennyország. Vessetek meg, kedves Olvasók, én speciel nem tudtam, hogy a Mother of the road, a világ leghíresebb útvonala, a Route 66 itt, a Santa Monica-i mólónál végződik.

Ajánlott klip: Youtube – Ganxsta Zolee és a Kartel – Route 66

 

Rövid ittlétünk alapján a mai napig úgy érzem, hogy ez valószínűleg a világ egyik legjobb helye. A híres Piertől jobbra kilométereken át strandolók, napernyők tömege (ne feledjük a fehér cápákat), a móló tövénél katonai kegyhely kereszt erdeje, a mólón üzletek, bárok, sörözők, boltok, zenészek, különböző performanszok, hippik, isteni csajok, szakállas hobók, dagadt, kurtalábú latinok gyereksereggel, vidám, színes, látványos forgatag. A mólótól balra strandröpi és tengópályák, tornaszerek, szabadtéri konditermek, ez a fitneszőrültek területe, szoborszerűen kigyúrt feketék és amigók, istenek és istennők gyúrnak, lazítanak, pózolnak.

Ajánlott klip: Youtube – Shark surfer, Ajánlott zene: Beach boys – Surfin USA

És egy tábla Santa Monica hitvallásáról: „Azt szeretnénk, hogy az emberek játszótereként legyünk ismertek.” Ha ehhez még a Pacific Parkot, az itteni, parti mini vidámparkot is hozzátesszük, úgy tűnik, sikerült megvalósítani a kitűzött célt. És már megint egy hely, ahol napokat töltene az ember, de mennie kell tovább… Ugyebár ott és akkor azt mondtam, ez a Pacific Coast legjobb helye. De aztán jött Malibu, ami kvázi Los Angeles agglomerációja. És mi csak átmentünk rajta… nem, ne is mondj semmit, Olvasó! Én majd’ belehaltam, hogy nem állunk meg itt egy estére. A parti utat egyetlen házsor választja el a beachtől, de az milyen házsor! Mintha Szentendre, a prágai Arany utcácska, a balinéz Ubud legszebb, leghangulatosabb házait, házacskáit, kunyhóit, üzleteit gyűjtötték volna itt össze, közvetlenül előttük pedig a végeláthatatlan part, az egész egy gigászi strand. Ez aztán az élet!

 

Ajánlott klip: Youtube – A Walk Around Paradise Cove Beach, Malibu, California

Laguna Beachen találtunk egy kis szobát egy hotelben, ugrásnyira a parttól, amelyen olyan sétány futott végig, mintha botanikus kert lenne. A gyep makulátlan, akár egy golfpályán, a fűszálak vigyázzállásban, a pálmafák kecsesen hajladoznak a parti szellőben, az emberek szépek, a nyugdíjasok remek kondiban, görkorisok, kocogók, sétálók a parton, maga a festett Paradicsom. Este alaposan becsavartunk. Utazásunk utolsó napjához érkeztünk, Sand Diegóig már csak 80 mérföld volt hátra. Bár a program hivatalos része, a teszt csak másnap kezdődött, fejben valahogy már búcsúztunk ettől a fantasztikus úttól, láttam a többieken is, hogy gondolataikba merülnek. Még két napot motoroztunk a környéken, de ez már felvezetett motorozás volt a szokásos száguldozással, aminek a végén azt veszed észre, hogy fogalmad sem volt arról, hogy milyen tájakon jártál valójában, így erről nem is maradt meg túl sok a fejemben. A napi program után este azért nyakamba vettem a várost, leszambáztam a partra, megnéztem egy tengeralattjárót, egy kiszolgált repülőgép anyahajót, meg valami híres régi vitorlást.

 

Az öböl túloldalán egyfolytában katonai helikopterek köröztek a levegőben, még hatalmas Chinook-szerűt is láttam. San Diego az idő tájt félig-meddig hadműveleti területnek számított, mert a közeli határ túloldalán közép- és dél-amerikai bevándorolni vágyók ezrei táboroztak az átjutás reményében. Annyira komoly volt a helyzet, hogy helybéli kontaktunk erősen lebeszélt arról a tervünkről, hogy átugorjunk Mexikóba.

Ajánlott film: Alkonyattól pirkadatig

Utolsó előtti esti bolyongásomon teljesen véletlenül felfedeztem San Diego egyik leghangulatosabb negyedét, a Little Italyt a rengeteg kis étteremmel, pizzériával és trattoriával, aranyos kis házikókkal, amelyek éles ellentétben álltak a város látképét uraló felhőkarcoló rengeteggel. Utolsó este pedig meglátogattuk San Diego egyik Harley-Davidson kereskedését, ahol hatalmas bulit szerveztek a 2020-as modellek bemutatása alkalmából. Először azt hittem, rosszul értettem és egy motorkiállításon vagyunk, akkora csarnokba léptünk. A bejáratnál olyan latin szépségek, hogy Salma Hayek elbújhatott volna mellettük szégyenében. A lányok egy szökőkút mellett álldogáltak és a szökőkútból megtöltött poharakkal kínálták a vendégeket. Pezsgővel… A motorkiállítás csak egy márkabemutató volt, a hatalmas pavilon egy kereskedés, nem a városi vásárközpont, és ez még csak San Diego második legnagyobb Harley dealere… Már megint a The big is beautyful”

Ajánlott zene: ZZ Top – La Grange

 Ezren elmondták már, és eléggé elcsépelt, megkopott mondássá tettük, hogy „Nem a cél, hanem az utazás a fontos.” Így visszagondolva utaztunk is rendesen, és rengeteg dolgot láttunk nagyon rövid, túlságosan is rövid idő alatt. Valamikor az elején írtam, hogy Amerikát nem lehet egy hét alatt felfedezni, jószerével egyetlen államát sem. Hogy milyen igazam volt. Hopp, és már megint igazam van! Sőt, megint..