Marokkó Bérelt Motorokkal, 2. rész

„Fent, a terasz sarkában lerakhatják a motorokat” – kapjuk a tájékoztatást. Hosszú lépcsősor vezet fel, amin mi, mint igazi endurósok, felmotorozunk. Odafent a recepciós hölgy mutatja, hogy a mellékutcából rendes bejárat is van.

 Szöveg: Sibinger János (Sindbad) Képek: Bíró András, Sibinger János

Transalposok Marokkóban

Nálunk – transalposoknál – nincs szezon vége, kezdete. …

DEMNAT-KELAAT M’GOUNA

Reggel jó korán indulunk. Nem kellett volna! Perceken belül megértjük, hogy miért kezdődik olyan lassan az élet. Nagyon hideg van. A téli öltözék ellenére fázunk, ami jó ürügy arra, hogy megálljunk reggelizni. Az út mellett lepényt eszünk, amire kívánság szerint csokoládét, mézet, sajtot, lekvárt ken az eladónő. Aznapi tervünk az volt, hogy északról délre átvágunk az Atlaszon a 3050 méter magas Tizi-n-Ait-Hamed-hágón. Az R 302-es úton indulunk el, ami egy rövid aszfaltozott szakasz után sima földes, köves úttá változik. Kisebb falvakon megyünk keresztül, ahol már ébredeznek az ott élő emberek. Az asszonyok hajtják fel a szamarakat a hegyekbe, hogy mindenféle hasznos dolgot gyűjtsenek a zöld ágaktól kezdve a tüzelőnek való szárazig. Késő délután magasra felpakolt állatokkal térnek haza.

Meglepően élénk forgalom van az úton, mindenki egy irányba igyekszik gyalog, szamárháton, kisbuszban, vagy annak a tetején. Ez általános közlekedési szokás, hogy a jól megrakott kisbusz tetején tíz, tizenöt utas ül. A magas súlypont miatt aztán billeg is a jármű, de nem zavarja nagyon az utasokat, még akkor sem, ha egy mély szakadék szélén halad velük a busz. A szokatlan forgalom magyarázatát hamar megleljük: az egyik kis hegyi faluban vásár van, oda tart mindenki. A település egyetlen, két-három méter széles utcája a vásártér. Mindent árulnak,  birkát, kecskét, zöldségeket, háztartási cikkeket, mi a kirakott portékák között szlalomozunk a motorokkal.

Érdekesek ezek a kis települések. A helyszínen található anyagokból építik a kis doboz formájú házakat. Nem színezik őket, ezért aztán teljesen beleolvadnak a környezetükbe. Kivételt képeznek a mecsetek és az iskolák, azokat élénk színekkel díszítik. Marokkó jellegzetes épülete a kasbah. Ezeket a négytornyú, általában többszintes agyagerődítményeket a XI. században kezdték építeni. A központi részben a családok – akár több is – éltek, míg a tornyok védelmi célt szolgáltak. A hatalmas vályogépítmények maradványai máig sok helyen láthatóak.

Átkelünk egy patakon. Az egyre emelkedő, széles köves úton jó tempóban haladunk sokszor kilométerekre leszakadva egymástól, mert hol egyikünk, hol másikunk áll meg fényképezni. Nem csoda, a táj lenyűgöző. Felérünk a hágó tetejére. Meglepő módon ezek a karburátoros motorok megtorpanás nélkül veszik a nagy magasságot. Egyedül Brizsa motorja nem indul önindítózva, amikor ismét útra keltünk. Szerencsére már lefelé megyünk, így gurulva, sebességbe téve beindul az is.

A csodaszép, kopár völgyben sok-sok kilométernyire lehet látni, merre kanyarog az út, de egy ponton elágazik. Az egyik irány le van zárva, ezért jobbra tartunk. Szerencsénkre egy hatalmas szorosba érünk. Magasba nyúló sziklák között haladunk kilométereken keresztül. Az Atlaszban vannak ilyen szorosok, kettő közülük − a Gorges du Dadés és a Gorges du Todra – közismert és közkedvelt. Nemcsak a turisták, de a helyiek is szívesen keresik fel ezt a két helyet. Családostul felkerekednek, kipakolnak a szorosban, az út mellett és ott piknikeznek. Mi szándékosan elkerültük ezeket a zsúfolt helyeket, de így is nagy élmény volt áthajtani a szoroson. Meglehetősen éhesen érünk ki az aszfaltra, ezért amikor feltűnik az út mellett egy tábla, „Kasbah Rose”, azonnal a jelzett irányba fordulunk. Néhány kilométer után beérünk egy faluba, de mondják, csak menjünk tovább. Köves út, földút, vízmosások, majd száraz folyómeder köves síksága következik, „Kasbah Rose” sehol. Többen elakadunk, nem tudunk továbbmenni, úgyhogy letelepedünk és a nagy doboz Su Hanok datolyáját esszük meg ebédre.  Késő délután, elfáradva érünk Kelaat M’Gouna-ba. Találunk egy  szállodát, de a motorokat csak a szeméttárolóba tudjuk bezárni. Nem éppen szokványos a fürdő sem: a zuhany lefolyója a guggolós vécé nyílása. Az éjszaka kimondottan hideg, pedig az Atlasz déli oldalán, a datolyák völgyében vagyunk, mindenütt pálmafák.

KELAAT M’GOUNA-BA – TATA

Reggel Boumalne irányába indulunk az N10-es úton, majd dél felé kanyarodunk, keresztül a Sarhro hegységen, a Tizi-n-Tazarzet-hágón. Az aszfalt még folytatódott egy darabig, de aztán földes, köves terelőút lett belőle, mert a hegyen keresztül építtetik az új utat. A hágón átkelve egy széles völgybe érünk, hatalmas sziklaoszlopok meredeznek az ég felé. A hegység lábánál elérjük az R 108-as utat, a sivatag szélén nyugatnak fordultunk. Teljesen kopár, lakatlan tájon motorozunk − kiváló aszfalton.

Egyszer csak, a semmi közepén egy tábla jelenik meg előttünk: „Restaurant, Supermarket, Camping”. Jót nevetünk a viccen, de alig tettünk meg egy kis utat, ami-kor jobbról feltűnt néhány pálma, egy kezdetleges kerítés, egy berber sátor és pár vakolatlan kőépület. Befordulunk az udvarra. Leállítjuk a motorokat, közben a zajra előkerül egy idős férfi. Kinyitja az egyik épületet, benne kellemesen berendezett étkezőt találunk. Tipikus helyisége a marokkói szállodáknak, vendéglátóhelyeknek. A fal mellett körben ülőalkalmatosság, középen kicsiny asztalok. Házigazdánk, Aziz leültet bennünket, mandarint, olajbogyót tesz elénk, majd eltűnik a konyhában. Csabi követi, hogy segédkezzen az étel elkészítésében. Mi addig felderítjük a helyet. Legjobban a Supermarket tetszik, minden van benne: nescafé, üdítő, rágógumi, sokféle konzerv, víz, olaj és még ékszíj is! Az ebéd természetesen tajine, óriási tálakon érkezik. Aziz leül közénk, „berber wiskyvel”, vagyis sáfrányteával kínál.

Dél felé, a sivatagban folytatjuk a túrát. A széles, egyenes úton nagy tempóban haladunk, de a hatalmas por miatt több kilométerre lemaradva egymástól, csak a hosszú lebegő porfátylat lehet látni. De utolérjük egymást, mert Mizinek defektje lett. A tüskés bokrok között, egy jókora kőre emeljük fel a motort. A köl-csönzőben kaptunk két méretes szerelővasat, amit Avadé cipelt egész úton, és egy tartalék belsőt. Gyorsan kivesszük a kereket. Egy görbe szög volt benne. Su Hanok ajánlkozik, hogy összerakja a kereket. A nagy melegben hiába pumpáljuk a kis kézi pumpával, csak nem akart megkeményedni. Amikor újra szétszedjük, kiderül, hogy több helyen kicsípte az egyetlen tartalék belső. Megfoltozzuk az eredeti, lyukas gumit.

Újra elindulunk. Mizi előttem, de öt-hat kilométer után látom, hogy nagyon riszálja a motor a hátulját. A folt nem tartott igazán. Brizsa telefonos kutakodása alapján úgy látjuk, hogy nem túl messze van egy település, hátha lesz benzinkút, kompresszor. Mizi állva, előre hajolva teszi meg az utat. Sajnos péntek van, munkaszüneti nap, minden zárva. Benzinkút után érdeklődve a helyiek az egyedül nyitva tartó vegyesboltra mutogatnak. Látjuk, hogy műanyag flakonokkal ki-be járnak az emberek, csakhamar kiderül, hogy az a „benzinkút”, hordóból flakonba mérik a benzint. Az eladó nagyon készséges, az árukészletből kölcsönad egy nagy pumpát, és már hozzá is látunk a szereléshez. Eszembe jut, hogy ha ilyen felkészült, akkor talán tömlője is lehet. Volt neki! Hatvan dirhamért adja darabját, mi megvesszük a készletet, két darabot. Egyiket beszereljük, a másikat végül nekiadtuk a kölcsönző tulajának, amikor Agadírban visszaadtuk a motorokat.

 Már sötétedik, amikor Tatára érünk. Elég nagy város, királyi palotával. A marokkói királynak, VI. Mohammednek nemcsak a fővárosban, Rabatban van palotája, hanem országszerte, több városban. VI. Mohammed Franciaországban szerzett jogi diplomát. Vagy húsz éve uralkodik, rendkívül népszerű. „A szegények királya”, „a laza király”, „a divatos király”, „M6” – a köznyelv és a média sokféleképpen nevezi. Valóban nem egy hagyományos uralkodó. Az sem lehetetlen, hogy az utcán is összefuthatunk vele, ugyanis nem testőrök gyűrűjében, autókonvoj felvezetésével közlekedik, inkább olykor maga is a volán mögé ül. Mint arról a közösségi médiába feltöltött képek sokasága tanúskodik, nem rest megállni néhány szót váltani az emberekkel, közös szelfit készíteni. De az 55 esztendős uralkodó nemcsak a politikai reformokat, a divatot is diktálja. Újragondolta a tradicionális marokkói és a hivatalos viseletet is, de a hétköznapokon akár pólót, szaggatott farmert és sportcipőt is magára kap. Színes és mintás zakói, modern napszemüvegei, gondosan fazonra nyírt haja és szakálla mára védjegyeivé váltak.

A szálláskeresés nehezen indul. Egyszer csak motoros rendőrjárőrök állnak meg mellettünk. Nem tudjuk, mit akarhatnak. Meg-könnyebbülünk, amikor csak érdeklődnek, hogy honnan jöttünk, és miben tudnának segíteni. Javaslatukra találunk egy remek, nagyon jó szállodát. Tapasztalataink szerint Marokkóban jó a közbiztonság – vagy csak szerencsénk volt. Az utakon gyakoriak az ellenőrzőpontok, de bennünket egyszer sem állítottak meg. A rendőrök, katonák és az utca emberei is minden esetben segítőkészek voltak. Mivel elkerültük a turistaközpontokat, nem találkoztunk kéregetőkkel, tolakodóan segíteni akarókkal. Nem nagyon törődtek velünk, ha segítséget kértünk, azonnal rendelkezésünkre álltak. Nem az úszómedencés, elegáns szállodában vacsorázunk, hanem egy utcai kis vendéglőben. A tulajdonos − amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk − azonnal hozta a telefonját, és a Facebookon megmutatja magyar barátját, aki Tatán lakik.  Ezen a napon tettük meg a legtöbbet – a sok aszfalt miatt. Több mint négyszáz kilométert.

TATA – AGLOU-PLAGE

Irány nyugat, az Atlanti-óceán, az R 109-es úton. A szilárd burkolat hamar elfogy, újra a megszokott földúton motorozunk. Beérünk a hegyek közé, ahol az út egyre mélyülő vízmosásban halad. Körben óriási, kétezer méter körüli kopár hegyek, előttünk a vízmosásban kavics a legváltozatosabb méretben, kisebbek és óriásiak. A hegyoldalakon apró falvak kapaszkodnak. Azon gondolkodom, hogy közlekednek akkor, amikor nem száraz a meder, mert láthatóan mindenki itt jár, ahol mi is. Az erózió nyomait látva, nem kevés víz hömpölyög ezekben a medrekben nagy sebességgel.

Az útirány Tiznit, onnan már húsz kilométer sincs az óceán partja. Amikor ismét aszfaltra érünk, meglátunk egy éttermet. Azon-nal megállunk. Az étteremben csak egy nagy, kör alakú asztalnál ülnek, feltehetően egy nagycsalád. Beléptünkkor az asztaltól feláll egy férfi, mint kiderült, ő a tulajdonos. Betessékelt bennünket egy kis terembe, és hamarosan hozzák is az ebédet. Közben a nagy asztal mellől mindenki eltűnik. Gyanítjuk, hogy a család ebédjét esszük.

Elered az eső. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy esőruhát húztunk magunkra. Szerencsére már szilárd úton megyünk. A hegyekbe felkapaszkodva az eső jeges szilánkokra vált, és nagyon lehűl a levegő. A benzinem fogytán, ezért délnek kanyarodunk, ahol a navigáció benzinkutat jelez. Ahogy lejjebb érünk, a jeges eső hatalmas záporrá alakul, de szerencsére nem tart soká. Egy faluban három férfitől érdeklődünk, hol tudunk tankolni? Ők tíz-tizenkét kilométernyire mondják a kutat. Több mint negyven volt.  Szombat délutáni csúcsban érünk Tiznitbe. Nagy város, az óceán partjával párhuzamosan futó észak-déli fő közlekedési út fontos csomópontja, sok-sok körforgalommal. De túljutunk rajta, és ekkor megpillantjuk az óceánt.

Van egy kellemes, szép szálloda, ahol elérjük a partot, de mivel még nincs túl késő, továbbállunk egy csendesebb, egyszerűbb helyet keresve. Közvetlenül a parton, a homokban indulunk északnak, mondván, hogy holnap úgyis Agadírba megyünk. Egyetlen települést sem találunk, és a mély, nehezen járható homok kedvünket szegi. Feladjuk a keresgélést, és visszafordulunk a szállodához. Szívélyesen fogadnak, és mondják, hogy fent, a terasz egyik sarkában lerakhatjuk a motorokat. Hosszú lépcsősor vezet fel, amin mi, mint igazi endurósok, felmotorozunk. Odafent a recepciós hölgy mutatja, hogy a mellékutcából rendes bejárat is van. Elfoglaljuk a szobákat és azonnal neki a nagy víznek. Igaz, nagyon hideg, de mégiscsak az óceán!

AGLOU-PLAGE – AGADÍR

Ez az utolsó napunk Marokkóban. Nem egészen nyolcvan kilométernyire vagyunk Agadírtól, ezért előbb délnek indulunk a parton. Egy szép öbölben az óceán parti motorozás örömeit élvezzük. Brizsa és Su Hanok úgy gondolja, hogy csinálnak pár képet a homokban elkapart motorokról. Annyira jól sikerül, hogy Su Hanok a legeslegutolsó pillanatban tudja csak kimenteni Brizsa segítségével a gépet az érkező dagály hullámaiból.

Visszafordulunk, de még mindig van időnk. A part menti kis utakat keresgéljük, hogy ne kelljen az autópályán mennünk. Órákat töltünk útkereséssel sikertelenül. A benzincsapomat megint tartalékra kell fordítanom, így nem merem vállalni a pusztaságban való csavargást. Avadé és Su Hanok még tovább kísérletezik, de négyen üzemanyag után indulunk. Mire a benzinkúthoz érünk, már mindenki a tartalékot használja. Az autópályán száz kilométerrel száguldunk Agadír felé. Mi vagyunk a leggyorsabbak! Úgy számolunk, hogy a kölcsönző közelében eszünk valamit, mielőtt leadjuk a motorokat. Kinézünk egy szimpatikus vendéglőt, a két kalandor, Avadé és Su Hanok, már ott ülnek a teraszon.

Ebéd után leadjuk a motorokat. A kölcsönző tulajdonosának testvére visz ki minket a repülőtérre. Hosszadalmas, bürokratikus procedúra következik. A biztonsági ellenőrzéskor a csizmát is le kell vennünk, de még a protektorokat is ki akarják vetetni a ruhánkból. Szerencsére az egyik magasabb rangú egyenruhás ismeri a motoros ruha sajátosságait, ezért szól az ellenőrzést végzőknek, hogy hagyjanak minket továbbmenni. Nagy a meleg, jól fel vagyunk öltözve, nagy a zsúfoltság. De a repülőn már minden rendben volt. A társaság utolsó agadíri járatával jöttünk haza, azóta törölték ezt az utat.