Transalposok Marokkóban

Nálunk – transalposoknál – nincs szezon vége, kezdete. Ha tehetjük, egész évben motorozunk. Télen persze nincsenek nagyobb túráink, ezért minden hónapban összegyűlünk beszélgetni, tervezgetni a jövőt. Az egyik ilyen alkalommal Avadé barátunk felvetette, menjünk el Marokkóba. Szóba sem jöhetett a saját motor, az oda- és visszaút sok időt, pénzt emésztett volna fel! És aszfalton sem szeretünk túl sokat motorozni.

 Szöveg: Sibinger János (Sindbad) Képek: Bíró András, Sibinger János

A túrára hatan vállalkoztunk: Bács Norbert (Su Hanok), Biró András (Brizsa), Mize­re István (Mizi), Peter van der Wildt (Avadé), Szabó Csaba, Sibinger János (Sindbad). A leírásában a megszokott beceneveket haszná­lom, ezért elnézést kérek az olva­sóktól és az érintettektől is.

Felmértük a lehetőségeket és döntöttünk. Repülővel megyünk és ott bérelünk motorokat. A meg­oldás, fapados légitársaság és egy olyan motorkölcsönző, akinek van a mi Transalpjainknál könnyebb, hat egyforma motorja. Szeren­csénkre a kinézett légitársaság re­pült Agadírba, ahol a kölcsönző is található. A motorok bérleti díja nyolc napra 356 euró, előre fize­tendő 20 százalék. A terv: szom­baton repülünk és másfél hét múl­va jövünk haza a szerdai járattal. A valóság: a légitársaság módosí­totta a menetrendet, és hetente csak egy hétvégi járatpárt hagyott meg. Vasárnaptól vasárnapig ma­radt lehetőségünk tervezni. A két hét sok lett volna, így az egy he­tet választottuk. Az indulásig közel egy évünk volt, így olcsón – hu­szonötezer forintért − tudtunk re­pülőjegyet foglalni.

Közben zajlottak az előkészületek. Az, hogy fapados légitársasággal repülünk, meghatározza a pog­gyászt, felszerelést. Sátorról, háló­zsákról szó sem lehet, tehát szállo­dával kell terveznünk a túrát. A repülőutat oda-vissza motoros ruhában kell megtennünk. Sisakot sem viszünk magunkkal, a bérle­ti díjban az is benne van. Csabi finnyás, ő hoz egy triál sisakot.Úgy döntünk, hogy minden, turis­ták által látogatott, felkapott he­lyet elkerülünk és bízunk ben­ne, hogy a kisebb településeken is találunk szállást. A tervezés so­rán nagy segítséget nyújtott Chris Scott: Morocco Overland című könyve. Bújtuk az internetet, a kü­lönböző úti beszámolókat, úti fil­meket néztünk meg. Nagyon ké­szültünk.

INDULÁS

Találkozó a Keletinél. Autó, rep­tér, elsőbbségi beszállás, Agadír. Kék ég, végtelenbe nyúló óceán­part, pálmafák. Iszlám ország, te­hát a bürokrácia, a körülményeske­dés alap, a reptéri adminisztráció nagyon lassú. Marokkóban állami monopólium a pénzváltás, alig van árfolyambeli különbség az egyes helyek között. A reptéri pénzváltók kicsit drágábbak ugyan, de az lát­szott a legegyszerűbbnek, ha ott mindjárt átváltjuk az egész össze­get, amit az utazásra kalkuláltunk. Akkoriban egy euróért tíz és fél dir­hamot adtak.

A reptér előtt taxi taxi hátán, egy Dacia Loganba mindannyian befé­rünk csomagostul. A város vasár­nap délutáni pezsgése lenyűgöző. Látunk a körforgalomban kereket cserélő Mercedest, körülötte a csa­lád, zsúfolt autóbuszok és embe­rekkel teli személykocsik igyekez­nek céljuk felé, rengeteg a robogó. Az út szélén van ugyan felfestett sáv a motoroknak, robogóknak, de mindenki megy, amerre lát.

Az első éjszakára még előre foglal­tunk szállást a kölcsönző közelében, másnap reggel jön értünk a tulajdo­nos. Lepakolunk és elindulunk ét­ termet keresni, végül a szállodában eszünk, ahol marokkói sört is iha­tunk. Mert ugye mohamedán or­szág lévén nincs alkohol. Nem tilos ugyan, de körülményes hozzájutni. Ezt tudva, még a reptéren vettem egy fél liter körtepálinkát huszonöt euróért, kimondottan gyógyászati, és megelőző célzattal. Tényleg van gond az egészségüggyel, ilyen drá­ga gyógyszert meg az életben nem ittam! Az út során esténként rend­szeresen „fertőtlenítünk”. Első szállásunk kifogástalan, ránk is fér a pihenés. Reggel időben ke­lünk, összepakolunk, várjuk a kocsit.

AGADÍR-TAFRAOUTE

A kölcsönzőben már ki van készítve a hat egyforma Hon­da Tornado XR250. A típust Brazíliában gyártották, csak Dél-Amerikában és Afriká­ban forgalmazták. Hatsebes­séges, karburátoros, léghűté­ses, négyszelepes, elektromos indítású, 23 lóerős motor, kü­lön olajhűtővel. Az üzemanyag­tank 11 és fél liter kapacitású, súlya 144 kilogramm, elöl 21, há­tul 18 colos kerekekkel, hosszú ru­góúttal, nagy hasmagassággal.

Eleinte vannak ugyan fenntartásaink a motorok teljesítményét illetően, idővel ezek teljesen alaptalannak bi­zonyultak. Mindenhol elmennek, mindent kibírnak, műszaki problé­ma nincs velük, pedig nem fiatal, rá­adásul kölcsönzős gépek, amelyekre senki nem vigyáz. Futásteljesít­ményről nincsenek adataink, egyik­nek sem működött a kilométerórája. Hassan, a cég szerelője beköti a ma­gunkkal hozott USB-csatlakozókat, átnézzük a motorokat, néhány dol­got igazítunk rajtuk.

KEZDŐDIK A KALAND!

Nagyon forgalmas, jó minőségű úton indulunk délkeletnek. Általá­nosságban elmondható, hogy na­gyon jók az utak Marokkóban. Ki­fogástalan az aszfalt, de a földutak is nagyon jól járhatók. Természete­sen a hegyek között, ahol kevés jár­mű közlekedik, ez nem igaz, de na­gyon nehezen járható szakaszokkal ritkán találkoztunk. Sűrűn megál­lunk fényképezni, a táj elképesz­tően gyönyörű! Az Anti-Atlaszban is vannak viszonylag magas, kéte­zer méter feletti csúcsok, fák nem­igen találhatók az olajfákon kívül, a növényzet alacsony, tüskés bokor­félékből áll, ahogy hala­dunk felfelé, azok is eltűnnek. Azt gondolhatnánk, hogy unalmas a sok szikla. Nem így van, mert formá­ja, színe is sokféle változatban tá­rul elénk. Az Anti-Atlasz szerkeze­tét, kőzeteit és kialakulását tekintve erősen eltér az Atlasz többi tagjától. Növényzete is inkább a Szaharáé­hoz, mint a mediterránuméhoz ha­sonlít. Északi és nyugati lejtői csa­padékosabbak, a déli, keleti oldal éghajlati és növényzeti szempont­ból is átmenet a sivatag felé.

Bármerre megyünk, a települése­ken az éttermek előtt lelkesen in­vitálnak bennünket befelé. Egy Ait Baha nevű városkában költ­jük el első ebédünket. Van hely a motoroknak, gyorsan nekünk is összetolnak pár asztalt. Termé­szetesen tajine-t eszünk. Vastag cserépedényben készül – ami a klasszikus magyar csibeitatóhoz hasonlít, csak a tetejében nincse­nek lyukak – úgy, hogy a közepé­re letesznek egy kis húst – baromfi, kecske, birka – és arra a fellelhe­tő összes zöldségféléből egy keve­set, fűszerezik, majd hosszú ideig, lassan párolják. Annyira ízlik mind  annyiunknak, hogy később is sok­szor esszük. Változata, a tajine kef­ta, annyiban más, hogy valamilyen gombócot használnak alapnak. Ez lehet darált hús, de a falafelhez hasonló zöldséges, csicseriborsós keverék is. Elterjedt még a nálunk is közkedvelt „rablóhús” nyárson.

Túra: Palawan szigete

A Fülöp-szigeteken lévő Palawan immár több éve a …

Indulás előtt tájékozódtunk az egészségügyi és higiénés kérdé­sekben is. Vannak bizonyos oltá­sok, amiket érdemes előre beadat­ni, ilyen a tetanusz és a hepatitis-A elleni védőoltás. Az étkezési óvó rendszabályokról oldalakat lehet­ne írni: friss gyümölcsöt, salátát csak akkor együnk, ha magunk mos­tuk meg ásványvízben, frissen csa­vart narancslét pedig soha, semmi­lyen körülmények között ne igyunk. A szabályok egy részét egészen egyszerűen nincs mó­dunk betartani, mert azt esszük, amit venni tudunk. Lehet, hogy csak szerencsénk van, de egész úton senkinek semmi problémá­ja nem akad. Talán segít az estén­kénti „fertőtlenítés” is, bár a társaság fele egyáltalán nem törődik a megelőzéssel.Késő délután érünk Tafraoute-be. Nem túl nagy város, de több szál­lodája is van. A környékbeli törzsek főleg mezőgazdaságból élnek. Gyönyörű, rózsaszín gránittöm­bök veszik körül a várost. Tavasszal, amikor virágoznak a mandulafák, egyszerűen csodálatos látvány.

Remek szállodát találunk. A moto­rokat be tudjuk tenni az udvarra, bár a küszöb legalább félméteres. A közelben találunk egy éttermet is. Előző napi jó tapasztalatunk alapján Mizi sört is kér, de a tulaj csak a fejét rázza – itt már nincsenek turistákra  berendezkedve. Alig hogy leülünk, elénk tesznek egy tál olajbogyót, és a jellegzetes lapos, kerek kenyeret, a khobzot. Kisvártatva bejön egy fia­tal srác, hóna alatt egy táskával, be­megy a konyhába, pár perc múlva a tulaj tálcán hozza a söröket. Ez az utolsó alkalom, hogy alkoholos italt kapunk Marokkóban

TAFRAOUTE-TALIOUINE

Reggeli után északkelet felé foly­tatjuk az utat Ighern irányába. Be­érünk egy zsákfaluba, próbáljuk ki­deríteni, hol is vagyunk. Akárhogy is nézzük, csak visszafelé van út. Indulás előtt megbeszéltük a fő irányokat, a napi útvonalat elő­ző este döntöttük el. A navigáció­hoz két térképet használunk, Ava­dé egy Reise Know-how térképet, én a Michelin 742 számú térké­pét vásároltam meg. Brizsa a tele­fonján a Navigator alkalmazását, én a maps.me androidost haszná­lom. Ezeket vetjük össze, ha vala­mi nem elég érthető, és közösen döntünk, merre tovább. Többször nekiindulunk, de nem lelünk kiu­tat, míg végre Brizsa telefonja se­gítségével rátalál egy köves, földes útra, amin kijutunk az R 106-os asz­faltra. Nagyon jó minőségű út, re­mek kanyarokkal, jól lehet haladni rajta, forgalom alig-alig. Egy-két tu­rista, néhány teherautó, és sok-sok moped, robogó. Ezeket a kis mo­torokat nemcsak településen be­lül használják, hosszabb utakra is mennek velük, nem ritka, hogy ket­ten ülnek rajta. Akinek van valami­lyen járműve, az jobb módúnak szá­mít, a kecske, a szamár is komoly vagyont jelent. Ighernben ebédelünk. A tulaj na­gyon szívélyesen fogad bennün­ket, behív a konyhába, hogy a tűzhelyen készülő ételek közül vá­laszthassunk. Természetesen a többség tajine-t kér.  Délután földúton szeretnénk to­vábbmenni, de egy felesleges kör után csak az aszfalton folytatjuk utunkat a jókora hegyek között.

Taliouine-be érve első dolgunk szál­lást keresni. A szálláskeresésnek há­rom szempontja van. Zárható hely a motoroknak, és a két „W”! Wi-Fi és angol WC! Az első általában meg­volt, a második már ritkábban. Ma­rokkóban inkább a francia nyelvvel lehet boldogulni, még az eldugott falvakban is. Angolul inkább a na­gyobb városokban, és a fiatalok be­szélnek. Legvégül marad a muto­gatás. Éppen lent pakolászom az udvaron a motornál, amikor Brizsa kiszól, menjek fel. Egy szűk ajtón be­nyomakszom a hátizsákjaimmal, to­vább egy szűk lépcsőn. Benyitok egy ajtón… három nő, hangos visí­tozás. Előkerül egy férfi, aki megmu­tatja a helyes utat. A tulajdonos pri­vát lakrészébe tévedtem.

A szállodánknak saját úszómeden­céje is van, rajtunk kívül senki sincs a medencében. Az étterem egy ha­talmas, díszes berber sátor. Marokkóban márciusban esik a legtöbb eső, de inkább az Atlasz nyugati és északi oldalán, a déli ré­szek nagyon szárazak, a víz óriási kincs. A hőmérséklet ilyenkor nap­közben 25 Celsius-fok fölé is emelkedhet, de az éjszakák, hajnalok hűvösek. A nagy magasságokban nem ritka a fagy, de jól felkészül­tünk, téli bélést, téli kesztyűt is vit­tünk magunkkal.

TALIOUINE-DEMNAT

A napot északnyugati irányba kezdjük egy élvezetes kanyargós aszfalton (N10) Abulouzig ötven kilométeren át. A város után kele­ti irányba haladunk tovább köves, földes úton Agouim felé. Túránk egyik legszebb, legérdekesebb napja. Százhúsz kilométeren ke­resztül motorozunk a Siroua-hegy­ség köves sivatagában, kétezer méteres magasságban, balkéz­ről, északi irányban az Atlasz havas csúcsai kísérnek bennünket. Leg­magasabb csúcs a Dzsebel Toub­kal − 4167 méter magas −, alig né­hány kilométernyire magasodik tőlünk. Az Atlasz 2400 kilométer hosszúságban és 300–400 km szé­lesen elnyúló hegylánc Észak-Afri­kában, Marokkó, Algéria és Tuné­zia területén. Az afrikai kontinens egyetlen alpi típusú hegysége. Fi­atal lánchegység, amely több vo­nulatból áll. Választóvonalat ké­pez a Földközi-tenger, továbbá az Atlanti-óceán partjai és a Szaha­ra között. A hegység lakói Marok­kóban főleg berberek.

Agouimban elértük az N9-es főu­tat, ami észak-déli irányban sze­li át a hegységet. A nyüzsgő vá­rosban hamar találunk éttermet, ahol megebédelünk. A kanyargós főúton haladunk tovább északnak. Hiába a gyönyörű látvány, ez a sza­kasz nem túl élvezetes, nagy a for­galom és rengeteg helyen építik az utat. Átkelünk a 2260 méteres Ti­zi-n-Tichka-hágón, és az északi ol­dalon folytatjuk utunkat. Marra­kech előtt húsz kilométerrel keletre fordulunk az R 210-es útra. Itt sík­ságon haladunk aznapi célunkig, Demnatig. Errefelé zöld a határ, úgy tűnik, több az eső. A hegyek­ben a legnagyobb kincs a víz. Ahol víz van, ott zöldel valami, és embe­rek élnek. Látunk pár négyzetmé­teres „árpatáblát”, hasadékokba ül­tetett fákat, bokrokat. Ezek részben táplálékot jelentenek, másrész az erózió megakadályozása a cél.

Nagyon hamar találunk szállást és biztonságos garázst a moto­roknak. Berendezkedünk, meg­fürdünk és nyakunkba vesszük a várost. Nagyvásár zajlik éppen. Tu­ristát nem látunk, de a piacon ren­geteg az ember. Ismerős és isme­retlen zöldségek, gyümölcsök, megnyúzott, kiakasztott kecskék, birkák, és sokféle étel. Az egyik ételárusnál megállunk nézelődni, azonnal felénk nyújt egy-egy hú­sos nyársat. Aztán letör egy-egy darab kenyeret, amivel felcsíp egy-egy keftát, azt is átnyújtja. Fizetés­kor olyan kicsiny összeget mond, hogy alig hisszük el. De kóstolunk itt csigát is, frissen főzve, kis tálká­ban. A vacsorát frissen csavart na­rancslével öblítjük le.

Itt aztán széles skáláját láthatjuk a különféle járműveknek, de zömük itt is a háromkerekű trike. Nagyon erős vázzal, lábvédelemmel, diffis tengellyel, változatos, hangzatos nevekkel: Keweseki, Totoya! Persze mindegyik kínai gyártmány, akár a sok segédmotor, robogó. Rengeteg gólya fészkel a városban, minden magasabb tornyon, táv­közlési létesítményen. A másik ér­dekesség a bazár, a souk. Magas fallal, kapukkal körbezárt piacsze­rűség szakmák szerint elkülönült kézműves sorokkal. Általában elmondható, hogy Ma­rokkó turisták által nem látoga­tott részei nem drágák. Naponta benzinnel, étkezéssel, szállással át­lag huszonöt és negyven euró kö­rül költünk.

A rendes utakon, ahol a minden­napi forgalom zajlik, vannak ben­zinkutak. A már említett útikönyv az Afriquia kutakat preferálja, eb­ből van a legtöbb, de találunk más társaságokat is. Mindig mindannyi­an tankolunk. Általában az én mo­toromat kell először átállítani tar­talékra, ez már figyelmeztetés a többieknek is.

Folytatjuk