Baleset-megelőzés: a holttérről 2. rész

Az előző havi cikkhez kapcsolódva most megpróbálom áttekinteni, hogy milyen személyi feltételei vannak a holttérben rejlő veszélyek elhárításának és milyen közlekedési szituációkban lehet jelentősége a holttérnek. Ehhez azt kérem, hogy az általam javasolt gondolatkísérletnek megfelelően fogadják el, hogy a holttér itt és most többet jelent, mint azt, amit általában értünk alatta.

Emlékeztetőül: tekintsünk a holttérre úgy, mint a közlekedés szempontjából releváns térből elvesző („halott”) térrészre, amely a jármű haladása során (sőt, akár álló helyzetében is!) információvesztést okoz a jármű vezetője számára. Manapság örülünk minden kocsiba beszerelt újabb kütyünek, ami a vezetést megkönnyíti. Ilyen lehet a sávtartó asszisztens, a vészfékasszisztens, a visszagurulásgátló, a holttérfigyelő rendszer, és még sorolhatnám. A holttérfigyelő rendszer működését nem kamera, hanem radar segíti, ami hátra-oldalra néz, vagyis a holtteret pásztázza.

A figyelmeztetést általában vizuális úton kapjuk, legnépszerűbb a visszapillantó tükörbe épített LED vagy világító jel, piktogram. Én a magam részéről ezeknek csak akkor látom értelmét, ha a fenti rendszerek egy egyébként is kulturált, felelősségteljes és okos vezető autójába kerülnek. Minden más esetben (tehát ha a vezető nem kifejezetten kulturált, a felelősséget csak hírből ismeri és/ vagy esetleg az észbeli képességeknek híján van, akkor) ezek a kütyük csak kényelmessé, lustává vagy meggondolatlanná teszik őt, és arra csábítják, hogy túl gyorsan és helytelen hozzon döntést.

Más szóval tartok tőle, hogy gépi segítőink könnyen elkényelmesíthetnek minket. Ha azt hisszük, hogy a gépek lényegében minden felelősséget átvállalhatnak tőlünk, akkor nagy baj van. Ne felejtsük el, hogy a legtöbb közlekedési helyzetben – optimális esetben – alapos meggyőződés előzi meg a cselekvést. Ha nem ez történik, akkor a kockázat hatalmas, és lehet, hogy ezt valaki más lesz kénytelen viselni helyettünk. Ide-oda kapkodni a tekintetünket nem elég. Pl. egy sávváltásnál a tükrökbe nemcsak bele kell pillantani, hanem meg kell győződni arról, hogy a holttérben nincs más közlekedő.

Ezen túl pedig sok esetben forognunk, előredőlnünk is kell ahhoz, hogy mindent lássunk, amit látnunk kell. Ebben a témában meglehetősen okos összegzésre bukkantam az interneten (flowcycle.hu) a meggyőződéssel kapcsolat ban: A szerző szerint meggyőződni azt jelenti, hogy valaminek kizárod a lehetőségét. Nem azt, hogy „valószínűleg”, meg „szerintem” nincs ott senki. Inkább nézz oda kétszer-háromszor, inkább lassíts és legyen a manőver (előzés, sávváltás, kanyarodás) lassabb. A manapság gyártott buszokon és tehergépjárműveken annyi extra tükör van, hogy megfelelően használva azokat szinte teljesen belátható a jármű környezete. Használd azokat! És akkor még nem beszéltünk a modern holttérfigyelő rendszerekről, amiket egyre több járműbe szerelnek be.

A városban (is) figyelj oda jobban a bringások vékony alakjára a tükörben: ne autóméretű tárgyakat keress, hanem jóval kisebbeket. És még valami: Vezetés közben általában van egy terv a fejünkben arról, hogy hova akarunk eljutni. Lehet, hogy ebben GPS segít, vagy utasunk térképe, az internetről kiböngészett adatok, legjobb esetben pedig saját helyismeretünk. Akármi legyen is az, biztos, hogy nagyjából előre tudjuk, hol fogunk jobbra vagy balra kanyarodni, illetve sávot váltani azért, hogy úti célunkhoz eljussunk. Ez két olyan manőver, amelynek végrehajtását a holttér a legjobban megnehezíti.

Ha legalább nagyjából tudjuk, hogy mit hol fogunk végrehajtani, akkor − amennyiben a kanyarodás már aktuális − egyrészt éppen optimális helyen leszünk, vagyis nem kell kapkodnunk, másrészt van időnk megfigyelni a forgalmat, és nem hozunk meggondolatlan döntéseket. Autóvezető-oktatóm a gyakorlati órákon annak idején arra figyelmeztetett, hogy mindig akarjam tudni, mi van a hátam mögött, még akkor is, ha éppen nem kanyarodok, és nem váltok sávot. Ehhez pedig az kell, hogy folyamatosan figyeljem a visszapillantó tükröket.

Miért jó ez? Mert amikor majd irányt akarok változtatni, akkor nagyjából tisztában leszek a többiek helyzetével, és nem a semmiből kell elkezdenem feltérképezni a többiek ottlétét, pozícióját és főleg sebességét. Ehhez okosan végrehajtott tekintet-irányváltásokra van szükség. Mitől okos? Hát attól, hogy a tekintet-irányváltás nem tart sem túl rövid, sem túl hosszú ideig. Ha csak ide-oda kapkodom a tekintetem, valójában semmit sem látok. Ha pedig túl sokáig bámulom a tükröket, akkor esetleg belefutok valamibe, ami előttem van, mert azt a tükrök örökös kémlelése miatt nem látom.

Elég stresszt/ kapkodást idéznek elő a váratlan helyzetek (pl. útfelbontás miatt az útvonal újratervezése) vagy a közlekedés rajtam kívülálló résztvevői, akik agresszív vagy szerencsétlen manővereikkel előre nem tervezhető helyzetekbe kényszerítenek minket. Jobb, ha nyugodt stílusban, felkészülve vágunk neki az útnak, akkor még ezek a tényezők is jobban „beleférnek”. Ha a holttérről beszélünk, akkor a tolatás mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Baleset-megelőzés: a holttérről

Sok találó szó van a magyar nyelvben, az …

A KRESZ szerint járművel megfordulni, illetőleg hátramenetet végezni csak úgy szabad, hogy az a többi jármű és az úttesten haladó gyalogosok közlekedését ne akadályozza. Az úttest széléhez, illetőleg a várakozóhelyre történő beálláshoz szükséges hátramenet azonban elvégezhető abban az esetben is, ha az a járműforgalmat − anélkül, hogy a járműveket veszélyeztetné − rövid ideig akadályozza. A tolatás olyan manőver, aminek a kockázatával a legtöbb ember nincs tisztában. Sokan azt hiszik, hogy az alacsony sebesség biztosíték arra nézve, hogy biztosan ne legyen baj. Ez hamis illúzió.

A tolatás során ugyanis olyan terület felé haladunk, ami előre tekintve nem látható, és egyszerre − hátra fordulva is − csak egy szelete észlelhető. Mégis, a hátramenet során előidézett baleset felelőssége alól csak a legritkább esetben menekülhetünk. Pl. akkor, ha annak oka a veszélyforrás hirtelen felbukkanása (pl. egy kisgyermek berohanása a járművünk mögé), feltéve, hogy annak a veszélyét akkor sem tudtuk volna elhárítani, ha a fejünket folyamatosan tekergetve lassan haladunk. (Folytatjuk)

Fotó: Mező János