Baleset-megelőzés: a holttérről

Sok találó szó van a magyar nyelvben, az egyik ilyen az ún. „holttér”. Vajon mit jelent ez a szó pontosan? A klasszikus lexikonokban hiába keressük, jobb, ha az interneten kutatunk kicsit.

Az interneten találomra felkeresett oldal szerint a holttér „az autóból az úttest egy meghatározott irányában valamilyen okból takart kilátási irány, tér”. Más definíció szerint a zárt karosszériájú járművek előtt, mellett és mögött az a terület, amely a vezető számára a visszapillantó tükrök használatával sem látható be. De mégis kinek vagy minek van holttere? A jármű vezetőjének vagy a járműnek? A második definícióból az következik, hogy a holtteret a járműhöz kapcsolhatjuk. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ha én egy sávváltás során bármely okból nem veszem észre a mögöttem kissé lemaradva, a másik sávban haladó kerékpárost, akkor a holttér az én észlelésemet gátló bármilyen tényezőt jelölhet, a holttér ilyen értelemben tehát mindig az adott járművezető – és nem a jármű – szempontjából kap jelentőséget.

Gondolatkísérletként tekintsünk most a holttérre úgy, mint a közlekedés szempontjából releváns térből elvesző („halott”) térrészre, amely a jármű haladása során (sőt, akár álló helyzetében is!) információvesztést okoz a jármű vezetője számára. Ilyen értelemben tehát minden jármű vezetése közben keletkezik holttér (nem csak a személygépkocsik esetén), mert valamekkora be nem látott térrész a jármű típusától függetlenül mindig létrejön a vezető számára.

Ezzel a definícióval tehát olyan szélesen értelmezzük a holtteret, hogy az az adott forgalmi szituációban a járművezető észlelését gátló minden akadályt lefed. A holttér mindenesetre olyan tényező, amely sok közlekedési szituációt képes befolyásolni, mégis elsősorban az irányváltoztatások végrehajtása és a hátramenet jut róla eszünkbe. Elöljáróban annyit érdemes kihangsúlyozni, hogy akármiben is áll a holttér (vagyis akármi is okozza azt), a belőle fakadó kockázatok (baleseti kockázat és felelősség) mindenképpen az adott járművezetőt terhelik. Senki sem hivatkozhat eredményesen arra, hogy az általa vezetett jármű felépítését nem ismerte eléggé, vagy hogy a tekintetét adott forgalmi szituációban nem tudta a megfelelő irányba fordítani. Talán nem feltétlenül magától értetődő, de a jól megtervezett és végrehajtott tekintet-irányváltás a legjobb „konzervatív” eszköz a holttér kiküszöbölésére. (Az újabbakról majd később.) Ami az egyéb tereptárgyakból fakadó takaróhatást illeti, azok egy baleset megítélése során csak akkor jönnek számításba, ha a takaróhatásból előbukkanó másik közlekedőre a jármű vezetőjének kifejezetten számítania kellett. Ilyen lehet például a kijelölt gyalogos-átkelőhelytől jobbra és balra, a járdán elhelyezkedő felsővezeték-tartó oszlop, vagy egy bokor. Az innen előbukkanó gyalogosra a jármű vezetőjének számítania kell. (Nyilván érdemes azzal a két rendelkezéssel árnyalni a képet, amelyek szerint a gyalogos az úttestre akkor léphet, ha meggyőződött annak veszélytelenségéről, továbbá amely szerint az úttestre a gyalogos váratlanul nem léphet.)

A tág értelemben vett holttér okozója lehet maga a jármű valamelyik része, jellemzően egyik elülső vagy hátsó karosszériaeleme, de pl. lehet egy, a hátsó szélvédő elé belógó csomag, sőt akár egy utas, a leggyakrabban a vezető mellett ülő személy. Az is elég, ha az anyósülésen helyet foglaló utas a karját a kapaszkodón pihenteti, és a vezető olyan manővert hajt végre, amelyiknél a kar által takart irányba kellene néznie, még inkább látnia. Érdekes összefüggést mutat egyébként a karosszériaelemek által létrehozott holttér az út vonalvezetésével is. Nem kis megrökönyödéssel figyelem azokat a járművezetőket, akik egy kanyarívben kezdenek forgalmisáv- váltásba. A jól beállított visszapillantó tükrök ugyanis egyenesen haladó járműre vannak optimalizálva, és ugyanígy csak egyenesen haladó jármű esetén van értelme a nyakunkat tekergetni mondjuk egy sávváltás során, ha a mögöttünk haladó távolságáról, sebességéről, illetve sávon belüli elhelyezkedéséről akarunk meggyőződni.

Kanyarívben azonban az egész folyamat geometriája megváltozik, és jó eséllyel a visszapillantó tükrökből, illetve hátrafordulva sem látjuk azt, amit egyébként láthatnánk. A holttér egy jó tervezéssel kiküszöbölhető. Ha például előbb elhaladunk amellett a jármű mellett, amely elé behaladva az irányváltoztatást végrehajtani akarjuk, majd az irányváltást azonnal megkezdjük, akkor már jóval az irányváltoztatás előtt lehetőségünk van meggyőződni az adott jármű haladásának paramétereiről, ily módon nem egy esetlegesen holttérben haladó tárgyról vagyunk kénytelenek információt gyűjteni, éppen ellenkezőleg: A megfigyelés körülményei sokkal előnyösebbek. Feltéve persze, ha elegendő hely és idő áll rendelkezésünkre a manőver végrehajtásához. És ne higgyék, hogy most valami magától értetődő tényt igyekszem „túlragozni”! Tipikus baleseti ok az, amikor a személygépkocsi (vagy bármilyen más jármű) vezetője balra történő sávváltással igyekszik az előtte, egy nyomon haladó járművet megelőzni, holott tudja, hogy a közelben helyezkedik el az a kereszteződés, ahol majd jobbra akar kanyarodni.

A jármű vezetője olyan − holttérrel jellemezhető, ezért balesetveszélyes − helyzetbe kényszeríti bele magát, amely helyzet könnyedén megelőzhető lenne egy kis türelemmel, és az elöl haladó motor vagy kerékpár sebességének felvételével, és a sávváltásról való lemondással. Valószínűleg a közlekedésben szerzett első ismereteink egyike az a tény, hogy ha egy meredek homlokfalú jármű előtt túlságosan közel haladunk el, akkor a meredek homlokfalú jármű vezetője nem fog észrevenni minket. Az a térrész, amely a meredek homlokfal miatt a jármű vezetője számára „megszűnik létezni”, adott esetben relatív, mert nemcsak a jármű, hanem az előtte elhaladó személy (vagy az előtte elhelyezkedő bármilyen tárgy) méretétől, sőt, egyéb paraméterektől is függ (pl. a vezető magasságától). A fenti gondolatkísérletből kiindulva azonban holttérbe kerül az a tárgy is, amelyet ugyan nem takar előlünk a fenti tárgyak egyike sem, mégsem látjuk, mert mondjuk a látóterünkön kívül esik.