Hívják bumpernek, speed breakernek vagy rumblernek, és Dél-Indiában nagyon gyakori. Az aszfaltba épített bukkanók igencsak döcögőssé teszik az utat, így a száguldozókból sima utazók lesznek, a motorosokból pedig az országutak királyai. Tudósítás egy lassabb utazásról.
Hivatalos statisztika nem létezik, megbízható számolások annál inkább. Átlagban kilométerenként egyszer át kell huppannunk egy ilyenen, hiszen Dél-India országútjain állandóan az utunkba kerül egy aszfaltozott bukkanó, amelynek egyetlen célja van: lelassítani a járműveket. Az Enfield rugózása ilyenkor felüt, a legjobb, ha a pilóta kiemelkedik a nyeregből, ellenkező esetben a 250 kilométeres napi etapok után úgy fogja magát érezni, mintha pontosan 250-szer rúgták volna alaposan fenékbe. Ami bizony egyáltalán nem kellemes. 250-szer kiállni a nyeregből, 250-szer fel-le a térdeknek és a comboknak bizony nem piskóta, sokkal inkább szenvedés. Így vagy úgy, a nap végén az ember tudja, mit csinált aznap, és ólomnehéz tagokkal esik ágyba.
A 45 km/h-s átlagsebesség már gyorsnak számít, ekkora tempóval általában az offroadosok tudnak számolni. Persze, időnként akár 100-at vagy még többet is mutathat a kilométeróra, annyit, amit egy hengerből és 25 lóerőből ki lehet préselni. És persze olyan utak is vannak, amelyek hosszú távon zavartalan motorozást tesznek lehetővé, mint például az Ambolinál lévő Western Ghat felföldjére vezető, kanyarokban gazdag szakasz. Máshol ugyanakkor összesűrűsödnek a hosszú kúp alakú, ívelt vagy éppen mosódeszkaszerű fekvőrendőrök, amelyek akár néhány méterre is lehetnek egymástól. Röviden tehát: a száguldozók nem fogják élvezni a motorozást Indiában. Azoknak ugyanakkor, akik meg tudnak békélni a rumblerekkel, bumperekkel és speed breakerekkel – vagy ahogyan az adott tartományban éppen nevezik őket –, egy Enfielddel nem várt élményekben lehet részük. Ráadásul ezek a sebességcsökkentő eszközök a motorosok számára a fent említett testi erőfeszítéseket leszámítva számos előnnyel bírnak.
Ha például hátulról közelít egy erőtől duzzadó terepjáró, amely nyomulósan megelőz, aztán pimaszul beáll az első kerék elé, hogy folytassa a vadászatot, már örülhetünk is a következő akadálynak. Amely előtt ugyanis mindenkinek fékeznie kell, és a teherautók, buszok, kisautók, hintók és taligák feltorlódnak. A motorok viszont könnyedén elférnek az út szélén vagy a (remélhetőleg üres) szembejövő sávban, és a többieket ily módon megelőzve nyugodtan élvezhetik az üres utat a következő bukkanóig. Jó kis macska-egér játék – legalábbis a 180 kilogrammos Enfield pilótájának. Kereken 15 évvel ezelőttig egyébként Indiában a motorosok nem mehettek gyorsabbak a rendőröknél, akik Enfieldekkel közlekedtek. A Bullet számított az „ágyúgolyónak”, és kiszolgált műszaki megoldásai ellenére valójában még ma is annak számít. Túránk kezdetén, Assagaóban, Goa északi részén a résztvevők még szkeptikusak.
Ezek a veteránok fognak átvinni bennünket az országon? De az első próbaút, a mindössze 60 kilométerre lévő Arambol álomszerű strandjáig teljesen meggyőz bennünket. Elmúltak azok az idők, amikor még négy sebességet lehetett váltani a jobb oldalon, az első fék inkább csak dísznek volt ott, a berúgókar pedig sokakat az őrületbe kergetett. Leginkább a sűrű városi forgalomban, ha lefulladtál vele. A mostani bérelt Bulletek viszont észszerű középkategóriás motorokként viselkednek, mintha csak a 80-as évekből csöppentek volna ide. Túravezetőnk, Martin ezenkívül elméleti oktatásban is részesít bennünket, „Enfield-blues stílusban” gitárkísérettel énekelve saját szerzeményét: „…de ha végre beindul, az nagy öröm, és majd meséljétek el mindenkinek, hogy Indiában milyen jó élményeitek voltak.“ A német motoros több mint 30 éve él a dél-indiai Goa tartományban.
A legkisebb indiai tagállam (nagyjából 3700 négyzetkilóméter) bő 100 kilométeres tengerpartjával paradicsomi körülményeket nyújt a pihenést kereső utazóknak. Pálmafás strandok, olcsó szállások, kismértékű adó az alkoholra, kulináris sokszínűség, ami még a gyarmati idők következménye, hiszen ez a terület még a portugálok fennhatósága alá tartozott. A szigorúan vallásos hindu területektől eltérően Goában marhahúst is ehetünk, annak ellenére, hogy a tehén itt is szent állatnak számít. A ha lak és a tenger gyümölcseinek (barrakuda, vörös csattogóhal, garnéla stb.) széles választéka miatt is megéri elutazni Goába, és Martin, a túravezető rögtön a kedvenc helyeire visz minket az Arambol-öbölben. A „Beach & Bike“-koncepció jól működik, először nyeljük a port az országúton, aztán megfürdünk az Arab-tenger meleg vizében, csodás! Ezt sok turista is így gondolja, akik elsősorban bulizni jönnek Goába, és robogót vagy motort bérelnek az egyik kölcsönzősnél a sok közül.
De Enfielddel kevesen közlekednek, mivel ezek a feltörekvő indiai középosztály körében régóta kultikusnak számítanak, általános az új modellekre vonatkozó több hónapos várakozási idő, ezért a motort bérbe adók inkább más (kisebb és olcsóbb) modelleket tartanak. A bulizó turistáknak úgyis mindegy, éppúgy, mint a biztonságuk. A strandon bekötözött, ragtapaszokkal borított karú és lábú orosz bikiniszépségek heverésznek, akiknek a legnagyobb felületet a napszemüvegük takarja a testükből. Valószínűleg nem vettek észre egy fekvőrendőrt éjjel a diszkóból hazafelé. Aúú. De éppcsak hogy elhagyjuk Goa tartományt, kicsivel Arambol után Maharashtra felé már az igazi India kezdődik. „Igen, ebben az országban sok mindent lehet látni, de néha ijesztő dolgokat is.
A koldusok és a nagy kosz sokakat kiakaszt, a tehenek az úton kószálnak, és ha megállnak, akkor esélyed sincs elmenni mellettük, na meg persze ha belemotorozol a tehénlepénybe, akkor jól nézel ki. Ezeket a dolgokat egyszerűen meg kell tapasztalni, később sokkal jobban tudsz nevetni rajtuk“ Martin már tudja ezt, a résztvevők viszont még óvatosan tapogatóznak az idegen körülmények között. A speed brakereket már ismerjük, az Enfield jókedvűen pöfög, a nap lassan lebukik a látóhatár fölött. Giccses romantika, de állati jó érzés. Az Enfield ergonómiája kevésbé. Semmi sem stimmel rajta! Furcsa a térdszög, a kormány formája még egyértelműen a régi iskola, és a lábféknek útban van a berúgókar. Ami viszont rögtön az ujjad alá simul, az a duda kapcsolója. Hüvelykujjad ösztönösen mindig a megfelelő pozícióban várja a lehetőséget, és nincs is ennél fontosabb, hiszen aki Indiában nem dudál, az akár otthon is maradhat. A dudálás nem azt jelenti, hogy „Vigyázz, veszély!“ vagy „Tűnj az utamból, te idióta!“, mint nálunk. Nem, a dudálás Indiában barátságos híradása annak, hogy „Helló, jövök! Kérlek, ne ijedj meg! Egyébként kedves lenne tőled, ha adnál némi helyet.“ Némileg irritáló, de legkésőbb egy-két városátkelés után megszokod.
A Karnataka tartományban fekvő Dharwad és Hubli például ideális edzőterep leendő profi dudálók számára. A milliós városokon átkelni több mint egy órába telik. Ez alkalmat ad arra, hogy kereken 3600-szor dudáljunk. A gond csak az az egészben, hogy mindenki más is dudál, így a mi barátságos megnyilvánulásunk arra, hogy ugyan már csináljanak nekünk egy kis helyet, könnyen elvész a tülkölés és dudálás kakofóniájában. Esélyünk sincs, hiszen minden igen hangos. A közlekedési őskáoszban minden szabály semmivé foszlik. Hasonló a helyzet a lámpáknál. A piros arra való, hogy kicsit összeszedd magad, vegyél egy mély levegőt, sárga nincs, zöldnél pedig mindenki nekiiramodik – sajnos a jobbról és balról érkezők is (akiknek bár pirosat mutat a lámpa, de mindegy). A balos közlekedés ellenére semmi probléma nincs a balról előzéssel. Vagy a leállósávon egészen balra, vagy akár középen is elmehetsz a többiek mellett. Vagy a jobb oldali leállósávon, valójában forgalommal szemben. Tökmindegy. Tövig nyomod a dudát, és gáz.
A járdán is mehet bárki, hiszen az is az út része, a gyalogosok is használják bármelyik sávot, szívesen megpihennek a kereszteződés közepén, megállítják állataikat és taligájukat. Így csak egyetlen szabály van: menj, valahogy juss át a nyüzsgésen, és ne húzd fel magad! Az energiáidat spórold meg inkább az erőt próbáló fekvőrendőrökre. És tarts gyakran szünetet. Az út szélén viszont ritkán találsz nyugalmat. Néhány percen, gyakran csak néhány másodpercen belül emberek tucatjai gyűlnek köréd, a nevedet tudakolják, és hogy honnan jöttél, honnan indultál el aznap, és merre tartasz. Bár a válaszokkal nem tudnak mit kezdeni, hiszen Svájc vagy a német Hunsrück-hegység éppen annyira semmit nem mond a falusi emberek számára, mint Goa strandjai vagy a raftingolás a Dandeli vadrezervátumban, vagy túránk más turisztikai csúcspontjai. Valószínűleg sosem fogják látni ezeket a helyeket, számukra marad a mindennapos robot a földeken, vagy éppen aszfaltot javítanak, vagy fémhulladékot aprítanak kalapáccsal – attól függően, hogy a kasztjuk milyen munkát határoz meg a számukra.
A motoron érkező idegenek némi változatosságot hoznak kemény életükbe, amit türelemmel viselnek, és a turistákat szinte felfoghatatlan barátságossággal fogadják. A földművesek leteszik a vasvillát, és barátságosan integetnek. „Sokkal jobban megértheted ezt az országot, ha egyszer egy Enfieldről láttad. Az országot, az embereket és a fájdalmat. De a mosolyuk, az szívből jön.“ Az ottani emberek lelkének mélységében való megértése a nyugati turista számára gyakorlatilag lehetetlen, annyira más, annyira idegen tőlünk az indiai kultúra. Számtalan okot adnak arra, hogy mosolyogva csóváljuk a fejünket. Például itt van a vasúti átkelő: a sorompó leengedve fél kilométeres a várakozó kocsisor, amely leginkább súlyosan megpakolt teherautókból áll. Motorosként általában ilyenkor elmegyünk a sor mellett, és megállunk a legelején. Követnek minket a kisautók türelmetlen pilótái, utánuk jönnek a dzsipesek, majd kisebb, pótkocsis teherautók. A vonat elmegy, a sorompó kinyílik, és ebben a pillanatban mindenki egyszerre akar elindulni.
A problémát az jelenti, hogy közben a másik oldalon ugyanez történt, odaát is bedugult mindkét sáv. Most tehát járművek százai állnak egymással szemben, a „közlekedési csomópont” kifejezés új értelmet nyer. Először dudálnak, aztán még egyszer dudálnak, majd már szinte mindenki dudál, aztán valahogyan végül mégiscsak megindul a forgalom. Ahogy a zsonglőrök kezében, amikor a labdák látszólag kaotikus összevisszaságban repkednek. Úgy tűnik, van egy trükk, legalábbis az egész akár egy varázslatra, feloszlik. Nem kell túl sokat gondolkodni, egyszerűen csak érezni kell. Így lehet a leghamarabb túljutni az egészen, és a folyamatos haladás érdekében nem árt az összes érzékszervet bevetni, még azt a bizonyos hetediket is. Nézzünk körül alaposan, szagoljunk, halljunk, tapogassuk ki a lyukakat és a fekvőrendőröket, érezzük meg, mekkorát fognak ütni, még mielőtt igazán fájna a dolog, vagy a kelleténél nagyobbat repülnénk. Apropó, gyomor. Az érzékenyeknek nehéz dolguk lesz Indiában. Szinte minden utazót elkap a dolog, a bélflóra lázadása.
A sürgető szükség egy nyilvános WC iránt gyakran érdekes látványba torkollik. Finoman szólva. Míg a hotelek jó standardot kínálnak ezen a téren, az útszéli éttermek és kocsmák mellékhelyiségei gyakran szörnyen néznek ki. Egyes tartományokban a szemétszállítás ismeretlen fogalom, mindenkinek magának kell gondoskodnia arról, hogy a saját szemetét eltüntesse. Ami így néz ki: először ledobnak mindent a földre, aztán ásnak egy gödröt, és oda dobálják bele a szemetet. Ha rothadni kezd és büdös lesz, akkor meggyújtják az egészet. Így az utak mentén jobbra és balra, a kis utcákban és hátsó udvarokban kis „szemétégető üzemek” működnek, ami bizony igen kellemetlen szaggal jár.
Az élet viszont mindenütt zajlik, a kupacok mellett főznek, mosnak stb. „Néhány nap múlva már nem bámulod meg őket, állsz az út szélén, időnként hányingerrel küszködve.“ De nem kell aggódni, annyira azért nem rossz a dolog. Épp olyan gyorsan, mint ahogy hozzászoktunk a számtalan bumperhez, rumblerhez, speed breakerhez és az illusztris zajkavalkádhoz (dudálás, majomsivítás, a hangszórókból üvöltő reklámok, számunkra különös, furcsa zene, motorzakatolás, rikoltozó madarak, piaci kikiáltók és minden más, ami meghaladja a 90 decibelt), olyan gyorsan szívünkbe is fogjuk zárni ezt a színes, sokoldalú országot. Nem kérdés, egy indiai utazás fárasztó, ugyanakkor szédítően egzotikus élmény. Ennél nagyobb váltás aligha lehetséges a szürke hétköznapok után. És a motorozás Enfieldekkel – az élmény magáért beszél.
Valószínűleg semmilyen másik járművel utazva nem kerülhetnénk ilyen közel az országhoz, az itteni emberekhez. Bár nem a leggyorsabb, viszont mindig a dolgok közepébe visz minket. Az esti tábortűznél még a csontjainkban érezzük a számtalan bukkanót, de a sör hideg, a fűszeres ételek csípik a szánkat, és szól a gitár. „Ez az Enfield-blues, énekelni kell, motorozni kell, rollin’ down the road.“
