Tőlünk nyugatra a legnépszerűbb útvonalakon szorul a hurok a motorosok nyaka körül. De van még hely a világon, ami gyönyörű, élvezetes és egyelőre nem zsúfolt.
A történelmi jelentőségű találkozó után – itt a mienkre gondolok, nem a múltkor említett orosz–amerikaira – felkerekedtünk és visszamotoroztunk arra, amerről jöttünk, a Tarán átívelő Mehmed pasa hídig. Az útvonalterv az útvonalterv! De annyira élvezetes volt az a szakasz, hogy egyáltalán nem bántuk az ismétlést. A feszültség folyamatosan nőtt bennem. Immáron két napja motoroztunk együtt „F”-fel, és a rendkívüli esemény még váratott magára. Három évtizedes tapasztalat súgta, mit súgta, ordította a fülembe, hogy valaminek most már történnie kell. Egyre gyakrabban nézegettem a tükörbe, de jött mögöttem rendíthetetlenül. Azt így is láttam, hogy nézelődik, forgatja a fejét. F általában a vezetési idő 70-80%- ában nem előre néz, teljesen mindegy neki, hogy mit vezet.
A víz vert, amikor az anyósülésen mellette ültem, mert beszélgetés közben folyton rám nézett. Vagy hátrafordult, ha a mögöttünk ülő mondott valamit. Egyszerűen szüksége volt a szemkontaktusra. Úgy nevelték, hogy így illik beszélgetni. „N” ment elöl, mert nála volt navigáció. Szereti a kütyüket, igazi digitális motoros, imád Googlemapon trackeket tervezni, még jobban megosztani, természetesen ezernyi képpel együtt, amelyekhez szintén természetesen GPS-koordináták is tartoznak. Olyan formátumban, amelyet egyetlen navi, de még a Google Map sem ismer fel, tehát ezek alapján nem könnyű reprodukálni az utat. „N” után, akinek motorján a „Destination: unknown” trendi felirat olvasható, „R” motorozott ST3-asával.
No ABS, no traction kontroll, de megy, mint a veszett fene. Aztán jött „M” (ez ugyebár én vagyok) egy tesztre kapott Triumph Tiger 900 Rallyval, alig pár ezer kilométerrel az órájában, a sort pedig – még mindig –„F” zárta F 650 Dakarjával. Azon tűnődtem, hogy milyen formában fog lesújtani ránk a balsors. Mármint „F”-re, de ez úgy szokott lenni, hogy őrá lesújt, mi pedig viseljük a következményeit. Talán a poggyásza fog leesni – éppen ezért mentem előtte –, de mivel ő a legutolsó, ennek semmi értelme nem lett volna. Így attól sem kellett tartanunk, hogy a tükörre száradni kiakasztott alsógatyája elrepül és betakarja valakinek a plexijét egy kanyar közepén. Ha már idefelé elmulasztottam megemlíteni a Tara-híd sztoriját, akkor most pótolom.
Rendkívül impozáns híd, jól lehetett telével fotózni rajta például N-t, aki kölcsönkérte pár kanyar erejéig a Tigert, és most önfeledten játszotta a reá leső fotósról mit sem sejtő túrázó szerepét. Ja, a hidat 1937-ben kezdték építeni és 1940-re fejezték be, hogy nem sokkal később aztán a partizánok az egyik tervezőmérnöknek, Lazar Jaukovičnak a segítségével gyorsan fel is robbantsák, megakadályozandó Mussolini csapatainak előretörését. A 360 m hosszú, 172 m magas híd öt ívéből egyet semmisítettek meg, de ez elég is volt ahhoz, hogy megbénuljon a környék élete. Sajna az olaszok elfogták Jaukovič mérnököt és ki is végezték – saját hídjának a maradékainál. Közvetlenül a háború után a hidat újjáépítették, ma állítólag bunjee központ, és látszik róla a zipline drótkötele is, amelyen 100 m-es magasságban 120 km/h-s sebességgel száguldoznak a ziplinerek. Az E65-ös (P4) úton romboltunk tovább dél felé, kétoldalt erdő szegte az utat, de ahol kinyílt előttünk a táj, elképesztő panoráma tárult elénk. Alaposan feladta a leckét, hogy a motorozást élvezzük, vagy a tájat. A kettő együtt nem nagyon ment.
Ha egyedül vagyok, biztosan a tájat választom. Az is dilemma ilyenkor, hogy a Tervet kövesd, vagy rögtönözz, de ez a kérdés már filozófiai mélységeket nyit meg előtted. Egy biztos, a legjelentéktelenebbnek tűnő út is vezethet jó helyekre. Minket például egy szinte észrevehetetlen letérő vihetett volna el a Monastery Dobrinolivához, egy szép kis kőkolostorhoz, amelyről annyit sikerült megtudni, hogy 1609-ben (!) már felújításáról írtak a krónikák. Jól sikerült, ma is szép épület.
Montenegro és Albánia roskadásig van csodálatos mono- és kolostorokkal, tuti, hogy vagy tucatnyi hasonlót kihagytunk, de hát vártak ránk a haverok a Gjipe beachen. Nem sokkal később egy kanyarnál bodegát és kis kilátóteraszt találtunk, meg egy emlékművet. A márványlapról overallos, síléces, Lemmy-bajszos fazon nézett ránk, mögötte hihetetlen háttérként messze kanyargott a folyóvölgy. Dusan Bulatovich Dzambas hegymászó, síelő és színész volt, halála után a hegymászók állították az emlékművet, mely szülőföldjére, Moykovacra és a csodálatos völgyre néz.
A csodálatos bajusz ellenére a mi figyelmünket a párkányon egyensúlyozó hölgy és egy lányka kötötte le. Mi az ördögöt művelhetnek? Talán kollektív öngyilkosságra készülnek… de nem, lefelé pislognak… talán valaki leesett, vagy mászik felfelé… Kiderült, hogy a napernyőjüket sodorta le a szél, és az fennakadt a fák koronáján. „N” vezetésével, „F” és „R” részvételével, „M” lelki támogatásával azonmód megalakult a Motoros Önsegélyező és Napernyőmentő Egylet. Hamarosan előkerült egy kötél „N” poggyászából, mert ő pont hasonló esetekre számítva ilyesmit is elcsomagolt. Az Egylet operatív állománya felsorakozott a keskeny sziklaperemen, és tuti ötletekkel látták el egymást. Én – biztos talajról – rámutattam, hogy teljesen fölöslegesen viszik magukkal a veszélybe motorjaik kulcsát, mikor nálam biztonságban lennének, és biztosítottam őket, hogy híven beszámolok majd rokonaiknak önfeláldozó bátorságukról.
Végül valahogy sikerült hurkot vetniük az ernyő szárára és csodák csodája, emberáldozat nélkül előkerült a viseltes jószág. Kaptunk érte egy kis dinnyét, meg egy csomó köszönömöt és mosolyt. Értetlenül bámultam „F”-re. Ő – illetve a Végzet, de az ugyanaz – ezt a ziccert is kihagyta. Rossz előérzetem fokozódott. Időközben elhagytuk a Tara völgyét és keletnek indultunk a Lim folyó mentén, Berane városánál két újabb monostort hagytunk ki, miszerint Monastery Sudikova és Monastery Djurdevi Stupovi. Az albán határ felé közeledve – ki tudja, hány elmulasztott kolostor után – egyre gyérebb lett a forgalom, egyre vadabb és szebb a táj, aztán a semmi közepén pár fabódé – a Vermosh-Guci határátkelőhely. Talán ez a határátlépés tartott a legtovább. Elvitték útleveleinket és magunkra hagytak. Jó sokáig. Na, kezdődik – sandítottam a gondtalanul csevegő „F”-re. Aztán majd jönnek a diplomáciai bonyodalmak, mert gyanús az útlevele, a fényképe, a pecsétek. Jól tudom, hogy megy ez, annak idején nekem is át kellett szöknöm a mauritán–mali határon.
Ami késik, nem múlik. Vagy húsz perc múlva hozták az iratokat. „F”-ét is. Érdekes, az enyém valahogy elkallódott. Végül az is meglett. Innentől nem is úton, inkább egy új keletű legendán motoroztunk, a világ egyik legszebb útján, az albán SH20-ason. A 2016 körül átadott, viszonylag új utat egyelőre nem keresik fel tömegével sem a motorosok, sem a kerékpárosok, 2021 nyarán alig pár járművet láttunk a kb. 65 km-es szakaszon. Korábban a kifejezetten veszélyes utak közé sorolták, szerepelt is a www.dangerousroads.org oldalon. Mióta leaszfaltozták, jelentősen megszelídült.
Pár éve talán még van az SH20-asnak viszonylagos nyugalomban, mielőtt motoros tömegcélponttá válik. Most lehet rajta haladni, de észnél kell lenni, mert bármelyik kanyar után birkanyáj kellős közepén találhatod magad. Lökdösődő, jerkék után koslató kosok között araszolva elmerengtem azon, lehet, hogy a birkák mentik meg az SH20-ast a tömegturizmustól? Átlagosan 7%-os meredekségű vagy lejtésű (na, ez a dialektikus megközelítés) egy rakás hajtűkanyarral, jó részén kifejezetten magasan fut, nem a mélyben, a folyó mellett, így végig fantasztikus a látnivaló. Hágója, a Leqet e Hotit 684 méteres magasságban vágja át a hegységet Rrapsh és Tamaré között.
Óriási lett volna valahol itt, az egyik mellékvölgyben találni szállást éjszakára, reggeli kávéval a folyóparton, de a Terv szerint másnapra kellett a Gjipe beachre érnünk, hogy végre egyesülhessünk a kemény maggal, így tovább ereszkedtünk lefelé. Rrapsh után nem sokkal hatalmas víztükör – a Skhoderskojezero tárult a szemünk elé. Skhoder városa valami elképesztően szép helyen fekszik, háttérben a nyáron is gyakran havas hegycsúcsok, a folyó, a hatalmas tó, és az a Balkánon oly gyakori kristálytiszta türkizkék víz, amibe azonnal belevetnéd magad, pláne ha 30 fok fölötti hőségben motorozol. A városkép meglehetősen vegyes. Muszlim mecset, sétálóutcák, üzletek, bárok, kávézók, teraszok százaival és… albán közlekedéssel. Ezzel eddig a néptelen SH20-ason nem szembesültünk, de itt lent elég kemény volt.
Araszoló kocsisor, előzni hol tudsz, hol nem, ha igen, akkor biztosan jön szembe veled egy leharcolt BMW úgy, mintha az az ő sávja lenne. Jön, nem is lassan, úgyis félreállsz előle. Sokat nem is kellett várni az első nagyobb ütközésre – kérem, ne legyenek előítéletesek, nem „F”-re gondoltam. Két rommá tört helyi autó mellett zokogó nőt láttunk, de amennyire ki lehetett venni, komolyabb személyi sérülés nem történt. Nem is nagyon értettük a sírás okát. Ha valahol ez a normális közlekedési morál, ott mégis mire számítanak a résztvevői? Szóval gyorsan rá kellett állni fejben Albániára, ami sommásan azt jelenti, hogy vigyázz magadra, mert más nem fog. Egy kis kutakodás a Bookingon, és máris lett szállás a közeli Shirokéban, nem messze a parttól. Kicsit olyan balkán-barokkos épület volt, de nem jött például aranyozott AK-47-essel a kezében egy papucsos tulaj, pedig vártuk. A terasz üres volt, a bár és étterem is, de azért nyitva voltak, kaptunk két szobát, sört.
Az egész napos motorozás után jólesett sétálni a meleg nyári éjszakában, de a vacsoráról úgy tűnt, lekéstünk. Végül a parton találtunk egy éttermet, ahol rendeltünk jó tucatnyi, kis nyársakon sütött rablóhúst. És még sört. Ettől aztán fürödni támadt kedvünk. Belábaltunk a langymeleg vízbe ott helyben – a város közepén, ahol köztudomásúan semmit nem dobnak a vízbe. „R” rögtön el is vágta a lábát valamivel, elég erősen vérzett. Szegény elképedve nézte az önfeledten lubickoló „F”-et arcán azzal a meggyőződéssel, hogy – amit én már egy ideje sejtettem – felborult a világ rendje. Valahogy elállítottuk a vérzést. Nagy napra virradtunk. Aznap volt „N” születésnapja, ezért kellett estére utolérni a kemény magot, hogy együtt ünnepelhessünk. „N” kifejezetten családcentrikus ember, az a mediterrán típus, aki szereti a nagy összejöveteleket.
Igényli és élvezi családtagjainak társaságát, ennek ellenére ezt a bizonyos szülinapot egy túrán a haverjaival szerette volna először megünnepelni. Nem akartuk, hogy estig várnia kelljen, így „F”- fel hajnali 9-kor kikászálódtunk az ágyból, áttántorogtunk az ilyen idő tájt még mély ájulatban heverő „N”-hez. Egy méretes vodkásüveg két végét fogva megálltunk az ágynál, és rákezdtünk a happy birthday to you-ra. Előzetes egyeztetés alapján F vitte volna az alapot, én pedig terceltem volna, csakhogy fogalmam sem volt róla, hogy azt hogyan kell. A köszöntőtől a köztudottan nehezen ébredő N szeme úgy pattant fel, mintha tűt szúrtunk volna a talpába, pedig ezt az ötletet elvetettük – ha már szülinapja volt. De jó érzés volt, hogy mi gratulálhattunk neki először.
Folytatjuk
