Terepen Görögországba és vissza 1. rész

Reméljük, a Motorrevüben korábban megjelent élménybeszámolónkra emlékeznek még néhányan. Az a tudósítás egy Fekete-tengerhez tartó nomád, sátras terependurózásról szólt. Már közvetlen a hazatérés után megfogalmazódott bennünk, hogy jó lenne még messzebb, másfelé is kalandozni egyet!

A vaddisznó ostromolta szállás

Megszületett egy lehetséges dél-keleti irány terve, és hogy legalább legyen egy GPS-be irányként rögzíthető pont, a görögországi Szártit választottuk ki végcélnak. Idén csatlakozott hozzánk Barnabás fiam is, aki hozzánk képest szemtelenül fiatal, de komoly triál versenyzői tapasztalattal kezelte a DR250-es Suzukit. Imi barátom időközben megszerezte az „A” korlátlant, így lehetősége nyílt, hogy végre zárt pályán kívül is kipróbálja RFS blokkos KTM EXC 400-asát. Indulás előtt a motorolajat, a szűrőt, valamint a hajtóláncot lecseréltük, ellenőriztük a szelephézagokat, beállítottuk a küllőket és a fékrendszereket is.

Több, előre bekent ragacsos szivacs légszűrőbetétet és belső gumit vittünk magunkkal. Most is augusztus elején indultunk, mert ekkor általában csapadékmentes szokott lenni az időjárás. Jelentős felvert porral számoltunk a terepezés során. Tudtuk, hogy hárman már nehéz lesz egymás mellett haladni, egyikünk kénytelen lesz némileg lemaradni. A kezdetekben folyamatosan cserélgettük ezt a hátsó pozíciót, de később stratégiát váltottunk, rájöttünk, hogy jobb, ha egy motoros megy elöl, aki figyelmes, óvatos gázokat húzva kerülgeti a lazább részeket, és mellőzi a csúsztatott kanyarvételeket, így a hátsó kettő akár szemüveg nélkül is látótávolságból követheti őt. A Retyezát-hegység eddig kimaradt, így hát nem Szerbián keresztül, hanem a Déli-Kárpátok nyugati részén haladva céloztuk meg a bulgár határt. Irány a 2509 m magas Pelága-csúcs!

A györöki kereszt

Első nap: Az indulás napján Szegedről a Maros mentén jól bevált ösvényeken jutottunk el Máriaradnáig, egy romos, ingatag, valószínűleg használaton kívüli vasúti hídon keltünk át a Maroson. Tölgyesekkel borított, alacsony dombhátakon haladtunk, míg véletlenül rátaláltunk egy rettentő kanyargós, tüskés bozótokon átvezető, műanyag szalaggal kijelölt kb. 30 km-es útvonalra, mely valószínűleg egy korábbi terepfutóverseny nyomvonala lehetett. Lugosig vezetett, ahol sokan fürödtek a Temesben. Imi annyira elbámészkodott, hogy egy folyó parti vaddisznó dagonyában kötött ki a KTM-mel… Úgy nézett ki, mint egy varacskos disznó. Szolidaritásból mindannyian csobbantunk egyet. A távolban már hatalmas hegyek látszottak, a nap kezdett lebukni.

A Maros-parton

A Nadrág nevű település közelében, egy szinte függőleges hegyoldalon hatalmas fenyők és bükkfák tövében vertünk tábort. Hátrébb szúrós szedres jelentett biztonságos természetes védvonalat. Biztosnak tűnt, hogy a változatos terepen megélt 320 km után hamar elalszunk majd, és nyugodt éjszakánk lesz. Medvétől itt még nem tartottunk, ettől függetlenül semmilyen csalogató illatú élelmiszer- maradékot nem hagytunk a sátrak körül. Kisvártatva félelmetes ágzörgés, fújtatás hallatszott. Kiáltottam egyet, de hatástalannak tűnt, sőt közeledett a zaj. Imi tényleg megrémülhetett, mert, ahogy volt, hálózsákostul kiugrott a sátorból, gyors indítás, majd leszabályozta a KTM-et. Végre csönd lett. Könnyesre nevettük magunkat.

Második nap: Reggel a sátrak mögött komoly vaddisznótúrásokat találtunk. Induláskor megcéloztuk a legmagasabb csúcsot, bízva benne, hogy az lesz a Pelága. Az egyre magasabb hegyek lábánál a KTM hátsó gumija teljesen lelapult. Bár még csak a második túranapnál tartottunk, kiderült, hogy a hátsó gumi szövetváza teljesen előtűnt. Szó szerint harapásszerűen dörzsölődött ki a belső gumi. Hogyan tovább? Elvileg mindkettő használhatatlan. A külsőt kicserélni nem tudtuk, ezért maradt az a lehetőség, hogy valahogy el kellett választani a dörzsölő szövetrészt az új cserebelsőtől.

A tönkrement tömlő szelepházát kivágtuk, és hosszanti irányba, belül a legkisebb átmérő mentén felnyitottuk. Ezután belehelyeztük az új belsőt, és reménykedtünk, hogy jól működik ez a rögtönzött elválasztó. Szuszény falu végén a Malomvíz patak jobb partja felett, egy jelöletlen ösvényen felkapaszkodtunk a romos, de annál vadregényesebb Kolc várába. Jules Verne a „Várkastély a Kárpátokban” című könyvét erről a várról és környékéről írta. Fentről megláttunk egy műutat, mely pont a Pelága irányába tartott. Követtük és egy üdülőövezetbe vezetett. Mivel nem volt messze a csúcs (kb. 2 km), és már védett nemzeti parki terület következett, letámasztottuk a gépeket, és gyalog sétáltunk fel a Pelága tetőre. Sok magyar és francia turistával találkoztunk. Délután újonnan épült erdőgazdasági utakon a környező csúcsokat próbáltuk bevenni. Sok málnát szedtünk, és gyönyörködtünk a vadlovakban. Ma légvonalban csak 76 km-t, ténylegesen pedig 220 km-t haladtunk hegyre fel, hegyről le, gond nélküli örömmotorozás volt a javából.

Csizmazia Barnabás, magyar–osztrák triál bajnok

Harmadik nap: Kora délelőtt értünk Petrozsényba, a vásárolt élelmet egy templomkert mellett fogyasztottuk el. Közben mellénk telepedett egy fekete köpenyes, alacsony ember. Nagyon megörült nekünk, mivel ritkán hall magyar szót errefelé. A helyi kántor volt. Hosszasan mesélt a román hadseregben és a bányában megélt megrázó kalandjairól. Érdekes volt… Később, a térképet tanulmányozva láttuk, hogy irányba kizárólag a Zsil-völgye mentén fogjuk tudni áttörni a Kárpátok koszorúját. Sajnos itt több mint 20 km-t kellett aszfalton menni. Kisvártatva letértünk a főútról egy nyugalmat árasztó, elhagyatott, burkolt útra, ahol néhány méter után a Suzukimnak első és hátsó durrdefektje lett. Jellemző helyi sajátosság, hogy a kisebb utak mellé sok szemetet öntenek le, majd meggyújtják. A hamuban visszamaradó rozsdás szögek tömkelege okozta a bajt.

A defektszerelés után (4 folt) muszáj volt négykézláb mászva megtisztítani egy szűk ösvényt, hogy biztonságosan elhagyhassuk a veszélyzónát. Középállvány nélkül egyszerre két kereket javítani kihívás volt a javából. Mindenáron el akartuk hagyni a civilizációt és nyomait, ezért fittyet hánytunk az út menti tölgyes kefesűrűségére, de minél beljebb hatoltunk, annál reménytelenebbnek tűnt a haladás. Több óra araszolás után a KTM ventilátor hiányában folyamatosan forralni kezdte a vizet. A tikkasztó hőség ellenére élveztük a sűrűben eltöltött kényszerpihenőket. Számos természeti kincsre leltünk, hatalmas szarvasagancsot, sastollat, szarvasbogarakat, pókokat stb. találtunk. Imi egy vaditatóból merített vízzel, finomcsepegtetéssel locsolta a hűtőt. Ezt, a párologtatós elvet, régi stabil motoros szivattyúk hűtésére is alkalmazták. A további tájékozódás érdekében Imi okostelefonos segítséghez folyamodott. Műholdkép alapján kb. 1 km-re, egy tisztásszerű foltot vett észre a közelben egy patakkal. Megcéloztuk és reménykedtünk, hogy végre kitörhetünk az áthatolhatatlan növényzetből. A fa valóban egyre kevesebb lett, viszont a talaj egyre ingoványosabbá vált.

Először felült a blokkvédő, a hátsó kerék több méter magas sárcsíkot lövellt a mögötte igyekvőre. Megfeneklettünk a zsombékos vendégmarasztaló lápos közepén. Gyalogos felderítés után egyedül egy nagyon sziklás patakmeder tűnt járhatónak. Hatalmas, nyálkás köveken, óvatosan lábazva triáloztunk a mederben, majd egy kisebb vízesésen le is kellett ugratnunk vagy kétméteres mélységbe, bele a habzó vízbe. Iminek most előnyt jelentett a KTM nagyobb hasmagassága és hosszabb rugóútja. Ezen a néhány kilométeren a kis Suzukik is megtisztultak és vízhűtésesek lettek. Település nem volt a közelben. Egy szépen gondozott almáskert szélénél jöttünk ki a mederből, és egy szekérúton megindultunk a nagyobb kiterjedésű dombvidék felé. A dombok között meredekebb szurdokvölgyeket kereszteztünk. A lejárókban, ahol csak lehetett, leállított motorral, finom fékezésekkel csúsztunk lefelé, többnyire két keréken, de néha lapjával, az avart túrva. Az álló fatörzsek és gyökerek rendre lehorgonyozták a motorok kormányát és lábtartóját. Bár a gravitáció lefelé segített, komoly erőfeszítést jelentett elérni a völgy alját. Lent fújtunk egyet, mielőtt a zsebkendőnyi sík felületről elstartoltunk felfelé, a következő hegyre. Teljes gáz némi kuplungcsúsztatással fűszerezve. Amennyire csak lehetett, előre terheltünk, szinte a kormányra dőlve, teli talppal nyomtuk hátrafelé a lábtartót. Órák múlva sem enyhült a terep. Ezért kuplunglamella- kíméletből a kis DR250-eken, a 13 fogas első lánckereket 11-esre cseréltük, így egyes fokozatban kuplungsergetés nélkül is jól lehetett hegyet mászni. Zégergyűrű le, kis lánckerék csere, zégergyűrű vissza, majd némi feszítés a láncon, ennyi.

Barnabás motorján teljesen váratlanul az első fékkar beesett. Rájöttünk, hogy jócskán elgörbült az első féktárcsa és forgás közben annyira pofozta a betéteket, hogy azok visszalökték a féknyereg dugattyúit. Ezért fékezéskor a kar nem adott kemény fékérzetet, puhán ellenállás nélkül behúzhatóvá vált a gázkarig. Muszáj volt megjavítani. A csere itt a vadonban szóba se jöhetett. Néhány perc múlva megszületett az ötlet. Mivel a féktárcsa balról van felcsavarozva a kerékagyra, ezért feltehetőleg jobbról védik a kerék küllői, így nagyon valószínű, hogy balról kaphatott valamiféle durva pofont. Közös erővel az oldalsztenderén megbillentettük a motort, úgy hogy az első kerék felemelkedjen a földről és szabadon pörgethető legyen. Lassú forgatás közben sikerült meghatározni a benyomódás pontos helyét. A KTM könnyű, de kellőképpen merev oldalsztenderét Imi gyorsan lecsavarozta, ezt mint egyengető pajszert, használtam a görbítgetés során. Nem volt egyszerű feladat, a hajlítások után folyton visszarugózott. Végül egy határozott túlfeszítés meghozta a használható állapotot, még mielőtt eltörtem volna.

Nem állítom, hogy egy műszaki vizsga fékpadi mérésén megfelelt volna, de jó lett a fékérzet. Egy óra múlva – tisztára, mint egy menő pezsgőfürdőben – egy sebes folyású, langyos vizű, sekély patak medrében feküdtünk. Miközben wellnesseztünk, megállt mellettünk egy lovas kocsi, majd két román kavicsot kezdett lapátolni a platóra. Engedélyt kértek, hogy ők is fürdőzhessenek a közelünkben. Megörültek, mikor megtudták, hogy magyarországi magyarok vagyunk. Az egyikük már járt Budapesten és nagyon jó véleménye volt a magyarokról. Azt mondta, nagyon sokat segítettek neki ott a helyiek. Mindenáron vendégül akart látni minket. Úgy ahogy volt, csurom vizesen, kisgatyában elszaladt a közeli boltba és hozott nekünk csipszet és üdítőt. Most is szívesen gondolok erre a találkozásra. Meséltünk nekik egy kicsit a nomád endurózásról, majd mivel a nap kezdett lemenni, elindultunk táborhelyet keresni. Végül Filiasi település közelében, egy hegyháton húzódó, levágott búzatarlón sátraztunk. Sötét volt már, mikor végre bevackolhattuk magunkat a hálózsákba. Hiába tapostuk le előzőleg a felszínt, a szalmaszárak átdöfték a sátor alját. Úgy szúrtak, mint egy fakírágy. A vadak most elkerültek bennünket, csak egy bagoly őrködött felettünk. Ismétlődő huhogása hamar álomba ringatott.

Negyedik nap: Hajnalban szélvihar kerekedett, dörgött és villámlott. Tíz percünk maradt, hogy meglépjünk a felhőszakadás elől. Egy darabig úgy tűnt, hogy sikerül. Az ijesztő esőfüggöny sokáig a nyomunkat verte, szó szerint egy orrhosszal vezettünk előtte, órákon át üldözött bennünket. Harmatos, illatos, füves utakon menekültünk, néha egy-egy alattomos nyomvályús kanyarban kicsúsztunk és elhasaltunk. Gyors láb közötti elsővilla- és kormányegyenesítés után továbbrepesztettünk. Már Craiova közelében jártunk, mikor csapdába esett a DR-em első kereke. Egy bozótos, elhagyatott gyártelep szélében, a magas fűben egy fedetlen akna tátongott. Ez horgonyozta le a motort. Úgy tudtuk kiszabadítani, hogy leeresztettük a gumit.

A Zsil folyó mentén, gabonaföldeket és villanypásztorokat kerülgetve cikáztunk, amikor bekövetkezett a napi rutin: Imi szöget kapott a hátsó gumijába. Gyorsan kikapta a kereket, lefejtette a külsőt, amilyen gyorsan csak tudta… Hiába minden igyekezet, utolért üldözőnk és lecsapott ránk. Vízszintesen esett! Ragasztottatok már zuhany alatt belső gumit? Mondjuk a lyuk pontos helyének meghatározására jó az ilyen özönvíz. A folt persze néhány kilométer múlva levált, és ekkor már a sáros kereket kellett újra megjavítani. Ilyenkor nincs nyafogás, elvégre endurózni jöttünk. Hihetetlen, de néha még jól is esik egy ilyen megoldhatatlannak tűnő kihívás. Kínunkban jókat nevetgéltünk, fűzgéltük egymást. Az ilyesfajta élmények erősítik a barátságunkat. Tudtuk, számíthatunk egymásra. Délután 2-kor szikrázó napsütésben Bechet városánál, ahol a Duna választja el a két országot egymástól, elértük a bolgár határt. Hatalmas kompon keltünk át a szokatlanul széles folyón. A bolgár oldalon Orjahovó városában a kikötőből egy kihalt, kilométeres lépcsőn „terepeztünk” át a belvárosba. Egyikünk se járt még Bulgáriában. Órákon keresztül suhantunk a végeláthatatlan monokultúrás kukorica-, napraforgó- és földimogyoró-ültetvényeket átszelő, egyenes, széles földutakon, hatalmas porfelhőt hagyva magunk után.

A nap már lebukott, mire Vratsába értünk. A nyüzsgő főtér sarkán ettünk egy hatalmas pizzát, végül teljes sötétségben kerestünk sátorhelyet a várost környező hegyek oldalában. Lépésben araszoltunk a főúton, míg észrevettünk egy keskeny, meredek gyalogösvényt. Rákanyarodtunk és följebb fölállítottuk a sátrakat. Már majdnem elaludtunk, mikor közvetlen közelről ordítozás és tányérdobálás riasztott meg minket. Először azt gondoltuk, hogy a helyiek felfedeztek minket és talán nem tetszik nekik a jelenlétünk. Mit tegyünk? A sátron keresztül Imi angolul próbált szót érteni az ismeretlenekkel. Azonnal teljes csönd lett. Csak a tücsök ciripelt halkan. Mint kiderült, családi konfliktusba csöppentünk. Megjelent a gazda szilvapálinkával a kezében, és kicsalt minket a sátorból. Bizonyításként, hogy milyen finom, kortyolgatott rendesen. Végül a részünkre kitöltött mennyiséget is lazán lehajtotta. Megeredt a nyelve. Kézzel-lábbal magyarázta, hogy egy Balkán gyártmányú mopeddel szokott a hegyen közlekedni, és hogy a motorosok milyen jó emberek! Majd lefeküdt egy fa alá, és elszenderült. Rettenetesen horkolt egész éjjel.

Kolc vára

Ötödik nap: Eldöntöttük, hogy az este meglelt hegyi ösvényt fogjuk követni. Éles kövek, szűk kanyargós nyomvonal, sziklapárkány, vízmosás mindenfelé. A terep olyan volt, mint egy hegyi triálmotor versenypálya, csak itt lábletételért nem járt hibapont. Imi és Barnabás ifjú hévvel, komoly gázhúzásokkal, vagy éppen blokkoló kerékkel közlekedtek, persze egyre vészesebben nullázódott le a hátsó gumijuk. Néhány nap múlva a saját kárukon tanulták meg, hogy be kell osztani a gumiköpenyt is. Hiába kerestünk okostelefon segítségével útvonalunkba eső motoros boltot. Mind zárva volt vagy már rég megszűnt. A benzinkutakon, autós boltokban még láncsprayt sem találtunk. A zerge ösvény egyre bozótosabb lett, a nyom egy sziklaperemnél, egy befalazott barlangbejárattal folytatódott. Balra függőleges sziklafal, jobbra szakadék. Kénytelenek voltunk visszafordulni.

Kompra vár va Orjahovónál

Egy szélesebb kőbányán át vezető földúton légvonalban megcéloztuk a fővárost, Szófiát. Végig a főutaktól távol, erősen tagolt karsztvidéken vezetett az utunk. A helyiek drótkötélből, drótokból és deszkából eszkábált keskeny, gyalogos közlekedésre alkalmas, hintázó függőhidakat szerkesztettek, hogy a katlanszerű szurdokokon és a nagyobbacska folyókon átjárjanak, ezeken keltünk át mi is. Először óvatos lépésekkel, majd intenzív ugrándozással gyalogosan feltérképeztük, teszteltük a tákolmányok várható terhelhetőségét. Ha biztonságosnak ítéltük, egyesével nekiindultunk. Szigorúan a lábtartón állva, finom kormánymozdulatokkal egyensúlyoztunk. Némi kilengés és erős szívdobogás közepette, legyűrtük az akadályokat. Annyira belejöttünk, hogy szabályosan versengtünk, hogy ki mehessen át először a következő meredély felett.

Dél körül erősen szomjazva megérkeztünk Európa egyik legrégebben lakott, jelenleg Bulgária legnépesebb városába, Szófiába. A belvárosban több ókori rom látható, azonban a nyüzsgő forgatag, a nagyvárosokra egyébként is leginkább jellemző panelépületek közé szorult rettentő hőség és kipufogógáz kiüldözött bennünket. Egy hosszú macskaköves úton végre elhagytuk a civilizációt. Gyönyörű, aljnövényzetmentes, idősebb faállományú tölgyerdők következtek. Hála a viszonylag halk kipufogórendszereknek, sok nagyvadat láttunk egészen közelről is. Este egy 2700 m magas hegy lábánál sátraztunk, kolbászt és krumplit sütögettünk. Jóllakottan, hanyatt fekve, sokáig szemléltük a csillagos égboltot.

Folytatjuk

Fotó: Csizmazia Barnabás, Seres Imre