Túra: Pakisztán, 3. rész

Egyszer csak hatalmas dörej rázta meg a hajót, majdnem leestem az ágyról. Megszólalt a vészjelzés. Gyorsan megtömtem a zsebem keksszel, magamra kaptam a hosszú nadrágot és a pulóvert, mert ha el kell hagyni a hajót, ki tudja, mikor találnak meg minket a tenger közepén.

Szöveg és képek: Berecz András

A képekre kattintva galéria nyí­lik!

31. nap ‒ Csak most, a világosban láttam, hogy milyen csodálatos helyen vagyok. Hatalmas, ködbe burkolózó havas hegyek között, egyedül az erdő mélyén. Néha megálltam, hallgattam a madárcsicsergést, az erdő neszeit. Sajnos haladni nem nagyon tudtam, hol agyagos sáron csúszkáltam, hol sziklákon kellett átküzdeni a motort, hol folyón kellett átgázolni. Az Ushguliig hátralévő 40 km-t több mint 3 óra alatt tettem meg. Milyen öröm volt, amikor egyesben ki tudtam húzatni a motort. Csak úgy száguldottam. Hogy felrakjam kettesbe, arról szó sem lehetett.

Végre felértem a hegytetőre, innen már leállí­tott motorral gurulhattam lefelé. Csodálatos zöld rétek szegélyezték utamat, a völgyben egy hegyi patak, az Enguri futott, a távolban pedig a Kaukázus havas hegyei látszottak. Közel s távol egy teremtett lélek sem volt, csak én, és a Kaukázus végtelen vadonja. Felemelő érzés volt.

A hegytetőről legurulva elértem Ushgulit, ami állí­tólag Európa legmagasabban fekvő, állandóan lakott települése. Itt láttam először a hí­res Svan-tornyokat, generációkon át öröklődött vérbosszú intézményének idejéből. A vérbosszúól tartó emberek épí­tették e magas tornyokat, melyekbe csak létrával lehetett bejutni, és ebben élték le az életüket. Hogy milyen élet lehet az, amikor az ember egy toronyba zárva állandóan attól retteg, hogy meggyilkolják, azt el nem tudom képzelni. Úgy tűnik, hogy régebben is nyugodt, békés népek voltak ezek a grúzok. Nem hiába adtak a világnak egy olyan embert, mint Sztálin.
Visszaemlékeztem Feröerre, ott is ilyen pici közösségek voltak, de ott mindenki segí­tette a másikat, mert csak í­gy tudtak fennmaradni a zord körülmények között. Itt meg szinte mindenki egy toronyba zárva élt, állandó rettegésben.


Még 30 km offroad szakasz várt rám, plusz 300 km aszfaltú Batumiig, a kikötőig. Ushguli után már nem voltak sziklás szakaszok, csak sártenger. Mestia előtt már folyt az úépí­tés, lehet, hogy hamarosan már aszfaltúon lehet majd megközelí­teni Ushgulit, ezt a világtól elzárt települést. Micsoda élmény volt újra burkolattal ellátott úon menni! Kettesben, hármasban száguldoztam. Feljebb nem tudtam váltani, mert azért elég kanyargós volt az ú. Mestiáig még láttam egy-két települést a hegyekben, itt is rengeteg torony volt, úgy látszik, hogy itt a Kaukázusban elég komolyan vették a vérbosszú.

Mestia után a Kaukázus kanyargós szerpentinjein csapattam, jókat lehetett döntögetni, csak rengeteg sziklaomlás volt, ezért figyelni kellett. Volt, ahol csak öklömnyi kövek voltak az úon, de olyan is volt, ahol ember nagyságú szikla hevert az ú közepén. Épp egy csodálatos türkizkék vizű tó mellett haladtam el, amikor a tóparton két Jawára lettem figyelmes. Hatalmasat fékeztem, és már fordultam is vissza. Két orosz motorost ismertem meg, akik a Kaukázus túloldaláról érkeztek ide túrázni.

32. nap ‒ Reggel kerestem egy motorszervizt. Bejártam egész Batumit, ide-oda küldözgettek. A szerelő nem ért rá, mondtam neki, hogy én szétszedem, összerakom, csak a csapágykiszedésben segí­tsen. Megvettem a csapágyat, majd láttam, hogy lóg a csapágyfészekben. Csapágyragasztójuk nem volt, í­gy sörösdobozból vágtam egy darabot, és azzal szorí­tottam bele a csapágyat. Megkerestem a hajóstársaság irodáját, ahol közölték, hogy nincs foglalásom, hiába csináltam meg az interneten.

33. nap ‒ A hajó végül is csak 2 napot késett az indulással. Úgy tűnik, hogy az Ukrferry nem a pontosságáról hí­res.

34. nap ‒ Úgy tűnt, hogy a mai nap unalmas hajózással fog telni. Délben mellénk parkolt egy tartályhajó, éppen a csöveket csatlakoztatták a mi hajónkhoz. Vacsorakor még mindig folyt a tankolás, majd sötétedéskor lecsatlakoztatták a csöveket, és eltávolodott tőlünk a másik hajó. Egyszer csak hatalmas dörej rázta meg a hajót, majdnem leestem az ágyról. Megszólalt a vészjelzés. Gyorsan megtömtem a zsebem keksszel, magamra kaptam a hosszú nadrágot és a pulóvert, mert ha el kell hagyni a hajót, ki tudja, mikor találnak meg minket a tenger közepén. A fedélzeten már ott volt az összes utas. A legénység fejvesztve rohangált, sokan a mentőcsónakok körül álltak. Mi semmi tájékoztatást nem kaptunk.

Robbanásra következtettem, de egy román srác mondta, hogy a saját szemével látta, amint nekimentünk a tartályhajónak. A legénység egy része beszállt a mentőcsónakba, én pedig reméltem, hogy nem fogják menekülőre a dolgot, itt hagyva minket egy süllyedő hajón. Végül csak a hajó sérüléseit ellenőrizték.

35. nap ‒ Reggel 9 km/h-val haladunk Ukrajna felé. Ezzel a tempóval szerintem 1 hét alatt érnénk Ukrajnába. A navigáció szerint úgy tűnt, mintha letértünk volna a szokásos hajózási úvonalról, és Jalta felé vennénk az irányt. Ki tudja, hogy a kajánk meddig elegendő, én mindenesetre megfogadtam, hogy ha fogytán lesz a kaja, akkor először a kormányost fogom megenni. Délután kimentem napozni a fedélzetre. Egész közel voltunk a parthoz, még az épületeket is ki lehetett venni. Kikötni nem tudtunk, mert pont a nemrég oroszok által elfoglalt Krí­m mellett hajóztunk. Ahogy bámultam a tengert, egyszer csak delfineket láttam a ví­z felszí­nén.

Egyszer csak egy hatalmas füstfelhő borí­totta be a fedélzetet. Úgy tűnt, sikerült megjaví­tani a 2. motort, de kisvártatva újra leállt. Újra indí­tották, de ezútal már sikerült úgy beindí­tani, hogy folyamatosan járjon.


36. nap ‒ Ma reggel 7-re természetesen nem értük el a kikötőt, de távolról már látszódott Chornomorsk. Újabb úlevél-ellenőrzés, vámvizsgálat, aztán kezdetét vette a kikötő összes épületének bejárása. Vámiroda, ökológiai iroda, úlevél-fénymásolás, spedí­ció, meg még ki tudja, miféle. Kaotikus volt az egész. Azért pár óra alatt sikerült mindet végigjárni, í­gy beléphettem Ukrajnába, hogy megtehessem a Dnyeszter Menti Köztársaságig (PMR) tartó 85 km-es utat. Következett a határátlépés a PMR-be, ami már gyerekjáték volt az ukrán belépés után. Bár a PMR-t önálló országként csak a többi szakadár állam ismeri el, pl. Hegyi-Karabah, Dél-Oszétia, Abházia, mégis teljesen független államként működik, a moldávoknak semmilyen beleszólásuk nincs a politikájukba. Saját pénzük, saját rendszámuk, és Moldávia felől is rendes határállomásuk van. A terület függetlenségét az ott állomásozó orosz haderő biztosí­tja.

37. nap ‒ Reggel nem volt áram a szállodában, de ezen már nem lepődtem meg, Pakisztánban már hozzászoktam a dologhoz. Reggeli után a Békás-szoros felé vettük az irányt. Bár én már jártam arra motorral, de most is megcsodáltam a hatalmas sziklákat, melyek között az ú kanyargott. Elhaladtunk a Gyilkos-tó mellett, majd a Kárpátok szerpentinjein döntögettük a motorokat. Kora délután megálltunk egy úszéli vendéglőben ebédelni, aztán székely úépí­tő munkásokkal beszélgettünk az étterem előtt. Már sötétedésre értünk Kolozsvárra. Hajtott a honvágy, és úgy voltam vele, hogy ezt az utolsó 400 km-t már lenyomom hazáig. A határ előtt megtankoltam, majd pillanatok alatt végeztem a határátkeléssel, és újra magyar földön voltam.

38. nap ‒ Ahogy átléptem a határt, erős szél kerekedett, ami egész hazáig kitartott. Csapattam tovább az éjszakában, majd Poroszló előtt megálltam, hogy lefotózzam, amikor átfordul 0-ra a motor kilométerórája. Nálam már másodszorra fordult át, azt pedig nem tudom, hogy előtte mennyit mehettek vele.

Végszó

Ezen a túrán is rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Mentem 15 515 km-t és jártam 11 (+1) országban. Megismertem a miénktől teljesen eltérő kultúrákat, láttam, hogy messze tőlünk hogyan élnek az emberek. Egy-két kivételtől eltekintve csak pozití­v tapasztalatokat szereztem. Bár szegényebbek voltak az emberek, de mégis rengeteg ajándékot kaptam tőlük, tényleg a tenyerükön hordoztak, és igyekeztek mindenben a kedvemben járni. Mivel ők nehezen jutnak ki külföldre, turisták pedig kevesen mennek ezekbe az országokba, í­gy szenzációszámba ment, ha találkozhattak egy külföldivel, és lefotózkodhattak vele. Utam során nagyon sok segí­tséget kaptam, és úgy láttam, hogy itt tényleg annak örültek az emberek, ha valamivel segí­thettek, vagy csak vendégül láthattak.

A motor, hála Bambi Mesternek, kitűnően tette a dolgát, egyedül a többszöri kerék- és lánckerékcsapágy-cserékkel, egy főtengelyszimering-cserével, valamint 3 defekttel kellett megküzdenem. A sivatagban, az 50 fok körüli hőségben lehetett hallani egy kis búgást a váltó felől, de ez nem befolyásolta a motor működését.

Bár a túra során néha felmerültek nehézségek, de azért óriási kaland volt. És hogy nekivágnék-e még egyszer egy ilyen únak? Akár azonnal.