Túra: Pakisztán 2. rész

Idén én vagyok a 24. turista, aki Irán felől gépjárművel határt lép. Egyébként tényleg mindenki nagyon kedves volt velem Iránban, kaptam rengeteg ajándékot, a tenyerükön hordoztak.

13. nap – Idén én vagyok a 24. turista, aki Irán felől gépjárművel határt lép. Egyébként tényleg mindenki nagyon kedves volt velem Iránban, kaptam rengeteg ajándékot, a tenyerükön hordoztak.

A pakisztáni oldal következett, ahol már vártak rám a kí­sérőim. Ma már nem indulhattunk el, mert sötétedésig nem értük volna el a következő biztonságos helyet, í­gy itt kellett aludnom a laktanyában. Ez jól védhető épület volt, több méter magas kőfallal, szögesdróttal, rengeteg géppisztolyos katonával. Délután hoztak 50-60 embert, több sorban letérdeltették őket az udvar porában, regisztrálták őket, majd egy busszal elvitték mindegyikőjüket valahová. íllí­tólag határsértők voltak.

14. nap ‒ Ma végre elindultunk. Aszfaltos ú nincs, sárkunyhók viszont vannak. Sőt csak azok vannak. Végig sivatagban jöttünk, volt sok ellenőrző pont. íltalában nekem kellett beí­rni az adataimat. Az egyik ellenőrző pontnál megtudtam, hogy apámat Nyilvántartó Hivatalnak hí­vják. Ha legközelebb meglátok Európában egy pakisztánit, én is leí­ratom vele százszor a nevét.

A kí­sérőautóval vittük az ellátmányt is egyik helyről a másikra, mert az ellenőrző pontok csak sárkunyhók a sivatagban, pár géppisztolyos emberrel. Kellemesen hűvösek odabent, de hogy emberek milyen mocsokban képesek élni, az hihetetlen.

Az ebéd: letettük a motort egy laktanyában, két katona átment a szemközti vendéglőbe, majd intettek, hogy mehetek én is. Minden vendég keze az asztalon, sí­ri csönd, a katonák géppisztollyal a kezükben figyelték a vendégeket, azok meg engem. A pincér gyorsan megmutatta a választékot, majd visszamentünk a laktanyába, ahová áthozták a kaját.

Délutánra értünk Dalbandinba. Betonfallal körbevett udvaron tettem le a motort, aztán megkaptam a szobámat a legfölső emeleten. Oda nem is engedtek senki mást. Én sem mehettem ki, csak kí­sérettel a szálloda alatti boltba. A szobám előtt ült az egyik katona, a másik meg a recepción volt, de estére még odarendeltek néhányat a szobám elé. Kérdeztem is őket, hogy most ki védi az országot. Mondták, hogy í­gy is elég rossz hí­re van Pakisztánnak a világban, ha pedig nekem valami bajom esne, arról hetekig cikkezne a világsajtó, itt meg fejek hullanának. Valószí­nűleg szó szerint.

15. nap ‒ Indultunk Quetta felé. Már nagyon untam a sivatagot. Napok óta csak ezt a sárgásbarna szí­nt látom, minden ugyanolyan szí­nű, a homok, a tevék, az épületek. Vágytam valami változatosságra, hogy végre lássak egy fát, tavat, bármit, ami megtöri ezt az egyhangúságot.

 

Quetta előtt átadtak a helyi rendőröknek. Kérdezgettek az európai szokásokról, én meg a helyiekről kérdezgettem őket. Láttunk egy esküvői menetet, mondták, hogy itt 4 felesége is lehet egy férfinek, de olyan, hogy barátnő, na olyan nincs. Ha kitudódna a dolog, a lánynak nemcsak az apja, hanem az összes férfi rokonsága a vejjelöltre vadászna, és addig nem nyugodnának, amí­g meg nem ölnék. Tehát csak házasság után szabad a pálya.

Figyelgettem a forgalmat. Autóbuszban szarvasmarhát szállí­tottak, motor oldaltáskájában 2 kecskét, másik motoron kaloda volt, abban egy kisebb kecskenyáj, de a legszebb az volt, amikor 2 kisgyerek ült a motor tankján, apuka vezetett, anyuka hátul, kecske az ölében. Sisakot senki nem viselt, apuka mégiscsak férfi, anyukát megvédi a csador, a gyerekek meg tudják meg minél előbb, hogy kemény az élet. Meg a beton.

A rendőrautó szirénázva csinálta az utat, utána jöttem én, majd a páncélautó. Quetta az európai embernek felfoghatatlan. Mintha 100-200 évet mennénk vissza az időben. Ökrös szekér, szamárkordé, az emberek a porban ülnek az ú szélén, egyedül az ütött-kopott autók és a motoros riksák utalnak arra, hogy a XXI. században vagyunk.

 

16. nap ‒ Egy sötét üveges rendőrautó jött értem, meg 2 motoros rendőr. Az úvonalat nem engedélyezték, amit én előzőleg kinéztem. Annyira veszélyes, hogy ott még a katonaság sem tud megvédeni. Sukkur felé kellett elhagynom Beludzsisztánt, majd Lahore felé kellett mennem. Eredetileg fel akartam menni a Himalájába a kí­nai határig, de inkább az indiai határt céloztam meg. Szóltam a rendőröknek, hogy szeretnék szőlőt venni. A szegény árus odajött az autóhoz, a rendőrök lehúzták az ablakot, és kidugták a puskacsövet. Odaadtam az egyik rendőrnek a pénzt, ő odahozta a szőlőt. Én nem szállhattam ki.

17. nap ‒ Eddig azt í­rtam, hogy Pakisztán olyan, mintha 100-200 évet mennénk vissza az időben. De ez itt olyan, mintha a középkorban lennénk. Ökrös szekér, kecskenyáj, szamarak, mindez a tartományi főváros kellős közepén. Az emberek a porban fekszenek, és egyetlen épkézláb épületet sem látni. A város után láttunk egy rablóbandát, vagy 30-an rohantak meg egy autót. A rendőrök géppisztollyal a kezükben leugráltak az autóról, na egyből lett szaladás. íltalában a szokásos Toyota Hilux kí­sért, de volt, hogy motoros rendőrök. Némelyik csak 30 km/h-val akart menni, én meg már fásult voltam a melegtől, a sivatagtól, a változatlan tájtól, és mondtam neki, hogy ha nem húzza azt a gázt, itt hagyom. A rendőrök zavarták le az embereket az úról, egyszer az életben én is úgy érezhettem, hogy fontos ember vagyok. Sukkur előtt, Ps. Tamachiban álltunk meg, ott kivittünk egy ágyat a rendőrség udvarára, és ott aludtam a szabad ég alatt. Jó meleg éjszaka volt.

 

18. nap ‒ ítléptünk Szindh tartományba, itt már megváltozott a táj, pálmaligetek, rizsföldek voltak, a folyókban ví­zibivalyok fürödtek, de azért még tevéket is lehetett látni. ítkeltünk az Induson. Először Kot Dijit akartam megnézni, ami egy több ezer éves erődí­tmény az Indus-völgyi kultúra idejéből, párhuzamosan létezett az egyiptomi és mezopotámiai kultúrákkal. A kí­séret itt is kitartott, aminek annyi előnye volt még a biztonságon túl, hogy ők legalább tudták, hogy merre kell menni. Közlekedési táblát egyetlenegyet láttam, az is szindhi vagy urdu nyelven volt. Ez olyasmi í­rás, mint az arab.

19. nap ‒ ítmentünk jó pár városon, ahol hatalmas tömeg volt, bivalycsorda, szamárkordék, a szamarakat az útest szélén mosták slaggal, a kecskét ott nyúzták a belvárosban a 40 fok feletti melegben, a házak falára meg tehénszarból készült kis pogácsákat tapasztottak, ott szárí­tották, gondolom, ez lesz a téli tüzelő. Tehénszarbrikett. Hozzáértők szerint azt a húst kell választani, amin sok a légy, mert az még friss. Mindenesetre itt sokat erősödött az immunrendszerem.

 

20. nap ‒ Rendőrök jöttek értem, de a változatosság kedvéért tuk-tukkal mentünk. A szennyví­z az útest szélén folyt csatornázás hí­ján, í­gy el lehet képzelni, hogy milyen szagok voltak. Mondtam is a tuk-tukosnak, ha nem indul el azonnal, akkor nyakon rókázom. Összehaverkodtam egy francia sráccal és a kisfiával. Egy éve úon vannak a lakóautójukkal az egész családdal, de már hazafelé jönnek Malajziából. Mondta, hogy az indiai közlekedés még a pakisztánitól is rosszabb. Én minden országban azt hittem, hogy ennél már nincs lejjebb.

Elkezdtem nézegetni a motort, ma volt rá idő. A hátsó kerék lógott, a kerékcsapágy újra megadta magát. Levettem a lánckereket, annak is szorult a csapágya. A hotelből nem mehettem ki, ezért a személyzet egyik tagját küldték el csapágyért.

 

22. nap ‒ Folytattuk a csapatást a sivatagban. Ahogy húztam a gázt, hallottam, hogy elkezd csörögni a motor, tehát valahol fals levegőt szí­v. Az egyik ellenőrző pontnál kicseréltem a gyújtásoldali főtengelyszimeringet.

Ahogy közeledtünk a határhoz, sokasodtak az ellenőrző pontok, egyre többet kellett várnunk.

Visszamentünk a laktanyába, ahol idefelé is aludtam, megkaptam újra a főnök irodáját.

 

23. nap ‒ A határon már vártak az iráni kí­sérők. Elértük az első ellenőrző pontot, ahol újabb egy órát vártunk. Nem értettük az egészet. Idefelé jövet innen volt kí­séret a határig, tehát ez a 6 km-es szakasz a veszélyes, amit már elhagytunk. Kiderült, hogy Zahedanig lesz kí­séret. Egy katona mondta, hogy a hegyeken túl már Pakisztán van, ami nagyon veszélyes. Ott lelövik az embereket. Mondtuk neki, hogy onnan jövünk.

Zahedan után végre lemaradtak a rendőrök, újra szabadok voltunk. Örömünkben megálltunk egy benzinkúnál tankolni, vettem egy dinnyét, főztünk teát, kipakoltunk az autó mellé, kajázgattunk, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, mindenki boldog volt. Hát nem megjelent újra néhány rendőr? ‒ Ez itt nem biztonságos. ‒ Ne vicceljen, a helyi óvodások is itt játszanak. ‒ De nekünk nem biztonságos. ‒ Miért? ‒ Mert sok itt a terrorista. ‒ 2 hete jöttem erre egyedül, egyet sem láttam. ‒ De lassan sötétedik, nem kóborolhatunk egyedül a sivatagban. ‒ Akkor? ‒ Várunk. ‒ Ti várhattok, de mi nem. Keresünk egy szállodát. Visszaadjátok az úlevelet? ‒ Nem. ‒ Akkor megyek úlevél nélkül. ‒ Na jó, itt az úlevél.

 

25. nap ‒ A mai cél az volt, hogy megnézzem Perszepoliszt, az időszámí­tásunk előtt épült romvárost, amely az UNESCO Világörökség része. Ezt i. e. 515-ben kezdte el I. Dárajavaus perzsa király épí­teni, de még az utódai sem tudták befejezni. Annak idején ez volt a Perzsa Birodalom központja. Később Nagy Sándor felgyújtatta az egész komplexumot, majd időszámí­tásunk után több kí­sérlet is történt a város újjáépí­tésére, de régi pompáját már nem sikerült visszahozni. Éjjel egy mezőn éjszakáztam a sátorban. Itt éreztem először, hogy itt az ősz.

 

26. nap ‒ Isfahant kikerültem, már irtóztam az iráni közlekedéstől. Az országutakon általában nincs gond, de a városokban szörnyű a közlekedési morál. A sivatagot kezdték felváltani a hegyek. Láttam kiszáradt sós tavakat, ahol vastagon állt a só, és ezt termelték ki munkagépekkel. Megálltam, egy szőlőárus rögtön odajött, és megajándékozott egy fürt szőlővel. Rendesek ezek az irániak, csak autóba nem szabad őket engedni. Még tevével is veszélyesek.

Nappal még mindig meleg volt, de hajnalban már elkélt a kabát. Egy nagyon szép, tiszta hotelben éjszakáztam, végre működött a telefon és az internet.

27. nap ‒ Úgy terveztem, hogy ma már Azerbajdzsánban éjszakázom, í­gy Astara felé vettem az utamat. Ott rögtön kérdezték, hogy honnan jöttem. Vengria-Magyarisztán. Akkor mi barátok vagyunk. Már úgy éreztem, hogy szinte otthon vagyok, pedig még több mint 3000 km állt előttem. íœdí­tő látvány volt a sok divatosan öltözött nő a sok csadoros után. Egyébként jópofák ezek az azeriek. Ők azok a muzulmánok, akik alkoholt is isznak.

 

29. nap ‒ Mivel nemrég engedtük haza a baltást, ezért óriási tiszteletnek örvendtünk Azerbajdzsánban. Mondták is mindenhol, hogy mi mekkora barátok vagyunk. Én nem akartam kifejteni a véleményemet a témáról, inkább élveztem a népszerűséget.

Sheki után már Grúzia felé vettem az irányt. A határra érve zárva találtam a kaput, majd még megjelent pár autó, mire beengedtek minket. Útlevél-ellenőrzés, csomagátvilágí­tás után jött még egy-két keresztkérdés az örményekkel kapcsolatban, de úgy tűnt, elég felkészült voltam. Ők Hegyi-Karabah miatt nagyon rossz viszonyban vannak az örményekkel. A grúz utak sokkal jobbak, mint az azeriek, sokkal több nyugati, japán autót látni itt, mí­g Azerbajdzsánban inkább a Ladák, Volgák voltak a meghatározóak. Goriban a Sztálin-múzeum meglátogatása már másnapra maradt.

 

30. nap ‒ A Sztálin-múzeumban kezdtem. A Sztálin téren volt, a Sztálin sugárú mellett. A múzeum Sztálin dicsőí­téséről szólt. Személyes tárgyai is ki voltak állí­tva. Több olyan kép volt, ahol Sztálin gyerekeket ölelget. A Gulagról, a Gupvi táborokról, a kiirtott sok millió emberről valahogy nem emlékeztek meg.

Ushguli előtt 60-70 km-rel megszűnt az aszfaltú, és csúszós, agyagos földúon kellett menni. Az eső ugyan elállt, de í­gy sem volt könnyű a szinte minta nélküli utcai gumival. Beesteledett, a benzinem fogytán volt. Koromsötétben haladtam az erdőben. 40 km-re voltam Ushgulitól, ami normál körülmények között fél óra lett volna. Délután láttam egy jól megtermett farkast, ezért nem szí­vesen éjszakáztam volna egyedül az erdő közepén. Néha láttam egy-egy házat az erdőben, majd egyszer csak szembejött velem egy terepjáró. Megállí­tottam, és megkérdeztem, hogy mennyi idő alatt lehet elérni Ushgulit, és hogy addig lesz-e aszfaltú. Két óra legalább. Azt javasolták, hogy aludjak náluk, nem messze van az erdőben a házuk. Egy igazi vendégszerető grúz családot ismerhettem meg. Megkaptam a vendégszobát, ami ragyogott a tisztaságtól, csak éppen fűtés nem volt. Reggelre ‒2 fok lett.

31. nap ‒ Csak most, a világosban láttam, hogy milyen csodálatos helyen vagyok. Hatalmas, ködbe burkolózó havas hegyek között, egyedül az erdő mélyén. Néha megálltam, hallgattam a madárcsicsergést, az erdő neszeit. Sajnos haladni nem nagyon tudtam, hol agyagos sáron csúszkáltam, hol sziklákon kellett átküzdeni a motort, hol folyón kellett átgázolni. Az Ushguliig hátralévő 40 km-t több mint 3 óra alatt tettem meg. Milyen öröm volt, amikor egyesben ki tudtam húzatni a motort. Csak úgy száguldottam. Hogy felrakjam kettesbe, arról szó sem lehetett.

Végre felértem a hegytetőre, innen már leállí­tott motorral gurulhattam lefelé. Csodálatos zöld rétek szegélyezték utamat, a völgyben egy hegyi patak, az Enguri futott, a távolban pedig a Kaukázus havas hegyei látszottak. Közel s távol egy teremtett lélek sem volt, csak én, és a Kaukázus végtelen vadonja. Felemelő érzés volt.

A hegytetőről legurulva elértem Ushgulit, ami állí­tólag Európa legmagasabban fekvő, állandóan lakott települése. Itt láttam először a hí­res Svan-tornyokat, generációkon át öröklődött vérbosszú intézményének idejéből. A vérbosszúól tartó emberek épí­tették e magas tornyokat, melyekbe csak létrával lehetett bejutni, és ebben élték le az életüket. Hogy milyen élet lehet az, amikor az ember egy toronyba zárva állandóan attól retteg, hogy meggyilkolják, azt el nem tudom képzelni. Úgy tűnik, hogy régebben is nyugodt, békés népek voltak ezek a grúzok. Nem hiába adtak a világnak egy olyan embert, mint Sztálin.

Visszaemlékeztem Feröerre, ott is ilyen pici közösségek voltak, de ott mindenki segí­tette a másikat, mert csak í­gy tudtak fennmaradni a zord körülmények között. Itt meg szinte mindenki egy toronyba zárva élt, állandó rettegésben.

Még 30 km offroad szakasz várt rám, plusz 300 km aszfaltú Batumiig, a kikötőig. Ushguli után már nem voltak sziklás szakaszok, csak sártenger. Mestia előtt már folyt az úépí­tés, lehet, hogy hamarosan már aszfaltúon lehet majd megközelí­teni Ushgulit, ezt a világtól elzárt települést. Micsoda élmény volt újra burkolattal ellátott úon menni! Kettesben, hármasban száguldoztam. Feljebb nem tudtam váltani, mert azért elég kanyargós volt az ú. Mestiáig még láttam egy-két települést a hegyekben, itt is rengeteg torony volt, úgy látszik, hogy itt a Kaukázusban elég komolyan vették a vérbosszú.

Mestia után a Kaukázus kanyargós szerpentinjein csapattam, jókat lehetett döntögetni, csak rengeteg sziklaomlás volt, ezért figyelni kellett. Volt, ahol csak öklömnyi kövek voltak az úon, de olyan is volt, ahol ember nagyságú szikla hevert az ú közepén. Épp egy csodálatos türkizkék vizű tó mellett haladtam el, amikor a tóparton két Jawára lettem figyelmes. Hatalmasat fékeztem, és már fordultam is vissza. Két orosz motorost ismertem meg, akik a Kaukázus túloldaláról érkeztek ide túrázni.

32. nap ‒ Reggel kerestem egy motorszervizt. Bejártam egész Batumit, ide-oda küldözgettek. A szerelő nem ért rá, mondtam neki, hogy én szétszedem, összerakom, csak a csapágykiszedésben segí­tsen. Megvettem a csapágyat, majd láttam, hogy lóg a csapágyfészekben. Csapágyragasztójuk nem volt, í­gy sörösdobozból vágtam egy darabot, és azzal szorí­tottam bele a csapágyat. Megkerestem a hajóstársaság irodáját, ahol közölték, hogy nincs foglalásom, hiába csináltam meg az interneten.

 

33. nap ‒ A hajó végül is csak 2 napot késett az indulással. Úgy tűnik, hogy az Ukrferry nem a pontosságáról hí­res.

 

34. nap ‒ Úgy tűnt, hogy a mai nap unalmas hajózással fog telni. Délben mellénk parkolt egy tartályhajó, éppen a csöveket csatlakoztatták a mi hajónkhoz. Vacsorakor még mindig folyt a tankolás, majd sötétedéskor lecsatlakoztatták a csöveket, és eltávolodott tőlünk a másik hajó. Egyszer csak hatalmas dörej rázta meg a hajót, majdnem leestem az ágyról. Megszólalt a vészjelzés. Gyorsan megtömtem a zsebem keksszel, magamra kaptam a hosszú nadrágot és a pulóvert, mert ha el kell hagyni a hajót, ki tudja, mikor találnak meg minket a tenger közepén. A fedélzeten már ott volt az összes utas. A legénység fejvesztve rohangált, sokan a mentőcsónakok körül álltak. Mi semmi tájékoztatást nem kaptunk.

Robbanásra következtettem, de egy román srác mondta, hogy a saját szemével látta, amint nekimentünk a tartályhajónak. A legénység egy része beszállt a mentőcsónakba, én pedig reméltem, hogy nem fogják menekülőre a dolgot, itt hagyva minket egy süllyedő hajón. Végül csak a hajó sérüléseit ellenőrizték.

 

35. nap ‒ Reggel 9 km/h-val haladunk Ukrajna felé. Ezzel a tempóval szerintem 1 hét alatt érnénk Ukrajnába. A navigáció szerint úgy tűnt, mintha letértünk volna a szokásos hajózási úvonalról, és Jalta felé vennénk az irányt. Ki tudja, hogy a kajánk meddig elegendő, én mindenesetre megfogadtam, hogy ha fogytán lesz a kaja, akkor először a kormányost fogom megenni. Délután kimentem napozni a fedélzetre. Egész közel voltunk a parthoz, még az épületeket is ki lehetett venni. Kikötni nem tudtunk, mert pont a nemrég oroszok által elfoglalt Krí­m mellett hajóztunk. Ahogy bámultam a tengert, egyszer csak delfineket láttam a ví­z felszí­nén.

Egyszer csak egy hatalmas füstfelhő borí­totta be a fedélzetet. Úgy tűnt, sikerült megjaví­tani a 2. motort, de kisvártatva újra leállt. Újra indí­tották, de ezútal már sikerült úgy beindí­tani, hogy folyamatosan járjon.

 

36. nap ‒ Ma reggel 7-re természetesen nem értük el a kikötőt, de távolról már látszódott Chornomorsk. Újabb úlevél-ellenőrzés, vámvizsgálat, aztán kezdetét vette a kikötő összes épületének bejárása. Vámiroda, ökológiai iroda, úlevél-fénymásolás, spedí­ció, meg még ki tudja, miféle. Kaotikus volt az egész. Azért pár óra alatt sikerült mindet végigjárni, í­gy beléphettem Ukrajnába, hogy megtehessem a Dnyeszter Menti Köztársaságig (PMR) tartó 85 km-es utat. Következett a határátlépés a PMR-be, ami már gyerekjáték volt az ukrán belépés után. Bár a PMR-t önálló országként csak a többi szakadár állam ismeri el, pl. Hegyi-Karabah, Dél-Oszétia, Abházia, mégis teljesen független államként működik, a moldávoknak semmilyen beleszólásuk nincs a politikájukba. Saját pénzük, saját rendszámuk, és Moldávia felől is rendes határállomásuk van. A terület függetlenségét az ott állomásozó orosz haderő biztosí­tja.

37. nap ‒ Reggel nem volt áram a szállodában, de ezen már nem lepődtem meg, Pakisztánban már hozzászoktam a dologhoz. Reggeli után a Békás-szoros felé vettük az irányt. Bár én már jártam arra motorral, de most is megcsodáltam a hatalmas sziklákat, melyek között az ú kanyargott. Elhaladtunk a Gyilkos-tó mellett, majd a Kárpátok szerpentinjein döntögettük a motorokat. Kora délután megálltunk egy úszéli vendéglőben ebédelni, aztán székely úépí­tő munkásokkal beszélgettünk az étterem előtt. Már sötétedésre értünk Kolozsvárra. Hajtott a honvágy, és úgy voltam vele, hogy ezt az utolsó 400 km-t már lenyomom hazáig. A határ előtt megtankoltam, majd pillanatok alatt végeztem a határátkeléssel, és újra magyar földön voltam.

 

38. nap ‒ Ahogy átléptem a határt, erős szél kerekedett, ami egész hazáig kitartott. Csapattam tovább az éjszakában, majd Poroszló előtt megálltam, hogy lefotózzam, amikor átfordul 0-ra a motor kilométerórája. Nálam már másodszorra fordult át, azt pedig nem tudom, hogy előtte mennyit mehettek vele.

 

Végszó

Ezen a túrán is rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Mentem 15 515 km-t és jártam 11 (+1) országban. Megismertem a miénktől teljesen eltérő kultúrákat, láttam, hogy messze tőlünk hogyan élnek az emberek. Egy-két kivételtől eltekintve csak pozití­v tapasztalatokat szereztem. Bár szegényebbek voltak az emberek, de mégis rengeteg ajándékot kaptam tőlük, tényleg a tenyerükön hordoztak, és igyekeztek mindenben a kedvemben járni. Mivel ők nehezen jutnak ki külföldre, turisták pedig kevesen mennek ezekbe az országokba, í­gy szenzációszámba ment, ha találkozhattak egy külföldivel, és lefotózkodhattak vele. Utam során nagyon sok segí­tséget kaptam, és úgy láttam, hogy itt tényleg annak örültek az emberek, ha valamivel segí­thettek, vagy csak vendégül láthattak.

A motor, hála Bambi Mesternek, kitűnően tette a dolgát, egyedül a többszöri kerék- és lánckerékcsapágy-cserékkel, egy főtengelyszimering-cserével, valamint 3 defekttel kellett megküzdenem. A sivatagban, az 50 fok körüli hőségben lehetett hallani egy kis búgást a váltó felől, de ez nem befolyásolta a motor működését.

Bár a túra során néha felmerültek nehézségek, de azért óriási kaland volt. És hogy nekivágnék-e még egyszer egy ilyen únak? Akár azonnal.