Túra: Pakisztán 1. rész

Eddigi motoros túráim során Európa északi peremvidékeit látogattam meg, de úgy gondoltam, hogy az eddigi tapasztalatok birtokában már megpróbálkozhatok egy másik kontinens meglátogatásával. ízsia felé kezdtem nézelődni.

Iránról sok jót hallottam. Szerettem volna megismerni az ősi perzsa kultúrát, a muszlim világot, a messze földön hí­res iráni vendégszeretetet, a finom ételeket, az iráni emberek mindennapjait. Aztán… Afganisztán nem túl biztonságos saját járművel, de ott van Pakisztán, ahol szinte minden megtalálható. Tengerpart, sivatag, hatalmas hegyek. Bár nem egy kifejezett turistacélpont, és a nemzetközi médiában elég rossz hí­re van az országnak, de mindent megtesznek érte, hogy ez a kép javuljon. Bizalmat szavaztam Pakisztánnak.

Nagykövetség. Tájékoztattak, hogy mire számí­tsak az országban, merre célszerű menni, mikre kell majd odafigyelnem. Már itt, a nagykövetségen éreztem, hogy tényleg várják a turistákat, és mindent meg fognak tenni azért, hogy jól érezzem magam náluk. Iráni nagykövetség: mivel tovább megyek Pakisztánba, í­gy Teheránban döntenek a ví­zumkérelmemről. 3 hetet mondtak, 2 és fél hónap lett. Siethettem az orosz ví­zumért. A sietség amiatt kellett, mert hamarosan lejárt a pakisztáni. Az orosz ví­zum ügyintézését utazási irodára bí­ztam. Kéthetes határidővel tudták vállalni az ügyintézést, í­gy lemondtam Oroszországról. Hajóval terveztem eljutni Grúziából Ukrajnába.
Türkmenisztán: a legközelebbi nagykövetségük Bécsben van, a ví­zumkiadás bizonytalan, í­gy erről az országról is lemondtam. Már csak Pozsonyból kellett beszereznem egy vámpapí­rt, amivel beléptethettem a motort Iránba és Pakisztánba.

Epizódok az odaúból

1. nap (Ide lehet egy kis ikon?)
‒ Az első 50 km-en elhagytam a váltókart. A motor 5-ik fokozatban maradt, í­gy kombinált fogóval kellett visszaváltogatnom kettesbe. Hamarosan megtaláltam a kart. ítmehetett rajta egy-két autó, és amikor megpróbáltam visszahajlí­tani, akkor eltört.
Párbeszéd a szerb határon: ‒ Irán? ‒ Irán. ‒ Pakisztán? ‒ Pakisztán. ‒ Ott lelőnek. ‒ Dehogy lőnek. ‒ Jó utat! ‒ Viszlát.
Naplemente, kellemes meleg, forgalommentes ú, és a frissen learatott tarló szaga. Imádok ilyenkor motorozni.

2. nap ‒ Nis után vettem észre, hogy lapí­t a hátsó kerék. Szerelés. A bolgár határ előtt újra éreztem, hogy lapí­t a kerék. Egy apró vasdarab volt a gumiban. Este a török határ előtt 50 km-re álltam meg egy hegyi faluban. Vakolatlan házak, az emberek az ú szélén ültek a porban, az egész faluról lerí­tt a szegénység, a kilátástalanság. ím csodák csodájára a falu legutolsó utcájában ott volt a kemping. Kijött a tulaj, elárulta, hogy angol, csak a nagy zsúfoltság és a rossz idő miatt ideköltöztek. Az angol nyugdí­jból itt vidámabban lehet élni.

3-4. nap ‒ Canakkale felé vettem az irányt, áthajóztam a Márvány-tengeren. Ma az első török tankolásomkor vizes benzint tankoltam. Akkora durrdefektet kaptam, hogy alig bí­rtam megfogni a motort. Amikor visszatettem a gumit, akkor láttam, hogy a kerékcsapágy is lóg egy kicsit. Elmentem a szervizbe, de előtte újra kaptam egy durrdefektet. Jött egy lány, az öccse, meg a haverja. Megmutatták a helyet, ahol alhatok, majd éjfélig beszélgettünk. Nem is állí­tottam sátrat, szép csillagos éjszaka volt, meleg szellő simogatott.

5-6. nap ‒ Elindultam megnézni Hierapolist, majd a pamukkalei fürdőzés következett. Megállt mellettem egy autó, és a sofőrtől kaptam két nagy fürt szőlőt. Hát ilyenek is a törökök.
Pamukkale olyan, mint Egerszalók, csak sokkal nagyobb. Rengeteg orosz turista volt, akik hozták magukkal a saját kultúrájukat. Voltak arab nők is teljes csadorban, de ők csak a lábukat dugták be a ví­zbe. Estefelé felmotoroztam egy hegyre, hogy mindenkitől távol sátrat verjek.
Dél körül egy vendéglőnél álltam meg. A pincérfiúk kedvesek voltak, kacarásztak, aztán az egyikük elárulta, hogy ők igazán egymással szoktak kedvesek lenni. Rögtön mondtam, hogy én meg a lányokat szeretem. Jobb, ha ezt minél előbb tisztázzuk. A következő állomás már Göreme volt sziklába vájt lakásokkal. A csúcsos sziklákat tündérkéményeknek is nevezik. Egyik-másikban még most is laktak, sőt az egyik ablakban parabolaantennát is láttam. Továbbmentem, de itt már olyan forróság volt, hogy fröcskölt az aszfalt.

7-8. nap ‒ Már jól bent jártam az Anatóliai-hegyekben. Itt is sok helyen megolvadt az aszfalt. Megmásztam két nagy hegyet, a Zarát és a Tahirt. Itt láttam először embereket sárkunyhókban lakni. Ez már eléggé ízsia. Egy mezőn aludtam, ahová éjjel kóbor kutyák érkeztek, és egész éjszaka ugattak a sátor körül.
Ma következett az iráni határátlépés. A határ egy 4-5 méter magas kapu, amit csak akkor nyitottak ki, amikor érkezett valaki. Igaz, hogy 2-3 óra alatt végeztem az összes hivatalos hellyel, de emiatt csak Tabrizig jutottam. Egyszerű, de tiszta szobát kaptam, csak zuhanyozáskor kellett vigyáznom, mert a 220 voltos vezeték a zuhanyrózsa mellett volt összeszigszalagozva.

Irán
9. nap ‒ Elmotoroztam a Kandován nevű kis hegyi faluba. Kandovánban barlanglakásokat láttam egy hegy oldalában, úgy mint Törökországban, Kappadókia mellett. A török közlekedés sem volt egyszerű, de itt már tényleg mindenki arra ment, amerre eszébe jutott. A legtöbb autóra ki van í­rva, hogy Mashallah ‒ Allah hatalmas. Gondolom, ettől a felirattól remélték, hogy megvédi őket. Bemásolom ide az iráni kreszkönyvet. Nem lesz hosszú.
1. §. Mindig az erősebb kutya él nemi életet.
Jogszabály-magyarázat: A kamion és a busz a király, 100 km/h alatt csak akkor megy, ha nagyon muszáj. A személyautó megy árkon-bokron keresztül, a motorosok cikáznak az autók között, a gyalogosok pedig nem közlekednek, hanem túlélnek. Iránban már nagy szenzáció a turista, bárhol megálltam, mindenki fotózkodni akart velem.

10. nap ‒ Összebarátkoztam egy iráni családdal. Lefotózkodtak velem, majd én is lefotóztam őket. Eddig nem nagyon mertem a nők társaságát keresni, mert eléggé visszafogottak voltak velem, de most kiderült, hogy itt is vannak vagányak csajok. 1979-ben rendszerváltás volt Iránban. Elűzték a nyugatbarát sahot, és a papok vették át a hatalmat. A nőknek azóta minimum kendőt kell hordaniuk, meg olyan ruhát a nadrág fölött, ami takarja a feneket. A konzervatí­vabbak csadort és hidzsábot viselnek. Van, akinek az egész arca kilátszik, de olyan is, akinek csak a szemei. Később beszélgettem velük erről, mondták, hogy szí­vesen levennék, ha lehetne. Hamarosan kezdődött a sivatagos rész. A hőmérséklet 50 fok körül volt. Egy megálláskor odajött hozzám egy kedves hölgy és a kisfia fotózkodni velem. Megajándékoztak egy fél dinnyével. Ez meg az iráni vendégszeretet.

11. nap ‒ Újra nekivágtam a sivatagnak. Eddig ez volt a legkeményebb napom. Eleinte csak az 50 fokos hőséggel kellett megküzdenem, de aztán homokvihar alakult ki. Majd felborí­tott, alig láttam valamit, az ú szélén szárazra aszalódott tevetetemek voltak. Szemem, szám tele lett homokkal, hiába hajtottam le a plexit. Ha megálltam, rögtön megállt mellettem egy kamion, hogy van-e valami gond, kajám, vizem van-e. Mindig adtak hideg vizet, és elmondták, hogy itt már ne nagyon álljak meg, mert átjárnak Afganisztánból a tálibok. Egyre több katonai ellenőrző pont volt, ahol meg kellett állnom. Az egyiknél leültettek egy padra, melynek a másik végén két afgán ült, egymáshoz bilincselve. Mí­g az egyik katona az adataimat í­rta be egy könyvbe, addig a másik az afgánokat verte. Zahedanban rendőri felvezetéssel érkeztem a szállodába.

12. nap ‒ Mirjaveh az utolsó település a határ előtt. Itt már belucsiak élnek, felismerni őket tipikus öltözékükről, amit shalwer khameznek neveznek. Nálunk ezt úgy hí­vják, hogy pizsama. Később Pakisztánban érdekes volt a „pizsamás”, géppisztolyos rendőrök látványa. Nálunk nem szoktak hálóruhához AK 47-est hordani. A falu után volt egy ellenőrző pont, ahol félreállí­tottak, és elvették az úlevelem. Elvonultak vele, én meg ültem egy padon vagy 2 órát. Ne haragudjak, ez háborús övezet, már többször megtámadták őket, nemrég megöltek 10 katonát. De rögtön jön az ügyész, aláí­ratják a papí­rokat vele, és szabad vagyok. Visszavittek az előző rendőrségre a motorhoz, ahol az egyik katona vigyorogva kérdezte, hogy nem baj-e, hogy összetörte a motoron a tükröt. Ha nem lett volna körülöttem 40 géppisztolyos, felrúgtam volna. A hotelben az ágyon kí­vül minden tiszta mocsok volt.

13. nap ‒ Végre megérkezett a kí­séretem, egy Toyota Hilux, platóján géppisztolyos katonákkal, egy terepszí­nű enduró motor, két katonával. A motor vezetőjénél is géppisztoly volt.
Idén én vagyok a 24. turista, aki Irán felől gépjárművel határt lép. Egyébként tényleg mindenki nagyon kedves volt velem Iránban, kaptam rengeteg ajándékot, a tenyerükön hordoztak.
A pakisztáni oldal következett, ahol már vártak rám a kí­sérőim. Ma már nem indulhattunk el, mert sötétedésig nem értük volna el a következő biztonságos helyet, í­gy itt kellett aludnom a laktanyában. Ez jól védhető épület volt, több méter magas kőfallal, szögesdróttal, rengeteg géppisztolyos katonával. Délután hoztak 50-60 embert, több sorban letérdeltették őket az udvar porában, regisztrálták őket, majd egy busszal elvitték mindegyikőjüket valahová. íllí­tólag határsértők voltak.

14. nap ‒ Ma végre elindultunk. Aszfaltos ú nincs, sárkunyhók viszont vannak. Sőt csak azok vannak. Végig sivatagban jöttünk, volt sok ellenőrző pont. íltalában nekem kellett beí­rni az adataimat. Az egyik ellenőrző pontnál megtudtam, hogy apámat Nyilvántartó Hivatalnak hí­vják. Ha legközelebb meglátok Európában egy pakisztánit, én is leí­ratom vele százszor a nevét.
A kí­sérőautóval vittük az ellátmányt is egyik helyről a másikra, mert az ellenőrző pontok csak sárkunyhók a sivatagban, pár géppisztolyos emberrel. Kellemesen hűvösek odabent, de hogy emberek milyen mocsokban képesek élni, az hihetetlen.
Az ebéd: letettük a motort egy laktanyában, két katona átment a szemközti vendéglőbe, majd intettek, hogy mehetek én is. Minden vendég keze az asztalon, sí­ri csönd, a katonák géppisztollyal a kezükben figyelték a vendégeket, azok meg engem. A pincér gyorsan megmutatta a választékot, majd visszamentünk a laktanyába, ahová áthozták a kaját.
Délutánra értünk Dalbandinba. Betonfallal körbevett udvaron tettem le a motort, aztán megkaptam a szobámat a legfölső emeleten. Oda nem is engedtek senki mást. Én sem mehettem ki, csak kí­sérettel a szálloda alatti boltba. A szobám előtt ült az egyik katona, a másik meg a recepción volt, de estére még odarendeltek néhányat a szobám elé. Kérdeztem is őket, hogy most ki védi az országot. Mondták, hogy í­gy is elég rossz hí­re van Pakisztánnak a világban, ha pedig nekem valami bajom esne, arról hetekig cikkezne a világsajtó, itt meg fejek hullanának. Valószí­nűleg szó szerint.

A képekre kattinva galéria nyí­lik!

Folytatjuk