Iskolám Erdélybe, Lövétére szervezte a kötelező nyári gyakorlatot és kitaláltam, hogy az utat, ami nincs oda-vissza 2000km, nem az iskolabusszal, hanem motorral, egy ’84-es Suzuki TS 50 X-el teszem meg (buszon nyomorogni szép nyári időben??? – ááá)
Az úra szó szerint hónapok óta készítettem a motort, mire eljött a vasárnap délutáni pillanat: felpakolva a motor, indulás! Először elmegyek Miskolcra, meglátogatom egy barátomat, aztán Arad és tovább. Miskolcról felhívtam az osztállyal már Erdélyben lévő tanárnőmet, hogy másnapra én is ott leszek, de értetlenül fogadta hívásomat és felvilágosított, hogy az én kötelező gyakorlatom jövőre lesz, hisz még nem teljesítettem azt a tárgyat, ami a gyakorlatnak előkövetelménye! Jó, mondjuk ezt a részét nem szerveztem agyon …
Az erdélyi cél tehát ugrott, de arra gondoltam, ha már van otthonról két hét kimenőm és lett egy kis pénzem is, meg a motor is OK, akkor valahova azért el kéne menni… – így hát az éjjel közepén egy Shell kúon vettem egy Európa térképet. Az európai nagyvárosoktól (Róma, Párizs, London, Barcelona…) némileg eltántorítottak az úban lévő hegyek, mégis csak kismotor, meg amúgy is az imádott Riga mopedjeimből fakadóan Riga megnézése már régóta fúrta az oldalamat.
Akkor menjünk Rigába !!! Tiszta sor : Kassa, Warsó, Kaunas – Litvániában és Riga – Lettországban. Visszafelé viszont nem ugyanúgy kéne jönni : Érdekelne a zschopau-i MZ gyár is, hátha találok a környékén egy jó kis MZ-s boltot. Háát, nagy kitérő, de legyen: Rigából irány Zschopau, onnan Prága, majd Bécs és haza.
Erről az Erdély helyett a Baltikumra vezető uticél módosulásról így hírtelen az otthoniakat nem tájékoztattam, úgyis csak rinyázás lett volna belőle…
Miskolcon meg kellett várjam a reggelt, hogy a nálam lévő kp.-t a bankkártyámra rakassam: A nyitás után befizetett 50 ezerrel együtt volt rajta kb. 60 ezer, plusz magamnál hagytam nagyjából egy ötezrest. Úgy számoltam, szűk ezer forint lesz 100 km-re a benzin, a távot 4500 km-nek saccoltam, ezenfelül étkezésügyileg innivalót nem kell venni, mert mindig talál az ember valahol egy csapot, amiből folyik a víz, kaját meg lényegében vittem otthonról (főleg konzerveket). Szállás sátorban, ahol jól esik, fürdés meg patakoknál-tavaknál – biztos akad majd egy-kettő… Valutákkal nem foglalkoztam, mert az OTP-ben azt mondták a kártyám az EU minden országában használható. A motor biztosításához kikértem a nemzetközileg is érvényesítő zöldkártyát, meg volt egy semmire való utasbiztosításom is, de úgysem eshet bajom, mert rossz pénz nem vész el…
A kiterjesztett EU miatt elvileg nem is megyek „külföldre”, ami nagyban egyszerűsítette a dolgomat (kösz EU, bár nemmel szavaztam). Ezek alapján Litvániától és Lettországtól való félelmemben arra gondoltam, hogy ha felvették őket az EU-ba akkor már csak van ott egy benzinkú meg egy közért, ahol lehet kártyával fizetni, sokkal rosszabb nem lehet arrafelé a helyzet mint itt.
Szóval a bank elintézése után nekivágtam, most már konkrét úitervvel. Az első határátlépés Hidasnémetinél: megnézegették a személyimet majd szépen továbbengedtek.
Szlovákia természeti adottságai gyönyörűek. Kellemesen szép dimbes-dombos tájakon gurulok, éppen elfogadható minőségű utak, minden második – harmadik autó Skoda, de lepukkantak a települések, sok romos házzal. Mintha a ’80-as évek óta csak nagyon kevés dologhoz nyúltak volna, se karbantartás, se átépítés-felújítás, se semmi. Viszont van egy-két szép lány.
A Kassa utáni autópálya szakaszon simán mentek traktorok meg biciklisták is, ezért merészkedtem a pályára én is a kismotorral és nem is szólt érte senki. Már kora délutánra elértem a Szlovák – Lengyel határt, nyújtom a személyimet és mehetek tovább.
Lengyelország ezen déli része fantasztikus: Továbbra is megmaradtak a szép tájak, de itt már tükörsima az ú, a házak rendben vannak, nincsenek gaztáblák az utak mellett mert mindenhol legelésző tehenek vagy ménesek tartják karban az éppen nem használt földet.
Nagyon jól haladok, talán túl jól is, ezért amikor Rzeszow előtt megláttam egy gyönyörű patakot, pihenőt engedélyeztem. Olyan tiszta a patak vize, hogy legszívesebben innék belőle. Jót fürödtem benne a környékbeli fiatalság társaságában, kaptam tőlük újságot is, hogy tüzet tudjak rakni a kajakonzerv megmelegítéséhez. Közben beesteledett, felállítottam a sátrat a patakparton, aztán jóéjt.
Másnap Radom után picivel megint fürödtem egyet egy kisebb, szintén átlátszó vizű folyónál. Itt is voltak fürdőzők még rajtam kívül, úgy tűnik a lengyelek rendszeresen járnak fürödni a szép tiszta, természetes vizekibe. Radomtól már kisimult a táj, túljutottam a Kárpátokon, innentől teljesen hasonlatos Magyarországhoz a látvány, csak itt már kezdenek irtó magas és egyenesszárú fenyők lenni az utak mentén. Lengyelország déli része leírhatatlanul ámulatba ejtett szépségével, ha valami hadvezér lennék a középkorban, habozás nélkül döntenék, hogy elfoglaljam a helyet.
Warsón is csak átutaztam, nem néztem körül jobban, olyan Budapest-féle benyomásom volt, csak azért ez mégis sokkal nagyobb kiterjedésű város. Augustów előtt megálltam egy gabonatáblába aludni, mert már majdnem elaludtam a motoron. Hiába nyár, éjszaka hideg van. Dupla pulcsi, dupla nadrág + pokróc ellenére mégis fáztam.
Augustówban találkoztam két német MZ-ssel, Finnországból mentek hazafelé, aztán beszélgettünk, hogy visszafelé elugrok Zschopauba, de mondták, nem biztos, hogy találok ott jó MZ-s boltot, viszont Berlinben, ahol laknak, van nagyon frankó üzlet. Hát jó, akkor Berlinbe megyek majd. Megadták a számukat, majd ha ott leszek találkozunk és megmutatják a helyet.
Lengyelország észak-keleti része némileg kopár, sík környék nyílegyenes útal (amíg ellátsz megy egyenesen az ú), de mégsem unalmas a dolog: Élvezem a motorozást, a motor gyönyörűen visz, az utazósebesség 70 körül van, ami elég, mert legalább látom merre járok. Tetszik az érzés, hogy a „világ másik végén” vagyok úgy, hogy otthon nem is tud róla senki. Majd Rigából küldök nekik képeslapot.
Jött a Litván határ, láttam a várakozók között egy Hungarocamiont. Itt is bemutattam a személyit (már előre eldöntöttem, hogy mindenhol ezt adom) majd a határtól nem messze megtörtént az első igazoltatás: Jogsi – személyi – adás-vételi – biztosítás-zöldkártya , de a rendőr hiányolta a rendszámot a motorról. Elmeséltem, Magyarországon kismotorra nem kell rendszám, meg hogy ez a motor csak 50-nel tud menni (ha csak annyira húzom a gázt ), aztán továbbengedett.
Tükörsima a Litván ú, szintén nincs gaz, se szemét, mindenhol tehenek – lovak, százszor jobb, mint gondoltam. Abszolú biztonságban érezheti magát az ember, normális autók vannak az utakon, az itteniek rendes, dolgos embereknek tűnnek. Estére Kaunas-ba értem. Látszik itt is, hogy nincs dögivel pénz, de valahogy az emberek kisugárzása mégis pozitív és magával ragadó. Egy magyarországihoz hasonló supermarketben vettem köménymagos kecskesajtot meg szezámmagos zsömlét, és ezek olyan finomak voltak, hogy ilyen jót csak ötévente sikerül ennem…
Tömeges a „hihetetlen jó nő” jelenség, Magyarország elbújhat ilyen téren Litvánia mögött. Kaunasban az emberek hangulata lenyűgözött, alig akartam továbbmenni onnan. Szerda éjjel valahol Panevézys előtt aludtam, ekkor is már addig mentem, míg majdnem elaludtam, úgyhogy az útól csak kb. 20 méterre vertem fel a sátrat valami learatott földön, és alvás. Reggel a fejem mellett elsüvítő traktorra ébredtem. Ahogy szedelőzködtem össze, az autósok, meg az időközben újra feltűnő traktoros bámultak, mint állat.
Haladtam tovább, Litvániában már csak egy dolog ragadta meg a figyelmemet: a hupirózsaszín Disneylandből konvertált Flintstone család feeling-es buszváró. Ennél megálltam egy kicsit, hogy elmúljon a szemerkélő eső. A buszmegállóval szemben öt fiú nagyobb faágakat háncsolt, dumálgattam velük egy kicsit, egész jófejek, angolul tudott a legnagyobbik, aztán továbbindultam. A Litván – Lett határon a határőr igen furán nézegette a régi, lapozgatható személyimet, biztos nem sok ilyet lát…
Végül még aznap ( 22.-én, csütörtökön ) délután YESSSS, ez a nagy álom itt van elöttem: a napi számlálóm szerint 1539. km-nél MEGÉRKEZTEM RIGíBA! Sajnos hírtelen égszakadás fogadott és amíg elértem a következő fedett buszmegállót, eléggé eláztam. Nem vittem magammal esőruhát, mert úgyis mindig akad valami ami alá be lehet állni eső esetén. A kis bodegában várakoztam szűk egy órát, mire végre elfelejtette magát az eső, de legalább sikerült beszélnem emberekkel, hogy nagyjából merre keressem majd a „régi” Riga gyárat.
Befelé menet Rigába, vettem egy Riga és környéke térképet, ami alapján már tudtam pontosan hova kell mennem majd. De előbb betértem egy közértbe. Tök jó volt: 2 tábla csoki, 7 kifli, 3 croissant, 8 levelezőlap nem egész 3-ba került. Mert az ottani pénz másfélszer olyan erős, mint a dollár vagy az euro, úgy számoltam, olyan 350 Ft körül lehet. A közért előtt, ahogy raktam el a kajákat odajött egy CD-ket áruló srác. Kérdeztem, van-e valami jó kis Lett punk-rock, amire egy Kakis nevezetű formáció CD-jét a kezembe nyomta. Szegény nem érthette a röhögőgörcsömet, de örült, hogy megvettem a lemezt. Mint itthon kiderült, az ürge a „kemény” zene alatt egy ’80-as évek űrhangulatát idéző, leginkább a Planetáriumba illő szintetizátor zenét értett, ami annyira borzasztó, hogy néha már jó.
A kajavétel után némi bóklászgatással, de megtaláltam a „régi” Riga gyárat benn a város közepén. Nagyon szomorú, totálisan szétvert-elhagyott gyárépület, egy kis részén mostani vállalkozásokkal. Találtam ott egy motoros boltot is (Moto Dalas), csak már zárva volt – majd holnap visszanézek.
Tudtam beszélni ott is egy emberrel, kérdeztem, mit tud a gyárról, mondta, kb. 20 éve, a ’80-as évek elején áttelepült a gyártás innen nem messzire. Rendes volt, autóval előttem menve elvezetett oda. Ott beszéltünk a portással, aki elmondta, hogy az áttelepedés után ezen a sokkal kisebb helyen már csak amolyan workshop szerűen rakosgatták össze a motorokat, a Delták, Stellák, meg a „klasszikus” Rigák utolsó berugós darabjai már mind itt készültek, de egyre gyatrábban ment és 2002-ben teljesen megszűnt a gyártás. Azóta ide is kisebb vállalkozások költöztek be. Szóval a Riga gyárnak végleg kampó.
De most már sötétedik, töltsünk el egy szép estét Riga történelmi belvárosában! A történelmi belváros nagyrészt forgalom elől lezárt, a tipikus középkorban kialakult szabálytalan, szűk kis utcaszerkezettel, néhol a házak sarkán keréktörővel. Az aszfaltot felváltották a hangulathoz jobban illő macskakövezésre. A házak lényegében rendben vannak, pezseg az élet, sok a külföldi, és az emberek jó hangulatban mászkálgatnak. Az egyik kis utcában egy komolyzenei vonós trió játszott, fantasztikus hangulatot odavarázsolva… Totálisan ámulatba ejtett ez a gyönyörű hely, teljesen európai a színvonal azzal a különbséggel, hogy Riga nincs felkapva, nem túlzsúfolt turistákkal, nem jelenik meg az emléktárgy gagyizás.
Pedig van itt is látnivaló: A Melngalvju nams – Riga egykori leggazdagabb kereskedőcsaládjának a háza; a Szent Péter és pár másik templom; a szabadság emlékmű; az egykori főtér erősen tagolt homlokzattal; a hangulatos kis utcák és a rigai vár (ide sajnos nem mentem be), stb.…
A történelmi rész mellett van egy csodálatos, elég nagy kiterjedésű közkert, kis csónakázó tóval, de valami hihetetlen szépen és igényesen megcsinálva. Hasonló mint a Városliget, meg a Margitsziget összegyúrva kicsiben, csak hát picit nívósabb.
Miután kinézegelődtem magam, hogy megírjam a képeslapokat, beültem a főtéren egy sörözőbe. Ott megismerkedtem két rigai lánnyal, akik elmesélték, bár van hivatalos lett nyelv, mégis az emberek, meg ők is egymás közt oroszul beszélnek. Később hozzánk csapódott egy Svéd srác, meg egy kaliforniai hapek és – nemzetközi estet csapva – átbeszélgettük az éjjelt mindenféléről – reggeltájt úgy kellett minket kirugdosni a sörsátorból. Elbúcsúztunk egymástól, aztán a várost körülölelő erdőségben találtam egy kicsi tavacskát, ami mellett tudtam aludni egy jó nagyot, miközben még mindig hol esett az eső – hol nem.
Sajnos elég sokáig durmoltam, lehetett délután kettő, mire kinyílt a csipám, de legalább már sütött a nap. Gyors szedelőzködés, fogmosás a tóban, miegymás, és spuri vissza Rigába. Első cél a város szélén álló gigantikus TV torony. A 380 méter magas, Eiffel torony beütésű TV adó lenyűgöző, mikor ott állsz a lábánál. A lift az egyik ferde lábban megy felfelé, miközben oldalazgat is. íllítólag furcsa élmény.
Az ámulkozás után bementem a „régi” Riga gyárnál tegnap talált motoros boltba, ami nagyjából az, amire számítottam: Rigához szinte mindent lehet kapni, komplett blokktól a legkisebb alkatrészig. Rendesek az eladók is, engedték, hogy fényképezzek párat, és mondták, legmerészebb álmukban sem gondolták volna, hogy tőlük oly’ messze, Magyarországon valaki is foglalkozna az ott gyártott motorokkal. Mivel kp.-m már nem volt, meg nincs is nagyon olyan alkatrész, ami itthon nincs Rigához, nem vettem semmit, de azért adtak ajándékba egy benzincsap tömítés csészét.
A bolttól elugrottam a történelmi részeket, meg a környékét lefényképezgetni, amíg világos van, majd elmentem a várostól kb. 7-8 km-re fekvő Jürmalába, ami Riga elit tengerparti részének számít, tehetős, szép, nagy villákkal. Ahogy kérdezősködtem az odavezető úról, egy kedves hölgy arról próbált felvilágosítani, hogy Jürmalába, az egész „faluba”, 1 pénz belépőt kell majd fizetni. Hát, gondoltam, ez halva született elgondolás (tőlem pénzt beszedni?). Aztán tényleg, jött ilyen, az autópálya kapukhoz hasonlatos rendszerű dolog, de volt olyan sáv is, ahol nem volt fizetőkapu. Világos tehát, hogy ott kell menni. Simán eljutottam a tengerparthoz, ahol egy egész komoly lépcsőn kellett letriáloznom, de megérte, a part szép homokos, a víz szép átlátszó és hiába vagyunk sokkal északabbra tőlünk, nincsen hidegebb, naplementekor is néhányan fürödtek még.
Aznap este már el is akartam jönni Rigából, hisz még vár rám majdnem kétszer annyi ú, mint eddig volt. Ahogy a tengerparttól mentem vissza Rigába, megtörtént az, amit már annyira hiányoltam: Megláttam az első és egész utam alatt az egyetlen Riga motort, egy kék Deltát egy aranyos bácsival. Hiányoltam már a dolgot, mert azt hittem ide jövök és Riga mopedek mekkájára lelek majd, de nem… Nem voltam fáradt, az éjjelt motorozásra szántam.
Majdnem 2500 kilométerrel később jólesett Magyarországra visszaérkezni. Végre Magyar szövegek vannak kiírva mindenhova, Magyarul beszélnek hozzám, lehet kapni Boci csokit, néhol szemét, gaz és kosz, és végre rámdudálnak, hogy mért megyek lassan, JEEAAAHHHH (a Németek – Osztrákok olyan buzisan udvariasak voltak az utakon, hogy már néha idegesítettek).
Győrtől hazatalálni Fótra már csak pillanatoknak tűnt, Dorognál fordult át negyedszer a napiszámláló 000 – ra. Nagyjából ezzel egy időben kaphatta meg Muterom a képeslapot Rigából és rögtön jött az üvöltő „HOL VOLTííL??? HOGY MERTED EZT???” telefonhívás… Na képzelhetitek mennyire sok kedvem volt hazaérkezni.
Fóton lekérdeztem a számlaegyenlegemet, bő 20E Ft volt még rajta, tehát nem került 50E Ft-ba ez az egész ú, amiért nagyon sok tapasztalattal lettem gazdagabb, rengeteg helyen jártam, sokmindent láttam és valószínűleg még több minden mellett jöttem el, de ami a lényeg: Voltam Rigában. Otthon, az indulásom után 12 nappal, a garázsban a 4059. kilométernél letámasztottam a gépet. Kibírta hazáig még úgy is, mint utólag kiderült, a gyanúmat beigazolva az egyik főtengely csapágy teljesen szétrágódott és a dugó is megsült némileg. Ez az ú alatt, nagyon megszerettem ezt a ’kis’ motort, semmi hosszúávon elviselhetetlen tulajdonsága sem jött elő, abszolú kezes (bárcsak volna nőben is ilyen), az üléspozíció a csomagok miatt megmaradt nyúlfaroknyi hely ellenére is mindvégig kényelmes volt, nem törte az ülés a fenekemet és maga a motor is szépen teljesített.
