Hogy ráncfelvarrott, továbbfejlesztett, vagy éppenséggel új motor-e a Suzuki 2013-as ezerötöse, az most mellékes. A lényeg az, hogy jobb-e, rosszabb-e, mint elődje volt.
Nézzük csak… Suzuki… ezt ismerem, ez megvan. Cé… ez a klasszikus külsőre utaló betű, mint Classic, ezerötszáz, ez könnyű, ez a lökettérfogat egy kicsit kerekítve. Aztán… Intruder… ez a név mára egy fogalom. Nevét a korát megelőzően letisztult formavilágú chopper, a VS1400 Intruder alapozta meg. A sort 1998-tól a már megosztóbb külsejű, de nagyon népszerű VL1500-as (emlékezetes sárga színben is) folytatta, immáron cruiserként. A típus hírét a még megosztóbb külsejű, de kétségkívül lenyűgöző nyomatékú, brutális formájú M1800R öregbítette tovább 2006-tól. Itt engedjenek meg egy kis kitérőt, de hadd emlékezzünk meg részletesebben erről az utolsó csavarjával is az izombringaságot sugárzó „Lófejű” macsóról, amely egyszer régen arra ihletett minket, hogy tesztjét a futurista signor Marinelli versével kezdjük:
„Hámor-szemű, iszonyú, japáni isten,
te lángon és olajon élő,
te messze csillagokért égő,
feloldom ördöngös, töfötölő szíved
és óriás pneumatikod, hogy táncolj,
ujjongj a nagyvilág fehérlő ujjain.
És meglazítom érc-fékjeid, robogj,
robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!…”
A másfél literes, hengerenként háromszelepes, lég-/olaj hűtésű Intrudert 2009-ben négyszelepes, vízhűtésű modell váltotta fel, ezzel egy csapásra környezettudatossá is vált. A 2013-ra dedikált változat tulajdonképpen ennek továbbfejlesztett, és mindenekelőtt túrásított változata, erről árulkodik nevében a T betű. És akkor már csak egyetlen ismeretlen, az a bizonyos B betű marad a névben, de ez nagyon egyszerű: Black – azaz Fekete. Erről két dolog jut az eszünkbe. A Harley-Davidson Black Line családja és Szakály „Jamiki” Miklós motor- és repülőépítő mérnökember radikális kijelentése, amellyel világosságot gyújt a fejekben: „A motor színe fekete.”
Kattintson a képre a galériához!
Erőforrása kifejezetten korszerűnek mondható, két pillangószelepes, természetesen befecskendezős szívóoldallal, a befecskendező-rendszert a ház sportgépei, a GSX-R-ek szállítják. Az új Intruder 78 lóerejével és 130 Nm-es nyomatékával azonnal a kategória élére ugrott. Igaz, az 1300 cm³-es Yamaha Midnight Starhoz és a szintén 1300-as Honda VTX-hez méri magát, nem pedig az 1700 cm³-es Kawasaki VN Classic Tourerhez. Teljesítményét tekintve egyébként még ezt is megtehetné, mindössze nyomatékában marad el tőle 5 Nm-rel.
A tizennyolc literes tank háromszáznál is több kilométerre elegendő.
Egy cruisernél azonban vigye az ördög a száraz technikai adatokat, kit érdekel, hogy hány pillangószelep van benne, és a rásegítős kuplung is csak annyiban fontos, amennyit érezni belőle.
A hangulat a fontos, amit a motor sugároz!
Az óra leolvasásához nem kell szemüveg, a kormány egy kicsit talán szélesebb az ideálisnál.
A BT-nek egyébként jó a kisugárzása. Elegáns és visszafogottan dögös a jeges króm és a fekete különböző variációiban ragyogó motor. Tökéletesen harmonikus benyomást kelt, melyet csak a dupla bölcsőváz elé szerelt vízhűtő töri meg. Valóban, semmi ósdi unalom, és semmi rakoncátlan forradalmiság, csak finom összhang, kellemes formák, túlzások nélküli megoldások. Ráadásul az egész összképet megfejelik a formatervezett, a motor egész vonalvezetéséhez igazodó, bőrrel bevont oldaldobozok. Mit dobozok, kofferek!
Az ember az ülésbe ereszkedik, és szinte oldalsó középtartásban megmarkolja a magyar szürke marhák előtti tisztelgés motoros materializációját, a 870 mm széles kormányt, és ekkor egy csapásra eltűnik a zúzmara a fűről, a kopár akácok kaktuszokká, a varjak keselyűkké és a csepeli ú a nevadai 50-es útá, Amerika legmagányosabb újává válik. Én pedig John McField leszek, skót bevándorlók vagány leszármazottja, motoros cowboy. Igaz, a sisakban nehéz rágógumizni, néha ráharapok a szám belső részére, ettől könnybe lábad a szemem, de az illúziókért meg kell szenvedni.
###
Kulcs bal térdnél, egyből megvan, azonnal indul. Visszafogottságában is markáns hang és good vibration – puha rázkódással dohog a blokk. Az egyes szinte észrevétlenül csúszik be, a kuplung könnyen jár, jól adagolhatóan zár, lábak a méretes trepnin, megindulunk. Harminc körül kéri a kettest, és a városban már nem is igen kapcsol az ember hármasnál följebb. Az előző 1500-assal egy baj volt mindössze: sebességfokozat-kiosztása nem szerette a várost, állandóan váltogatni kellett vele, de egyik fokozatban sem érezte jól magát, annak a motornak a városon kívüli utak a lételemei. Na, a 2013-as Intruderrel semmi baj a cityben. A szűkebb, lassabb kanyarokban, ha 30 km/óra alá esik a sebesség, akkor ugyan elkél egy kis kuplungaláfestés, egyébként tökéletes. A széles kormánynak köszönhetően jól érezhető a motor kiterjedése a kocsisorok között is, a kormánynál a kofferek sem nyúlnak ki jobban, ráadásul még lépésben is könnyű manőverezni vele. A kétszázas hátsó gumi markáns megjelenést kölcsönöz neki, és még éppen nem megy a kezelhetőség rovására.
Egy Classic nem igényel dupla tárcsát, pláne nem, ha a fék végre jól adagolható és jó hatásfokú.
A kétdugyattyús féknyereggel szerelt rendszer kellemes meglepetést okozott
A nyomaték egyenletesen lódítja előre a három és fél mázsás vasat, annyira egyenletesen, hogy nem is tűnik fel a kereket forgató 130 Nm. Az egyenletes és bombabiztos egyenesfutással párosuló gyorsulás valahol 170 km/órás sebességnél tetőzik. Egyáltalán nem stresszes, nem lármás, nem nyugtalan, és még nagyobb lehetne a relax, ha lenne egy overdrive fokozat is a hosszú távú cirkáláshoz.
A méretes plexi fölött a 180 cm-es vezető még éppen ellát, a szélörvények valahol a sisak teteje körül vagy afölött kavarognak, nem jelentkezik zavaró, agyrázkódást okozó vibráció, tökéletesen jól védi a teljes felsőtestet, a karokat, de még a kézfejeket is a csípős, januári menetszéltől. Segít megőrizni a nevadai illúziót. Az már persze más kérdés, hogy mindez hogy jön majd a valódi negyvenfokos kánikulában.
A Suzuki Intruder egyik optikai fénypontja a bőrrel behúzott, gyári kofferpáros.
Pontosan leköveti a motor vonalvezetését. Egy hajszállal hagyhatna több helyet az utas lábának
Kellemes meglepetést jelentenek a közepes erővel működtethető, végre jól adagolható fékek, ezek ugyanis az előző modelleken eléggé fásra, döglöttre sikerültek, annak ellenére, hogy hatásfokukkal nem volt baj.
A Black Tourer – bár jellegénél fogva meglehetősen mély építésű – normál használat közben egészen jól dönthető, semmi nem ér le zavaróan korán, de a lassú, nagy kormányelfordítást igénylő manőverek igénybe vehetik a majd’ kilencven centi széles kormányt markoló rövidebb karú vezetőt. És ekkor rájövünk arra, amit már menet közben is sejtettünk, hogy ez a kormányszélesség egy kicsit már sok, de legalábbis felesleges. És az is jobban mutatna, ha valamivel vastagabb csőből készült volna, de ez már aztán tényleg csak egy apróság.
