Scramblerek

Igazából mik is azok a scramblerek? A maguk idejében az endurók elődei voltak, a jelenlegi modellek első pillantásra alig többek, mint felturbózott utcai motorok. Minden csak show tehát? Vagy tényleg van bennük valami? A Motorrad kipróbálta a Ducati, a Moto Guzzi és a Triumph scramblerjét.

Ducati Scrambler Classic Moto Guzzi V7 II Scrambler Triumph Scrambler

Az olasz Alpokban vagyunk, valahol Torino és Grenoble között. A nap szégyenlősen kandikál ki a hegyláncok mögül, a hőmérő néhány szerény fokot mutat fagypont fölött. Három fáradt arc néz egymásra. Egészen másképp néznek ki az előttünk álldogáló scramblerek, alig várják, hogy megtöltsük őket üzemanyaggal. Scrambler? Pontosan. Nevük szó szerint azt jelenti: mászni. Ezek nem túltenyésztett endurók. Hogy miért pont őket választottuk? Nagyon egyszerű: hármunk közül senki sem profi offroados. És mielőtt az élvezeteket aláásná a túlságosan nehéz terep, inkább lejjebb adjuk valamivel, és stí­lusosak maradunk. Hiszen az utcai modelleken alapuló bütykös abroncsú kategória éppen virágkorát éli. A Triumph Scramblerje (3 790 000 Ft) már ősidők óta gazdagí­tja az angolok palettáját, a Ducati 2014-ben dobta piacra saját, a Monster régi, levegőhűtéses erőforrásával ellátott változatát (itt: Classic, 3 680 000 Ft). A Moto Guzzi pedig újabban az összes V7-eshez kí­nál scrambler-átépí­tőkészletet (alapmodell: Special, 9190 euró plusz az alkatrészkészlet kb. 4400 euró). Ezzel a három tí­pus még nem alkalmas hajmeresztő ugratásokra vagy trükkös, sziklás utakra, tudásuk azonban burkolatlan utakon is elegendő az élvezetes motorozáshoz. De elég a fecsegésből, gentlemen, start your engines.

CSAK LAZíN, EZ A TITKUK
A keskeny, kanyargós utakat mintha csak a scramblereknek teremtették volna. Itt érzik elemükben magukat, itt tudnak kiteljesedni. Igazi élmény velük motorozni. Mindhárom modellen érzed, hogy mi minden lehetséges. És azt is, hogy mi nem. Ha nem rohansz, ezekkel a hegyi kecskékkel bárhová eljutsz.

A kis 172-es országú vadul kanyarog felfelé a Colle delle Finestre felé. Göröngyös aszfalt fut a scramblerek kerekei alatt. Elöl a Ducati diktálja a tempót, könnyen és lelkesen veszi be az egymás utáni hajtűkanyarokat. A Triumph pilótájának több dolga van, hiszen a fordulókban a motor minden egyes kilogrammja jól érezhető. És még egyetlen métert sem tettünk meg burkolatlan úon. Az angol modell makacsul igyekszik a Duc nyomában maradni. Erőforrása levegő után kapkod – mindhiába. Jobb, ha lazán motorozunk vele, az jobban illik koncepciójához.

Az orrunk előtt hirtelen véget ér az aszfaltozott ú. Betont innentől legfeljebb kockakő formájában látunk az ú völgy felé eső szélén. Jobb, ha azon belül maradunk. A Triumph hátramarad, úriember módjára előreengedi a többieket. Ami rögtön meg is bosszulja magát, hiszen a levegő pillanatok alatt megtelik porral. A fenébe, kezdő hiba. Az angol modell pilótája inkább lassí­t, a látási viszonyok í­gy már jobbak. Egyenes úon a Triumph szinte súlytalanul suhan az úon, ügyesen leplezve 235 kilogrammos élősúlyát. A kiváló abroncsok (Bridgestone Trailwing) és a 19 colos első kerék csodát tesz. Az első kanyarig. A kerék abban a pillanatban blokkol, ahogy csak rágondolunk a hátsó fékre. Az adagolhatósággal elöl sem sokkal jobb a helyzet. A pilóta agya a legmagasabb fokozaton dolgozik. Ez í­gy nem mehet tovább. Lazulj el, az ú legyen a cél, engedj hosszú pórázra, susogja a brit gép. Igen, ez az! így a Triumph triálmotorként fúrja előre magát, lágyan reagál a gázra, és a trükkösen nehéz szakaszokat is könnyedén megoldja. Egészen biztosan nem gyorsan száguldva, de célba ér. És ami a legjobb: gyakorlatilag elnyűhetetlen. Egy jégtörő hajó fémköpenyéhez hasonlóan masszí­v kartervédő akadályozza meg a sérüléseket. Ez többször keményen leér, de a pilóta mindig biztos lehet benne, hogy néhány karcoláson kí­vül semmi nem történt.

AÚÚÚÚ. A DUCATI MINT OLAJKÚT
A Ducatival jó hasí­tani. De csak óvatosan! A vakmerőség ritkán jó: a szabadmagasság hamar korlátot szab a száguldásnak. Légy óvatos, hogy biztosan célba érj – a Guzzi és a Triumph (jobbra) ezzel a mottóval közelí­t a csúcs felé. Egész jól megy nekik. A középpontban az élvezetek állnak, nem a teljesí­tmény

Szünetet tartunk. A hágó sűrű ködbe borul. A nedvesség bekúszik a ruhánk alá. A felhők egyszerűen fennakadnak a hegy gerincén. Kicseréljük egymás közt a motorokat. Nulla látótávolság mellett először enyhén lejtős az utunk. A Guzzi kéthengerese úgy dübörög, mint egy tengerjáró hajó dí­zelmotorja. Persze fent ő is kifogy a szuszból, még hamarabb is, mint a Triumph. Ugyanakkor már alapjárattól úgy tol, mint egy traktor – legalábbis érzésre. Ezt a karakterisztikát mintha csak ezekre az utakra találták volna ki, amelyeken azért jobb, ha nem jön szembe egy kofferekkel felszerelt nagy enduró. A régi V2-es még mindig egy betonkeverő legendás hangulatát idézi. Bár ezzel a Guzzi még nem lesz a hegyek ura, de igazán vonzóvá válik. Kavicsok repkednek. Rövid száguldás egy aszfaltozott szakaszon, aztán ismét burkolatlan utak várnak ránk. Következő célunk a fás vidék határa. Az idő egyre hidegebb, mi mégis mosolygunk. Mélyen legbelül csak elégedettséget érzel. Tudod: pontosan itt kell most lenned. Pontosan ezekkel a motorokkal. Mintha a Guzzi meghallotta volna, szorgalmi feladatként ráfordul egy alig látható ösvényre. Itt kí­méletlenül kijátssza súlybéli előnyét a Triumph-fal szemben. A bő 30 kilogrammos súlykülönbség megér egy misét. Az angol modell inkább megáll, és csak figyel. Elege van. A Guzzi könnyedén kanyarog felfelé a hegyoldalon, kihasználva hengereinek nagy nyomatékát a kis fordulaton. Amikor felér, még egy kis ugrálásra is van ereje egy úhullámon. Kihí­vás, nem provokáció. Itt és most csak ez számí­t. Ehhez a Guzzi pedig megfelelő partner.

###

És a Ducati? Ahelyett, hogy követné a Guzzit a ví­zmosásba, inkább a hosszabb kerülőutat választja. Olajszűrője eléggé kilóg a szép kipufogócsövek közül, az éles peremű sziklák túlságosan nagy veszélyt jelentenek számára. De a felfelé vezető lendületes kanyarokban a kavicsos úon senki nem veszi fel vele a versenyt. Ő a leggyorsabb Scrambler. Könnyebb, erősebb, kezesebb, korszerűbb a többieknél. Mégpedig minden talajon. A Pirelli MT60 RS szárazon egyáltalán nem rossz. A rugózás kemény, kissé túlságosan is, mindenesetre felütni nem fog – í­gy a Scrambler-Ducati könnyedén ugrándozik fel a Colléra akkora port felverve, hogy a többiek szinte semmit sem látnak. Persze hamarosan ő is eléri határait, de azok valamivel mégiscsak feljebb vannak. És amelyek minden komótosság mellett mégis felébresztik bennünk a sportos szellemet – kikapcsolt ABS-szel, a lábtartókon állva a gázzal keressük az utat a sárga hegyi kecskével, a kanyar előtt visszaváltunk, kinyújtott lábbal vesszük be az í­vet, majd ráadjuk a gázt. Flat-track stí­lusban keresztben jövünk ki a kanyarból. Hogy aztán í­vről í­vre kanyarogjunk felfelé a hegyre. A Ducatit látszólag semmi sem állí­thatja meg, legfeljebb – hopp – egy jókora kő. Hát ez meg hogy került ide? A V2-es a kilyukadt olajszűrő bizonyí­tékaként hosszú fekete csí­kot húzva adja ki lelkét. Bizony itt vége szakad a terepezésnek. Vajon túlzásba vittük a dolgot?

A Triumph pilótája lentről vigyorog. Az olajszűrőnek csapódó követ eltesszük emlékbe, és a gravitáció segí­tségével gurulunk lefelé a csinos Ducatival a távoli völgybe. Felkeressük az első szerelőműhelyt – és bűbánatból adományozunk némi pénzt a természetvédelmi körzet kasszájába.

A tanulság? A sportos kanyargás jobban ment, mint ahogy gondoltuk, már majdnem jól. De nem sokáig. Legalábbis nem itt és nem kartervédő nélkül. De elődeihez, a 60-as és 70-es évek szí­vettépően gyönyörű egyhengeres Scramblerjeihez hasonlóan – amelyek hivatalosan soha nem kerültek Németországba – ez a Ducati sem akar nagy teljesí­tményű motorkerékpár lenni. Lényege a már sokszor bizonyí­tott, kiválóan működő Monster-erőforrás, trendin minimalista, retrósan csinos külsővel. Nyergében még a lejtőn lefelé gurulva is tökéletesen mutat a pilóta. És egyszerűen jól is érzi magát, könnyednek jetsisakban és napszemüvegben. így még a másik két motor pilótájának sajnálkozó pillantása és kárörvendő rögtön-megmondhattam-volna-vigyorgása is lepereg róla.

A Ducati hamarosan új szűrővel és feltöltve áll készen az indulásra, hogy a többiekkel együtt lendületesen, ámbár némileg óvatosabban kanyarogjon felfelé az Assiettára. Nem szebb is í­gy együtt? Az utolsó hegyhát az orrunk előtt emelkedik ki a felhők közül. Most már csak gyorsan egy kis lapos terület kell a sátornak. A Scramblerek eleget dolgoztak mára, sűrűn pattogó kipufogójuk is erről tanúskodik. A sátor áll. Ennél magasabbra már csak gyalog mehetnénk. De az már egy másik történet lenne. A kenyér és sonka jó szolgálatot tesz éhség ellen, egy kis vörösbor jó a didergésre. Gondolataink elkalandoznak, a mai nap jár a fejünkben. Tárgyilagosan nézve bár jól szórakoztunk, eredeti céljuktól azért kissé mégis eltérően használtuk a Scramblereket. Lényegében ezek azért mégis utcai motorok, némi offroadbeütéssel. Egy komoly scramblernek karcsúbbnak és robusztusabbnak kéne lennie, nagyobb szabadmagassággal, egy hengerrel – és mindenekelőtt olcsóbbbnak, ami különösen a meglehetősen drága Guzzira érvényes. Pont olyannak, mint kamerás motorunk, egy régi Honda SLR650. A Hondánál már 20 éve is tudták, hogy mi lesz a jövő. De ez is egy másik történet. Mi mindenesetre nagyon élveztük a mai napot, pont azért, mert motorjaink nem kimondott terepgépekként eszünkbe sem juttatták a teljesí­tménykényszert. Aszfaltcowboyok voltunk, protektormellény és krosszsisak helyett farmerban és csizmában, stí­lusosan motoroztunk árkon-bokron át. A cél eléréséhez gyakran többféle ú is vezet. Számunkra csak egy volt, és az pont jó volt í­gy. Pontosan ezekkel a motorokkal.