„A lelkiismeret érdekes valami, nem azokat gyötri, akiket kellene, hanem akiknek van.”
Egy fréziacsokor előtt ülök, és ahogy nézem, minden egyes bokrétába kötött virág új értelmet nyer egy gesztus által. Hálavirágnak is nevezhetném őket, mert segítségért cserébe kaptam. Mostanra mindent tudok egy történetről, amihez semmi közöm nem volt egészen addig, amíg egy számomra fontos ember tudomást nem szerzett róla. Amikor először hallottam a balesetről, eszembe jutott a mesebeli róka, aki a kis herceget a véletlen találkozással járó felelősségre figyelmeztette.
Én sem akartam ezt a felelősséget, ahogy talán a kis herceg sem. De tudom, hogy a tragédiák kiosztásakor a sors nem nagyon válogat, és azzal is tisztában vagyok, hogy a „Ma neked, holnap nekem” elve húsbavágóbb nem is lehetne, mint a közúti balesetek kapcsán. Egy esős őszi estén kezdődött minden, amikor egy fiatal férfi minden rossz előérzetet figyelmen kívül hagyva, egy hosszú külföldi motoros túráról Magyarországra visszatérve úgy döntött, hogy a kellemetlen időjárási viszonyok és a fáradtság ellenére folytatja útját azokhoz, akik már nagyon várják, pedig volna módja megpihenni. Sokan ismerik az érzést, ami olyan, mint egy kis ördög, akkor is befészkeli magát az agyunkba, ha már semmi értelme nincs: Mi lett volna, ha akkor másképp döntök, ha a benzinkúton még belelapozok egy újságba, ha tovább kavargatom a kávém…? Mi lett volna, ha…? De az időben nincs visszaút, ezzel nincs mit tennünk.
A belső sugallat ellenére tehát a férfi rohan a családja, a teljesítésre váró kötelességek felé. Sötét van, az úttest esőtől csillog Budapest egyik legforgalmasabb, többsávos útján. Vele párhuzamosan egy kamion halad. A kamion vezetőjének figyelme épp csak néhány másodpercre lankad, amikor sávváltásba kezd. Nem veszi észre a motorost, oldalról nekiütközik, a motor felborul, a motoros az úttestre zuhan, és mozdulatlanul ott is marad. A kamion sofőrje már a helyszínre kivonuló rendőröknek elismeri, hogy sávot váltott, de az ütközés tényét vitatja. A tömegviszonyokra tekintettel ebben semmi meglepő nincs, életszerű, hogy a vezetőfülkében semmit nem érzett. Kamerafelvételt a rendőrök a helyszínen nem találnak, de ha lenne is, ilyen fényviszonyok között, aligha segítené a nyomozást. A balesetet egyetlen tanú sem látta, vagy ha mégis, jobbnak látta elhagyni a helyszínt.
A motoros férfi semmire nem emlékszik, a kamiont nem foglalják le, a motort egy jó barát elszállítja és biztonságba helyezi. Mire a baleset híre eljut hozzám, nagyjából minden megkérdezett szánakozva utasítja vissza a segítséget, mondván: ebből az ügyből nem lesz semmi, jobb ebbe beletörődni. De ott a kórházi ágyon egy olyan ember fekszik, aki nem adja fel ilyen könnyen. Lábadozásának első hetében meglepve tapasztalja, hogy a baleset miatt beidegzését és izmait vesztett karja milyen nehéz tud lenni, majdnem leesik az ágyról, amikor a saját megváltozott súlyponti viszonyait még nem ismerve, fel akar kelni. „Épp ráértem”, mondja nekem később fanyar mosollyal, hát gondoltam, megkereslek téged. Eleinte csak telefonon beszélünk, és már első alkalommal világossá válik, az ütközés tényét nehéz lesz bizonyítani. Ezért a sok legyintés, amikor a férfi elmeséli a történetet bárkinek. Engem nem a hozzáértésem emel ki a többiek közül, hanem a lelkiismeretem. Rögtön az elejétől úgy gondolom, hogy ezért az ügyért küzdeni kell.
Én is tisztában vagyok a bizonyítási nehézségekkel, de irtózom a gondolattól, hogy cserbenhagyjak valakit, akinek senki más nem segít. Éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Tudom, hogy az ütközés tényét még ilyen esetben is bizonyítani lehet, ha a két érintett járművön annak nyoma van. A motor és a kamion egyaránt hordozhat olyan festékfelkenődést, sérülést, vagy épp festékhiányt, ami olyan jelentőségre tehet szert, mint a kirakós darabkája. Nyomkeresést javaslok tehát, ami a kamion esetén nem feltétlenül kecsegtet sok reménnyel: lefoglalás hiányában egyetlen lemosás is sokat ronthat az esélyeken. A motor azonban biztonságban, és végül a kamion is rendelkezésre áll. És bebizonyosodik, hogy volt miben reménykedni: a motor egy alkatrészébe beékelődve nyomra bukkan a bűnügyi technikus, ami alapján aztán a fizikus szakértő megállapítja: ütközés történt.
A motoros tehát nem magától esett el. Ha volt sávváltás és volt ütközés is, akkor már meg lehet gyanúsítani a kamion vezetőjét. Ő sem vitatja most már a saját felelősségét, mert megérti: a szakértő által elemzett nyom ér annyit, mint egy kamerafelvétel, vagy tanúk tucatjai. És miközben egy teljesen lebénult kar megteszi az első apró mozdulatot, az ügy is mozgásba lendül: belép a folyamatba az általam ajánlott sértetti képviselő, aki elvállalja a megbízatást és kész a biztosítóval való hadakozásra is. Aztán hosszú idővel azután, hogy az ügy minden irányban sikerre futott, betoppan hozzám az addigra sokat hallott hang tulajdonosa, egy csokor virággal a kezében. Tavaszi virágok, ősz idején. Sérült karjával még nem tudná átadni, de a másikkal igen. Én pedig közel 20 év közlekedési balesetekkel kapcsolatos tapasztalattal a hátam mögött megtorpanok: most nem a papírokból olvasom el, hogy mi történt, hanem személyesen hallgatom végig, amit még nem tudok.
A papírok nem beszélnek vissza, nem várnak megértést, és nincsenek fájdalmaik, de aki velem szemben áll, az képes minderre. Mint ahogy lassan újra megtanult egyedül felöltözni, úgy tanult meg hinni a gyógyulásban egy zseniális orvos hatására. Most is döbbenten hallgatom, hogy a saját kitartása nélkül sem a felépülés, sem az igazságszolgáltatás nem lendült volna be. És közben érzem a hálát is azért a csekély katalizátor szerepért, amit éppen a kritikus időkben senki nem volt hajlandó megadni neki, csak én. Pedig valójában sok apró katalizátor kell ahhoz, hogy egy reménytelennek tűnő történet reménybe forduljon. Ezért most minél több embernek elmesélem a fiatal férfi történetét. És szívesen megosztom James Redfield amerikai író gondolatát is, amely szerint: „Ha valaki keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek.”
Támogatott tartalom
