Mostanság egyre több fórumon, ismeretségi körben hallottam felvetődni ezt a témát. Pro-kontra, ki ütött először, stb. Motorosok mutogatnak egymásra, erdészekre, „jóindulatú” ismeretlenekre, akik életveszélyes sérüléseket okoznak. Szó esik a magántulajdon védelméről és a közösség érdekeiről is, szinte mindig. Ez a téma sokakat érint nagyon érzékenyen, nem csak az egyre növekvő számú terepmotorost (szándékosan nem osztottam fel endúrósra és krosszmotorosra), de a kárpótlás óta az erdők-mezők is sokkal több tulajdonossal bírnak, mint régen. A motoros motorozni szeretne, az erdő tulajdonosa pedig minél több hasznot a területéből, a zöldek legszívesebben még a benzinkutakat is bezáratnák, a gyalog kirándulók pedig csendet szeretnének és minél több zavartalan természetet. Ez a hivatalos álláspont, de látnunk kell, hogy a helyzet természetesen közel sem ennyire fekete-fehér, minden csoportnak megvan a maga fekete báránya is. Kezdjük talán velünk – legalábbis részben, mert ugye mindenkiben több rész létezik, nekem is van kirándulós, sőt, ritkán biciklizős részem is 🙂 – motorosokkal.
Sokan vannak, akik ha erdőben motoroznak, az számukra nem jelent többet, mint erdészeti műutakon, erdészeti földutakon történő motorozást. Ha az erdőt látogató más csoportokkal futnak össze, akkor lelassítanak, óvatosan kerülik ki a lassabbakat. Ennek meg is van az eredménye, az ilyen mentalitású motorosok akár kisebb csapatban sem bottal hadonászást és káromkodást, hanem legtöbbször mosolyt és integetést kapnak, amikor másokkal találkoznak. Ugyanakkor vannak, akik az erdőt krossz, enduró pályának tekintik, mindenki másban a „szükséges?” rosszat látják, akik csak lassítják őket. Sokszor alig lehet félreugrani előlük (saját gyalogtapasztalat), az ösvényen esztelenül húzzák, nem is gondolva bele, hogy ha hibáznak és mások is vannak a közelben, akkor bizony már egyáltalán nem csak a saját életükkel játszanak. A kirándulók között az idősebbek, kisgyerekek nem biztos, hogy olyan gyorsan tudnak reagálni a vészhelyzetre, ahogy azt egy ilyen szituáció megkövetelné. Természetesen a hírekben, közszájon csak ők szerepelnek, hiszen lássuk be, a normális viselkedésnek nincs sem hír-, sem szenzációértéke. Az erdők tulajdonosai között is rengeteg a különbség. Vannak, akik az ott honos erdei környezetet kívánják megőrizni és fenntartani, ők hosszú távra terveznek.
Vannak azok, akiknek a tevékenységére inkább a rablógazdálkodás szó a jellemző, igyekeznek minél gyorsabban, minél nagyobb hasznot termelni a területből, nem törődve ennek jövőbeni hatásával. Åk, nézőpontom szerint semmivel sem jobbak, mint a motorosok fentebb említett feketebárány csoportja. Igaz, jobb a marketingjük, több lehetőségük van „jogilag” az igazukat bizonygatni, hiszen a pénz nagy úr. Ugyanez vonatkozik a környezetvédőkre, akiknek a hozzáállása meglehetősen széles spektrumon mozog, azoktól, akik még azért harcolnak, hogy legalább a legfeltűnőbb és legmérgezőbb hatásokat megszüntessék, azokig, akik szerint már a kőbalta is végleges romlást idézett elő az ökoszisztémában. Sajnos, a gazdasági hatások őket is meglehetősen erősen befolyásolják, sok csoport „lefekszik” a tőkének.
A kirándulók között is megvan az a réteg, akik normálisan, nem szemetelve, a védett növényeket és állatokat csodálva, de nem tönkretéve kirándulnak, és azok is, akik után az erdő több kárt szenved, mint egy 5 fős normálisan motorozó csapat után. A kirándulókhoz sorolom a bringásokat is, akik bár 2 kerekűek, mégsem géperejű meghajtással bírnak. Természetesen többségükben szintén normálisan, a környezetet alig károsítva képesek élvezni a természetet és a kihívásokat, de volt rá példa, hogy motorral kellett félrehúzódnom egy ösvényen lezúduló biciklis elől. Åk hasonlóan veszélyesek sajnos nemcsak magukra, de a környezetükre is, mint mindenki, aki nem érti meg a különbséget egy közhasznú erdő és egy védett versenypálya között. Ez a kis felsorolás csak azt a célt szolgálta, hogy lássuk, nem lehet mindig a másikra mutogatni, saját berkeken belül is tenni kell a megállapodás lehetőségéért, ráadásul minél sürgősebben. Aki ismeri Nyugat-Európát, tudja, hogy ott mi van. A „szép új világ” ez esetben teljesen beszabályozott. Minden tiltott, amit nem engednek specifikusan meghatározva, és azt hiszem, beláthatjuk, egyre kevesebbet lehet majd megtenni. Ne legyen senkinek illúziója, az esetek legnagyobb részében már most is tilosban jár a motoros a zöldben – sőt sok helyen bizony a kirándulók is. Ha szeretnénk továbbra is a már réges-régen nem érintetlen, de legalább még létező természetet járni és élvezni azt, akkor úgy érzem a legjobb lenne, ha szétválasztanánk a különböző igényeket. Részünkről ugye a 2 legnagyobb csoport a természetjárók és a terepen kihívást keresők csoportja. Csak a magam nevében beszélek, de számomra jó megoldásnak látszik, ha bizonyos, nem a természetvédelem hatálya alá tartozó területeket a tulajdonosuk nem tisztán erdőgazdálkodási céllal hasznosít. Ahogy sok helyen vannak magán krosszpályák, úgy lehetnének az enduró sportra nyitott magánerdők is, akik nemcsak a motorok által okozott károkat tudják az extrabevételből finanszírozni, de ezen felül több-kevesebb haszonra is szert tehetnek.
Persze nem beszélhetek mások nevében, de úgy vélem ilyen lehetőségért azért többen fizetnének. Nézzük például az aszfaltpályákat, amik jóval nagyobb beruházást igényelnek, mégis nyílnak újabbak. Ha abban van üzleti távlat, akkor éppen a sportszerű terepmotorozásban ne lenne? Ehhez az is kell, hogy mi hajlandóak legyünk fizetni és nem a jól megszokott, belénk rögzült „minden kell, de ingyen” hozzáállást tanúsítjuk. Lássuk be, hogy mindennek ára van, erről szól a piacgazdaság (is) és ez a lehetőség még így is sokkal vonzóbb, mint a teljes tilalom. Az erdőgazdasági utakon véleményem szerint egyáltalán nem okoznak több kárt a normálisan közlekedő motorosok, mint az erdészet gépei, ugyanakkor – mondjuk valami bérletes formában – nem sportcélra ezeknek a felhasználásából is lehetne valamennyi pénzt kérnie az erdő tulajdonosának. A probléma az ötleteimmel, hogy ezek komoly ellenőrzést igényelnének. Ez nem érdeke az erdőtulajdonosoknak, akik csak az ebből eredő plusz kiadásokat látják, és nem érzékelik, hogy milyen bevételt várhatnak ebből. Nem a legjobb megoldások ezek, tudom, de ha a jövőben is hódolni szeretnénk szenvedélyünknek, akkor kénytelenek vagyunk a kompromisszumokra.
A másik probléma, hogy tudtommal nincs egységes szervezet, akivel a motorosok leülhetnének beszélni az erdőtulajdonosok oldaláról – sőt igazából nincs olyan szervezet sem, aki a motorosok érdekeit képviselné. Hallottam mozgolódást ez ügyben, nem tudom jelenleg milyen stádiumban áll a dolog. Itt a tél, nem éppen a terepmotorozás vége (van, aki inkább ilyenkor megy ki), de mindenképpen a motorozás uborkaszezonja az évben. Úgy érzem, most lenne igazán idő erre, a szerveződésre és a papírmunkára, hogy elinduljon valami. Remélem nem csak indulatokat, de gondolatokat is keltettem bennetek és azokban, akik olvassák ezt. Az én célom, hogy értelmes, kompromisszumos megoldást találjunk az ügyre, még mielőtt minden lehetőségünk elveszik erre. Talán, a példánkon felbuzdulva más csoportok (biciklisek, terepjárósok) is képesek megfelelő megoldást találni, hogy továbbra is hódolhassanak a szenvedélyüknek, és nem kell mindent nyugati példára bevezetni, mert azzal bizony mi fogunk nagyon rosszul járni.
