Magyar túra: Kelet-Gerecse

Ha úgy tetszik, Sándor Móricz maga volt a XIX. századi Travis Pastrana. Vakmerő lovas mutatványaitól a hideg rázta környezetét Budapesttől Bécsig, de hí­re egészen Angliáig jutott. A Pilis és a Gerecse koszorúzta völgyben fekvő családi birtok.

Ezútal egy igazán laza, könnyed túraúvonalat néztem ki. Opcióként tartogat ugyan kihí­vást, de inkább nézelődős, ámulós kilométerek várnak ránk, némi időutazással az 1800-as évekbe. Kiinduló pontnak előző utunkhoz hasonlóan Tinnyét, pontosabban a focipálya melletti háromméteres homokszobrot választottam. Konfúciuszt kicsit megviselte már az idő, de a feliratokból kiderül, hogy a művész, Monostori Ferenc – akinek állt már itt szobra Kossuth Lajostól István királyig -, valamint a falu egy homokszobor-fesztiválra gyűjt.

Ezútal Úny felé vesszük az irányt. A kezdeti álomaszfaltnak búcsú mondhatunk, ahogy átlépjük Pest megye határát. Nem kell azonban megrémülni, az előttünk álló bő 100 kilométer nem lesz végig ilyen, sőt, lesz részünk tükörsima utakban is. Egyre gyakoribbak a bányászatra utaló nyomok, ez nem is véletlen, 1781-ben a csolnoki határban találták meg először a Dorogi szénmedence első telepeit. A helyi bányászati múzeum hétvégén délutánonként van nyitva, de csak szólni kell Dezső bácsinak, aki örömmel jön, és megmutatja hétköznap is. Csolnokot komoly magasságkülönbségek teszik izgalmassá, í­gy nem csak a faluba be és kivezető ú szerpentin, de a településen átvezető ú is izgalmasan kanyargós. Ha az árnyékos fák közül kibukkanva megcsap bennünket a meleg, Dorog lesz az igazán nekünk való hely. A szocreál hangulatú lakótelep mögött találjuk a Palatinust, vagy ahogy a legtöbben ismerik, a Dorogi-tavat. Az épí­tett betonkörnyezet után meghökkentő látvány az egyik oldalán csupa zölddel, a másikon tarkabarka horgászházakkal határolt kékes-zöldben csillogó tó. Különlegessége, hogy Magyarország egyik legtisztább vizű tava. A nyugati öblében csinos kis strandot alakí­tottak ki, óriáscsúszdával, mosdókkal, büfével és múltidéző árakkal, a strandbelépő például 400 Ft. A Dorogi-tó többek között nagy mélységének és tiszta vizének köszönhetően a búvárok kedvence, van itt bázisuk, és még egy ví­z alatti búvármúzeum is.

A ví­z mélyéről ismét a magasba törünk, kis kitérővel beugrunk Mogyorósbányára. A meredek hegyoldalak közé szorí­tott picike zsákfalu közepén igyunk meg egy kávét, mielőtt döntünk, hogy merre tovább. Az Öreg-kő irányába felmotorozva csodaszép kilátás nyí­lik a falura és a környékre, igaz fele útól felfelé murvás-köves, de karbantartott. Indulhatunk a fent emlí­tett kihí­vásokat keresve a térképen szürke vonallal jelzett földúon Péliföldszentkereszt felé a hegyen át, de hacsak nem vagyunk mindenre felkészült extrém endurósok, előbb kérdezzük meg, hogy éppen milyen állapotok vannak arra. Tát felett már tornyosultak a felhők, í­gy inkább maradtam az aszfalton, igaz, nem sokáig, mert a bajnai úon fatábla hirdette, hogy jobbra van a Tokodi pincevölgy. A két kikanyarodó kerékpáros, akik mint kiderült szintén pincetulajdonosok, megerősí­tették, hogy érdemes ott körülnézni. Ha a terepmotorozást nem is vállaljuk be, ne hagyjuk ki Péliföldszentkeresztet, a Gerecse lágy lankái közötti kolostortól mintegy 600 méterre az erdei tisztáson áll a francia Lourdes-i barlang mintájára épí­tett zarándokhely.

Hamarosan meg is érkezünk főhősünk családi birtokának központjába, Bajnára. A Sándor-Metternich-kastély az 1840-es évek végén az ország egyik legszebb klasszicista kastélya volt. Az ifjú gróf felesége – aki felháborí­tó módon a rettegett Metternich kancellár lánya volt – kényelme érdekében Hild Józsefet megbí­zva alakí­tatta át a régi házat. Az épület állapota sajnos a szocialista érában eléggé leromlott, volt tsz-iroda és pártház is, de néhány éve rendbe hozták a külsejét és a kastélyparkot, ahová egy éve még bemotorozhattunk. Most meglepődve tapasztaltam, hogy tábla lóg a kerí­tésen, ami szerint bemenni tilos. A biztonsági őr úgy mondta, egy hónapja kapták az utasí­tást, hogy az állami tulajdonú műemléket már kí­vülről sem lehet megnézni. Ez csak kicsit szegte kedvem, tovább nyomoztam az Ördöglovas nyomai után. Helyi segí­tséggel (második próbálkozásra) meg is találtam az Ugrató-hidat, ahol márványba faragott patkónyom állí­t emléket egyik nyaktörő mutatványának.

„Az ifjú gróf megbí­zható, komoly jellem volt, soha nem ivott, nem kártyázott, és nem voltak pikáns kalandjai. Egyetlen szenvedélye volt: a ló.” – í­rta róla a korabeli sajtó. Az is köztudott volt, hogy saját palotájának termeiben is lóháton közlekedett, de előszeretettel lovagolt be más házakhoz is, például a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeletére. Végül a ló lett a veszte, egy eszelős vágtázás közben kiesett a kocsijából, és fejét egy vasrácsba ütötte, sérülése miatt elmegyógyintézetbe került. Még halálában is lovas legenda maradt, állí­tólag a hazatérő koporsót szállí­tó négy fekete paripa a bajnai templom előtt megvadult, és elragadta a kocsit. Amikor végre sikerült megfékezni őket, a lovak holtan estek össze.

Utunk utolsó, egyben talán legfestőibb megállója Gyarmatpuszta. A vadászkastély, a halastavak, és a hatalmas vadaskert mellett találjuk a családi sí­rboltot. A kápolna kriptájában temették el az Ördöglovast, és gazdája akarata szerint, kedvenc lovát, Tatárt.