A Kawasaki J300 szinte a semmiből érkezett: a japán márkának még csak hasonló modellje sem volt korábban, az első példányok viszont már látatlanban elkeltek. A formaterv magáért beszélt. És a többi?
Egy díványrobogóval szemben rengeteg elvárást fogalmaznak meg a vásárlók: egyszerre legyen takarékos, agilis és kényelmes, miközben legyen vele jó túrázni, védjen a légköri jelenségektől, és fenntartása kevesebb gondot és költséget jelentsen, mint egy nagymotoré. Ezenfelül pedig – jobb szó híján – meg lehessen vele jelenni. Ha randevúra megy az ember, ne kelljen két utcával lejjebb parkolni, ha tárgyalásra érkezünk, lehengerlően és határozottan lépjünk be, nem is ragoznám: ha benyomást teszünk, akkor az legyen a legjobb.
A J300 üzenete pedig egyértelmű, a róla leszálló ember határozott, sportos és elegáns, aki szereti a kényelmet és a praktikumot – ezért is jár nagyrobogóval, de kellően racionális, és nem kell semmit kompenzálnia, hiszen bőven elég neki 300 köbcenti. Egyaránt jól megy hozzá a bőrdzseki és az öltöny, miközben egészen más alaphangot ad egy találkozóhoz, mint egy piperkőc Vespa.
A Kawasaki J300 megjelenésében sportos, és bár nagyon pontosan manőverezhető, nem hangolták feleslegesen feszesre. Az öt fokozatban állítható rugóalappal rendelkező hátsó futómű alaphelyzetben elég kényelmes, lágy ringatózással nyeli el a kisebb úhibákat. Utassal viszont már nagyon hátra kerül a motor súlypontja, ekkor a pontos vezethetőség már csorbát szenved, az elkönnyülő első kerék sokkal kevesebb visszajelzést ad az úról, de továbbra sem üt fel a hátulja, vagyis a rugózó és a csillapító egységek bőséges tartalékkal rendelkeznek. A motor 28 lóereje leírva nem tűnik soknak, de autópályán kívül mindenhol kellően erős. Az automata váltónak köszönhetően folyamatosan nyomatékcsúcson tudunk közlekedni, így városi és országúi forgalomban meglepően dinamikusan gyorsíthatunk – lámpától elrajtolva erősebb motorokat hagyhatunk magunk mögött. A 110‒120 km/h-s utazósebességet a Kawasaki kényelmesen tartja, és 140 km/h-ig meg sem torpan, vagyis a legális tartományon belül sehol nem szenved, bár a végsebesség környékén a kis kerekek miatt elkezd romlani az egyenesfutása, de ez minden konkurensére egyaránt igaz.
Az ABS-szel támogatott fékek példásak, a nyomáspont jól érezhető, a fékerő pedig pontosan adagolható – még nagy tempóról lassítva is milliméter pontosan ott állunk meg, ahol terveztük, miközben a Boschtól származó ultrakönnyű blokkolásgátló lágyan szabályoz, sem zavaró darálást, sem darabos működést nem tapasztaltunk. Ez az egység egyébként megegyezik azzal, ami a Z800-ban is dolgozik, így erre is igaz, hogy felépítése miatt egy érzékeny darab, nagyon fontos a fékfolyadék előírás szerinti, kétévente esedékes cseréje, különben a körülményesen légteleníthető szerkezet korrodálódhat – garancián túli cseréje pedig súlyos összeg.
Sportos csőműszerek, köztük pedig egy folyadékkristályos kijelző. A fordulatszámmérő a drága robogók sajátja, automata váltó mellett viszont kissé felesleges
A Kawasaki első robogója egyébként nem a japán gyártó önálló alkotása, ahogyan a 2014/4-es számban már megírtuk, a Kymco Downtown 300i adja a műszaki alapokat. Ezen viszont nincs semmi szégyellnivaló, a tajvani gyártó legolcsóbb modelljei is tartós, elképesztően strapabíró darabok, a drágábbak pedig emellé olyan példás minőségérzetet is nyújtanak, amivel sem a japán, sem az európai gyártók mellett nem kell szégyenkezniük. És ez nemcsak személyes vélemény, hanem például a BMW is így gondolja, ők pedig e cikk szerzőjével ellenben világszerte ismertek minőségi motorjaikról. Nem is véletlen, hogy a C 600 Sport és C 650 GT robogóikhoz a Kymcót választották partnernek.
Jól és rosszul végiggondolt részletek: a fényre kapcsolódó raktérvilágítás, az utóbbi, a kesztyűtartóba rejtett 12 V-os kivezetés az előbbi
Ráadásul a J300 nemcsak egy átmatricázott Downtown 300i, hanem a Kawasaki mérnökei az egyedi formaterven kívül tucatnyi finomítást végeztek, a fékrendszeren, az ECU programozásán, a futóművön és a kipufogón túl is hosszú a lista. Ebbe olyan felemás módon sikerült apróságok is beleszámítanak, mint az ülés dupla zárja. Ennél ugyanis az egyik oldalon a gázrugó ellentart, és emiatt azon az oldalon némileg nehezebben kattan be a retesz. Szintén kevésbé végiggondolt megoldás a raktér világítása. A kellemes fényű LED-et egy fényérzékeny kapcsoló aktiválja – ami szerencsétlen, ha éppen sötétben próbálnánk megkeresni az óriási rekeszben a kiszóródott lakáskulcsot. Ilyenkor tehát ugyanúgy a mobiltelefonunkat kell zseblámpának használni – jó hír, ha a hosszas kutatás során lemerülne, a kesztyűtartóban lévő 12 V-os kivezetésről kényelmesen tudjuk tölteni, illetve a navigáció táplálása sem jelent gondot, nem kell az akkumulátorra bekötéssel és a kábel elvezetésével bajlódni.
Sportosan elegáns az összhatás, azonban az ülés huzatán érdekes redők jelentek meg, mintha megnyúlt volna. Kétezer kilométer után ez több mint furcsa
Főleg az alacsonyabb és a rövidebb lábú motorosok fogják díjazni a lábtartó trepni kialakítását, amit a törzs vonalában kikarcsúsítottak, így megálláskor a széles ülés – mit ülés, egyenesen fotel! – ellenére sem kell nagyot terpeszteni. Ezzel viszont a láb egy helyzetbe van kényszerítve: nem tudjuk sem sportosan magunk alá húzni, sem cruiseresen kinyújtani, pedig mindkettőre lenne igény: az előbbi a jó vezethetőség és az elérhető sportos dőlésszög miatt, az utóbbi pedig a már méltatott kényelem miatt adná magát. A nyereg hátul is kényelmes, ám éppen a szélessége miatt nem tökéletes választás, ha utasunk szoknyában érkezik – senkinek nem tanácsoljuk, hogy motoros védőfelszerelés nélkül induljon únak, de hát néha úgy hozza a sors, és a J300-on bizony hozhatja úgy a sors.
