Karanténtúra: Turisták nélkül Olaszországban

A járvány első hullámának lecsengésével úgy tűnt, kezd a világ normális, vagy legalábbis normálisabb módon működni. Megnyitották a határokat, ismét szabad volt a mozgás. Az ötlet, hogy utazzunk Olaszországba, hirtelen jött, először talán nem is vettük komolyan. Aztán egyre többször furakodott be gondolataink közé.

Olaszország – ezerszer látogatott ország. Csak az évenkénti milánói motorkiállítás miatt is, de Trieszttől Genováig, a Dolomitoktól Szicíliáig bejártuk már. Csodálatos tájak, fantasztikus emberek, a világ legjobb konyhája… és folyamatos zsúfoltság. Mostanában egyre kevésbé vágytam oda, pedig a kötelezők jó részét – hiába jártam arra oly sokat – rendre kihagytam. Ennek oka pedig pont a tömeg volt. Mondhatják rám, hogy kultúrbarbár vagyok, de a hideg kiráz, ha a többórás sorban állásra gondolok a pisai ferde torony előtt. Vagy, hogy bejusson az ember az Uffizi Képtárba. A lépésben haladó forgalomra az egyébként festői szépségű Garda-tó körül. Ezek után talán érthető, hogy mennyire felvillanyozott a turistamentes Olaszország gondolata.

MENNI VAGY NE MENNI?

Volt azért bennünk bizonytalanság is. Az igazat megvallva több olasz ismerősnél is próbáltunk tapogatózni, milyen is odakint a helyzet. Persze nem attól tartottunk, hogy minden sarkon koronavírusos emberekbe botlunk, hanem, hogy mennyire szabad a mozgás Olaszországban, hogy vannak nyitva az éttermek, kempingek, múzeumok. Jó szívvel fogadják- e a külföldi utazót, vagy szemmel vernek majd, esetleg papírt kérnek tőlünk. A válaszok nagyon meggyőzőek voltak.

Közben minden este csekkoltam az olasz esetszámokat, és folyamatosan csökkentek. Hogy végül az indulás mellett döntöttünk, ahhoz nagyban hozzájárult az is, hogy a hazai szálláshelyek gyakorlatilag megteltek. A start előtt másfél héttel újabb utazási szabályok léptek életbe, zöld, sárga piros színkódokkal. Tudtuk, hogy amíg Olaszország zöld, nincs miért aggódnunk, de azt is, hogyha ez megváltozik, akkor azonnal haza kell indulnunk. Ezért a klasszikus utasbiztosítás mellett ezúttal beregisztráltunk a konzuli szolgálathoz is.

KIHALT ORSZÁGUTAK

Tizenkét napba persze még a legnevezetesebb olasz turistalátványosságokat sem lehet mind belesajtolni, így Firenze, Pisa, Róma érintésével Nápolyt tűztük ki legtávolabbi célpontunkig. Rohanni semmiképp sem akartunk, ezért Ausztriát magunk mögött tudva búcsút mondtunk az autópályáknak, és kisebb-nagyobb rangú utakat választottunk. A forgalom minimális volt, így remekül haladtunk. Érdekes olasz különcség, hogy a többi európai országgal ellentétben a fizetős autópályákat zöld táblák jelzik, míg a nem fizetősek kékek, de ezek között is van többsávos szupersztráda.

A különbség a fizetősekkel szemben annyi, hogy kicsit keskenyebbek, a leállósávok szűkebbek, és 90-110 kilométeres óránkénti sebesség a megengedett. Ilyen például a Firenzét Livornóval összekötő FI-PI-LI. Nemcsak az utak, a benzinkutak is üresek voltak. Gyakorlott Olaszország-járók tudják, hogy náluk nagyon elterjedt az automata benzinkút. Van, ahol csak azt találunk, és van, ahol vegyesen. Arra azonban nem árt odafigyelni, hogy egy adott benzinkúton belül is a kiszolgálós kútoszlopok benzinára durván magasabb, rendszerint 0,2-0,25 euró, azaz több mint 50 Ft literenként.

Spiagge Bianche – azaz fehér part. Egészen elképesztő látvány, imádják a helyiek és a turisták is, akiket most lényegében mi képviseltünk

HOL ALSZUNK?

Nem vagyok az előre foglalás híve. Már csak azért sem, mert a nyaralás nekem folyamatos utazás, kisebb-nagyobb megállókkal − ez pedig alaposan átírhat bármilyen menetrendet. A hetes, kéthetes turnusokra szakosodott kisebb panziók, szállodák egyéjszakás árai ugyanakkor meglehetősen gazdaságtalanok, így az elmúlt években kialakult gyakorlat szerint inkább a kempingeket részesítettük előnyben. Illetve, ha adta magát, akkor az ennél is emberkerülőbb megoldást, a vadkempinget.

Persze aláírom, néha stresszes a szálláshelykeresés, főleg ha éppen ránk akar szakadni az ég, vagy egy-egy látnivalóval túlzottan elment az idő. Azonban idén rábukkantunk egy remek alkalmazásra, a park4night-ra, amit eredendően lakóautósok számára fejlesztettek, de épp olyan hasznos lehet motorosnak, autósnak és lakókocsisoknak is. Az ingyenes app megmondja, hogy ahol vagyunk – vagy ahol leszünk –, milyen kempingek, szálláshelyek, sőt „nem legális, de használható” titkos helyek várnak minket. A különböző kategóriájú helyeket, mint kemping, lakókocsi-parkoló, park vagy vadregényes táj – más-más ikon jelöli, illetve azonnal kiderül, hogy van-e víz, villany, WC, fizetős vagy ingyenes. Olaszországban kitűnően működik – de ahogy tudjuk, Franciaországban, Szlovéniában és Görögországban is. A hozzászólásokból kiderül, hogy pl. milyen nehéz megközelíteni a helyet, mert van, ahová földút vezet.

A wazeba áttölti a kiválasztott helyszínt és odanavigál. Így aludtunk egyszer egy remek parkban – ingyen − a Pó-folyó partján, találtunk kempinget a Spiagge Bianche közelében. Erről a fehér homokos strandról egyszer mutattak egy képet, azóta szerettem volna látni a Maldív-szigetek tengerpartjait idéző, 4 km-es toszkán partszakaszt. Az egzotikus helynek azért van egy kis szépséghibája, a strandtól nem messze található az 1912-ben alapított vegyi gyár, a Solvay. Amit mi fehér homoknak látunk, az lényegében a hidrogén-peroxidot, kalcium- kloridot, klórt vagy nátrium-karbonátot gyártó üzem mellékterméke, azaz kalcium-karbonát (mészkőpor). És persze itt szabadultak meg egy csomó egyéb káros anyagtól is, aminek köszönhetően a mediterrán vidék egyik legszennyezettebb partja lett.

A föld alatti Nápoly elképesztő dolgokat rejt az ókortól kezdve egészen a múlt évszázad közepéig. A képen hatóságilag elkobzott motorok

A 2000 után indult környezetvédelmi akciókkal alaposan átalakult a Solvay termelése, folyamatosan elemzik a homok és a víz összetételét, amely egyes jelentések szerint nem jelent veszélyt a fürdőzőkre, sőt a strand már többször is megkapta a Kék zászló díjat, ami csak a legszebb tengerpartoknak jár. Mi most beértük egy rövid mártózással és a látvánnyal. Egyébként sem érdemes túl sok ideig itt tartózkodni. A nagyon fehér homok visszatükrözi a napfényt − emiatt türkizkék színű a víz −, egyúttal borzasztóan hamar le lehet itt égni.

MUSCLE MASK

 A történelmi Róma bebarangolásához jobb, ha járművünket a kempingben hagyjuk, és a tömegközlekedést választjuk. Egyrészt mert Róma környezetvédelmi okokból úgynevezett ZTL zónákra van osztva, ahogy persze Firenze is, és elég bonyolult megfejteni, hogy a hét melyik napján, hány órakor, éppen milyen járművel hová lehet behajtani. Van olyan zóna, ahol a korlátozások a motorokat, robogókat nem érintik, de van, ahol szigorúan csak engedéllyel lehet közlekedni, és ha az nincs, akkor jön a bírság. Sok navigáció mutatja a zónákat, de mivel ezek időben is változnak, nem mindig megbízhatóak. És ha már úgyis le kell állítani, a motor a kempingben nagyobb biztonságban van, mint valahol a városban.  Ostiában egy tengerparti kempingben táboroztunk le, és vonattal ostromoltuk meg Rómát. A HÉV-szerű jármű 20 perc alatt beér a központba, és a normál városi tömegközlekedési jegy kell rá, ami 1,5 euróba kerül, és 100 percig utazhatunk vele akár átszállásokkal is.

Simoncelli-emlékmű Corianóban: 58 másodpercen át lángol minden vasárnap alkonyatkor

A járványügyi előírásokat elképesztő módon betartják, és betartatják. Állomásra belépni kizárólag maszkban lehet, és minden bejáratnál kézfertőtlenítő is van. A vonaton fegyveres maszkkommandó járkál, így nincs orr alá húzott maszk. Az ülések közül csak minden harmadikat szabad használni, ezt eléggé egyértelművé is teszik a feliratok. A szabályozottság és a fegyelmezettség egyébként mindenhol látható. A múzeumokba, templomokba belépni csak maszkban, és hőmérséklet-ellenőrzés után lehet. Nagyobb szupermarketek bejáratánál telepített automata lázmérők vannak, csak akkor szabad az út, ha zöldre vált a fény. És szinte mindenhol különválasztották a be- és kijáratot. A kempingekben nyilatkozni kell, hogy nem vagyunk betegek, mindenhol kézfertőtlenítőbe botlunk, és reggeltől estig folyamatosan takarítanak.

San Marino – városállam a hegy tetején

A tisztaság már-már szürreális. Csak minden második mosdót lehet használni a távolságtartás miatt, de ennyi emberre ez nem okozott gondot, talán ha megvolt a 20%-os foglaltság. Szabadtéren persze nem kötelező a maszk, érdekes olasz szokás, hogy az emberek ilyenkor rendszeresen a felkarjukon hordták a védőeszközt. A nagy-nagy elővigyázatossággal azért belefutnak időnként mókás helyzetekbe is. Találkoztunk például egyirányúsított gyalogosforgalommal strandon – ahol rajtunk kívül négy ember volt összesen, de még a Vezúv tetején, azaz full szabadtéren is hőmérőzték azt, aki be szeretett volna menni a kráterhez. Aki ezt tervezné, annak azt tanácsolom, hogy a vulkántúrára előre foglaljon időpontot, és váltson jegyet. Ez egyébként ingyenes, és online megtehető, azonban a Vezúv tetején nincs se internet, se jegyértékesítés. Jegy nélkül azonban − hiába nem kerül semmibe és rajtunk kívül egy árva lélek sincs − nem engednek be, szóval előre gondolkodva megspórolhatunk egy idegőrlő internetvadászó külön utat.

KIHALT TEREK – ÉLŐ VÁROSOK

És végül az emberekről. Az olaszokat nagyon megviselte a bezártság. A magyarokénál sokkal nagyobb fegyelmezettséggel tartják be a szabályokat, ugyanakkor nagyon örülnek az embereknek, a találkozásoknak. Mindenki nagyon kedves, érdeklődő, és roppant segítőkész, akár kempingtulajdonosokról, akár friss San Marinó-i barátainkról – akik befogadtak egy éjszakára −, akár a Szent Péter Bazilika kupolájába felvivő lift kezelőjéről volt is szó. Az árak még a legnépszerűbb látványosságok közelében sem kirívóan magasak.

Egy finom pizza a Piazza Navonán, ahol az Angyalok és Démonok híres szökőkutas jelenete zajlik, sem kerül 6-7 eurónál többe. Hogy felelőtlenség, vagy veszélyes lett volna ez az utazás? Ezt az olvasó döntse el maga. Mi minden szabályt betartva igyekeztünk végig vigyázni magunkra és másokra is, ugyanakkor valószínűleg semmivel sem rejtett több veszélyt ez az út, mintha a megrohant Balatonnál töltöttünk volna két hetet. Ilyen élményünk pedig, hogy csak a miénk a Szent Péter tér, valószínűleg soha sem lesz. Legalábbis remélem…

Fotó: Égő Kata, Égő Huba