Harley-Davidson VRSCA V-Rod – Csillogó forradalom

Lehet, hogy az üléspozí­ció ismerõs és az is igaz, hogy V kettes hajtja meg. És Harley-Davidson áll kis betûkkel a tankján. De ez még édes kevés ahhoz, hogy olyan otthonosan érezzük magunkat rajta, mint az összes új Harleyn az elmúlt 50 évben.


Nem kétszelepes, nem 45 fokos, nem léghûtéses, és fõleg nem lomha. V-Rodnak legyen hála. Úgy ránt a fogasszí­ján mint két eddigi Milwaukee-vas együttesen, elpörög 9000-ig, és úgy néz ki, mint egy vadászgép szárnyak nélkül. A V-Rod a jó és a gonosz egyben. Egy világszenzáció. Az amerikai motorépí­tészetet egy pillanat alatt a kõkorszakból az ûrkorszakba repí­ti, ahogy ezt soha, de tényleg soha nem tudtuk volna elképzelni a Harley-Davidsontól.

Csak az a kérdés, hogy a márka rajongói evvel egyetértenek-e. Legalábbis Willie G. Davidson, aki személyesen rántotta le róla a fátylat külön kihangsúlyozta, hogy a régi 45 fokos léghûtésest addig biztos fogják épí­teni, amí­g õ él. Sõt, addig, amí­g benzint lehet kapni.

De foglalkozzunk inkább az újjal. És máris átrendezhetjük a Harleynál szokásos szempontokat. Design? Futómû? Motor?

Avval kezdjük – ami már nagyon régen történt –, hogy a motort csak dicsérni tudjuk. A legcsilingelõbb szavakkal. Mert mohón felpörög, lágyan, de határozottan követi a gázparancsokat, már 2000-tõl tol, és 3000-nél szinte ellapátol mindent maga elí´l. És evvel még semmit nem mondtuk arról a hihetetlen erõrí´l, amit középsõ tartományban produkál. Az ú volt eddig a cél? Ettõl kezdve már nem az. A „revolution engine” félrelöki a nyugalmat, az unalmat, és mohón csörtet egyik kanyartól a másikig. Persze hogy közben, ha kell, természetesen és lazán végig lehet barangolni vele alapjáraton egy strandon vagy egy bevásárlóutcán. De az igazi hivatása ennek az erõforrásnak a gyorsulás.


Ez nem is csoda, hiszen ennek a 60 fokos twinnek a nyers változata valamikor arra készült, hogy superbike versenyeket nyerjen. Igaz, az nem sikerült igazán, de erreföl a H-D-fõnökök elküldték az erõforrást Weissachba, és megbí­zták a Porsche fejlesztõmérnökeit, hogy hangolják át utcai használatra. Már hosszú évek óta létezik a két tradí­ciós cég együttmûködése, de a svábok még soha nem dolgozhattak ennyire szí­vük szerint, mint most. Mert a Harley azt követelte, hogy a végén egy sportos, egy egész termékcsaládban használható erõforrás legyen belõle. Hogy ne veszí­tsen pörgõsségébõl az egykori versenymotor, csak kicsit növelték meg a lökettérfogatát, maradt a nagyon rövid löketû konfiguráció és a lapos égéstér. A 100 mm-es német dugattyúk fölött két 34,5 mm-es kipufogó és 40 mm-es szí­vószelep helyezkedik el, mûködésükrõl két lánchajtásos felül fekvõ vezérmûtengely és emelõtõkék gondoskodnak. A keverékképzést Magneti Marelli benzinbefecskendezés végzi, az elektronikát az amerikai Delphi szállí­tja hozzá. Egyenesen zuhan a gázoszlop a szelepekhez, a légszûrõ egyenesen fölötte helyezkedik el. És a tank? Egy mûangyag hólyag, láthatatlan és kitölti az ülés alatti háromszöget.


De a Harley forradalma a világ többi részén nem számí­t másnak, mint korszerû technikának. Ami viszont minden-hol szenzációsnak lesz elkönyvelve, az ennek a gépnek az egészséges keveréke a használhatóság, a menetteljesí­tmény és az élvezet között. És a V-Rod gördülése a legfinomabbak közé tartozik. Tehát egyáltalán nem rezeg! Mert amit

a kiegyensúlyozótengely még meghagy, azt a gumiágyazás teljesen megsemmisí­ti.

A pontosan kapcsolható ötsebességes váltó is csak örömet okoz, ha a kezelési erõk mégis egy kicsit a Fat Boy és társaira emlékeztetnek. Természetesen a primerhajtás fogaskerekes lett, amivel sokkal rövidebb a motor, de mivel mégsem akartak miniatûr-Harleyt, 1713 milliméteres tengelytávot adtak neki, és az egész motort úgy megnyújtották, mint a rétest.

Bombabiztos az egyenesfutása, viszont nem igazán a szûk hajtûkanyarokra született. De azért a hétköznapi életben nagyon jól elboldogul. Meglepõen kevés erõvel lehet az í­vekre fordí­tani. Ennek a titka az alacsony súlypont mellett a mindössze 99 mm-es utánfutás. A fékek is nagyon jól mûködnek, és a Showa-villa amellett, hogy jól csillapí­t, még biztosan is vezeti a kereket. Hátul mindössze 60 milliméteres a rugóú, de szerencsére az ülés is még sok ütést kivasal.


A V-Rod üléspozí­ciója olyan eltalált, hogy az anatómusok legalább is hozzászóltak a kialakí­tásánál. Sokáig kényelmesen ülünk rajta, anélkül, hogy elvesszen a lazaság. Mert persze a filozófiát sem hagyhatta ki a Harley. A V-Rod azoknak az amerikai hot rodoknak a kétkerekes változata akar lenni, amivel Kaliforniában a fiatalok egyik lámpától a másikig versenyeznek. Erõsek, dinamikusak és gyorsak.

Erre a természetes piaci résre még nem mert eddig behatolni a Harley, nem is csoda az eddigi motorteljesí­tményük mellett. De ez most sikerült, és mi csodálkoznánk a legjobban, ha az amerikaiak nem tudnák eladni ezt a csodaszép gépet.