Harley-Davidson Fat Bob

Az új Sportsterek mellett a Fat Bob a Harley‒Davidson legütősebb fegyvere a fiatalabbak kegyeiért ví­vott harcban. A pufók atléta tabudöntögető megoldásaival, katonai zöld fényezésével és meghökkentően jó vezethetőségével bizonyí­tja rátermettségét.

Harmincon, de még talán negyvenen is innen a többség inkább hajlandó több-kevesebb pluszkényelmetlenséget bevállalni a sportosabb motorok extra élményéért, és hajszolja az ideális í­veket, sem minthogy valami ütemesen rotyogó krúzerrel vánszorogjon egyik találkozóról a másikra. Ennek oka, hogy a kategória „papásként” vonult be a köztudatba, és ha valaki nem jár alaposan utána, akkor sosem jön rá, hogy ez esetenként mennyire nem igaz. Természetesen ne gondoljuk, hogy a Fat Bobbal szeretni fogjuk a szerpentineket, de annál jóval többet tud, mint amit feltételeznek róla.

Kattintson a képre a galériához!

Hol van itt a hagyomány?

Pont ez a jó benne. Csak annyira rúgja fel a konvenciókat, hogy egy másik réteget, a motoros társadalom csillogásra, krómra és tradí­ciókra kevésbé fogékony táborát megszólí­tsa. A Fat Bob modern és vagány akar lenni, ami sikerül is neki. Csupa-csupa aprósággal operál, a végeredmény mégis meghökkentő. Tömör felnik? Vaskos első gumi? Dupla első és hátsó fényszóró? Utóbbi ráadásul a ferdén lecsapott, méretes sárvédőbe süllyesztve? Igen, ez a különlegesség, ez az egyedi irányvonal receptje, ami összetéveszthetetlenné teszi. A végeredményre ez esetében még rátett egy lapáttal az igen divatos, military stí­lusú szí­nvilág (Olive Gold) is, amely ugyan nem néz ki annyira jól, mint matt változata a második világháborús WLA-k előtt tisztelgő Softail Slimen, de azért megállja a helyét.

A műszerfalnál nem engedtek a hagyományos stí­lusból

Akarja, hogy élvezd

Az egész járgány a Sportstereknél sokkal testesebb, de nem túlméretezett, mint a Touringok. Pont az optimális középutat képviseli, tetszetősen kitölti a teret, de még praktikus. Ennek megfelelően itt nem véd denevér- vagy cápaidom a széltől, nincsenek nagyméretű taposók a lábtartók helyén, sőt meg kofferekkel sem büszkélkedhet. Nem nehéz kitalálni, hogy ez nem az a Harley, amely országok átszelésére született, ez az a Harley, amely kizárólag a motorozás feelingjéről, a hétköznapi cirkálásokról és a hétvégi száguldásokról szól. Az ergonómiája szerencsére mindebben tökéletes partner. A stí­lushoz igazodóan alacsony nyereg, a messze előretolt lábtartók, a durván 10 centimétert kiemelt, széles kormány, és a meredeken emelkedő, testes üzemanyagtartály kiválóan integrálja a vezetőt. Az ember szinte úgy érzi, hogy maga is részévé válik a gépnek és az idegvégződései összekapcsolódnak a motorral.

###

Nem tudsz nem vigyorogni

Elfordí­tjuk a kulcs nélküli gyújtáskapcsolót, átváltjuk a vészleállí­tót és megnyomjuk az önindí­tót. Lassan, megfontoltan kezd forogni a főtengely, érződik, hogy itt komoly munkát kell végezni. Egészen bizsergető, ahogy az ember combjai között egyet-egyet pöffenve, majd hirtelen megrázkódva életre kell, vagyis inkább életre horkan a közel 1700-as blokk (103 köbinch). A négykerekűeket megszégyení­tő lökettérfogatú kéthengeres megnyugtató férfiassággal dübörög, égéstermékeit pedig a gengszterfilmekből ismert, dobtáras géppuska után Tommy Gunnak elkeresztelt kipufogórendszeren keresztül eregeti a szabadba. Nincs vita, a Fat Bob erősnek hallatja magát, és hát nem nehéz kitalálni, hogy bizony erős is. Baj is lenne, ha ekkora hengerűrtartalommal csak vánszorogna. Hiába a bő hárommázsás menetkész tömeg, hála az alacsony fordulaton jelentkező tetemes nyomatéknak, a kuplungot már minimálisan az alapjárat felett kidobhatjuk, lágyan, rángatás nélkül mozdul vele a méretes test. Ha kihasználjuk a 103-ast

A léghűtéses V2-es teljesí­tménye kellemesen lineáris. A fordulatszám emelkedésével a kezdeti morgás haragos üvöltésbe vált, a villaszárak pedig egyre hosszabbra nyúlnak. Az egész jármű hátrafelé megdől, és mint egy könnyű motorcsónak, fokozatosan kiemelkedik az ú szintjéből. A határozottan járó váltóval és a méretéhez képest egészen könnyű kuplunggal ügyesen bűvészkedve ez az állapot a kigyorsí­tás alatt végig megtartható. Ilyenkor az amúgy kemény deréktámaszba az ember feneke úgy belemélyül, mintha csak egy dí­szpárna volna a kanapéjáról. A gázt visszacsavarva úrias nyugodtsággal, lágyan süllyed ví­zszintesbe, és tettre készen várja a következő feladatokat. A lendületesebb kanyarvételektől kezdve az intenzí­vebb lassí­tásokig mindennel megbirkózik, a kátyúkat, fekvőrendőröket pedig meglepően könnyen átlépi. A tetemes súly ilyenkor kifejezetten előny. Tehetetlensége folytán nem esik bele a gödrökbe, egyszerűen nincs rá ideje. Inkább csak egy tompa puffanással jelzi, hogy itt volt valami az úon, de már úgyis mindegy…

Alapjáraton szomszédbarát, fordulaton már lehet vele ellenségeket szerezni

Ha nem használjuk ki

Természetesen, mint minden Harley-val, ezzel is vidám dolog lassan menni. Ki ne ismerné az alacsony fordulaton terhelt V2-esek jellegzetes, kalapáló hangját. Az ilyen tí­pusú motorok egyértelmű azonosí­tója, a megszámlálható pulzálás a Fat Bobbal is könnyedén reprodukálható. Egyszerűen feljebb kell kapcsolnunk kettőt, és máris valamelyik nagyobb motoros banda meghatározó tagjának képzelhetjük magunkat. Épp csak az orrnyeregig húzott, fekete kendő, a pilótaszemüveg, a rohamsisak, na meg persze a rojtos bőrmellény és a tetoválások fognak hiányozni a tökéletes összhatáshoz.