Egy cseppnyi élvezet – Benelli TNT 125

Meglepetésként ért a hí­r, hogy a TNT125-öt is tesztelhetjük olaszországi kiruccanásunk során. Bár rögtön megfogott a mókás, olaszos formavilága, voltak aggodalmaim, hogy mennyire lesz vicces a TRK502-es endurókat kergetni ezzel az aprósággal. Csattanós választ kaptam a kicsitől.

A nap kezdetén még azt gondoltam, hogy valamelyik alkalmazott érkezett ezzel a mókás kis szerkezettel, aztán kiderült, hogy a kedvünkért hozták oda. Erre tényleg nem gondoltam előző napon, a Benelli-múzeum padlásán, a szellemi elődökként szolgáló, 60‒70-es évekből származó Motorellák között sétálgatva. Azt az elején le kell szögezni vele kapcsolatban, hogy az olaszok design terén valóban rendelkeznek valamilyen többlettel. Az első lámpa is karakteres, de a hátsó lámpa, ülésidom, kettő kipufogócső, sárvédő kombó hosszú percekre magához láncolta szemeimet. A részleteket böngészve érdekes megfigyelés volt, hogy a TRK túraenduróval ellentétben itt egy műanyag elemmel eltakarták a váz középső részét, fedve a kevésbé esztétikus részeket.

Mikor tisztázódott a felállás, hogy őt is visszük magunkkal az úra, a motor körül ólálkodott és méregette egymást a három delegált tesztelő. Végül nem jutottunk el a pénzfeldobásig, megegyeztünk, hogy ki mivel kezdjen. Én enduróháton indí­tottam, í­gy első közös métereimet a TNT-vel a Pesarót és Tavuillát összekötő, tengerpart mellett haladó szerpentinen tettem meg az első fotózási pontnál. 190 centis magasságomtól függetlenül elég jól el tudtam helyezkedni a motoron, nem éreztem magamat összehajtogatva, illetve a kormány sem ütközött bele a térdembe. Az első körnél dombnak felfelé kezdtem. Természetesen még a 48 lovas enduróknál is jóval komótosabban haladt felfelé a fordulatszámmérő, de alacsony fordulattól fogva teszi a dolgát. Nem kell a kuplunggal alászí­nezni vagy magas fordulatról elindí­tani, gázreakciói finomak. 6500-as fordulattól kezdődően érezhetően erősödik a hangja és izmosodik a teljesí­tménye is. Maximális, 11,1 lóerejét 9000-es fordulaton kapjuk meg, érdemes is ide, 9000 és 9100 közé szegezni a mutatót, ha sietős dolgunk van. Minden porcikája teszi a dolgát, a 12″ kerekektől nem kell félni. így összegeztem az első pár kör tapasztalatait.

Aztán jött a második váltás ideje és végre én jöttem a kis TNT-n. Az előző kör megfigyeléseit felhasználva – sok ész nem kellett hozzá – kiakasztottam a gázt, felhergeltem a fordulatot kilencezer fölé és szorgosan kapcsolgattam felfelé a váltót. Egy cél lebegett a szemem előtt, tartani a tempót a többiekkel. Az egyenes végére világossá vált, hogy a 100 körüli végsebesség kevés lesz, egyedül féktávokon van esély. Úgy is lett. A jóval nagyobb tempóról lassuló gépek féklámpája már javában világí­tott, amikor mi tiltáson recsegtünk még a kanyar felé, egészen az érintési pont előtti méterekig. Majd fék, vissza kettő vagy három, egy nyikkanás a hátsó gumi felől és már jöhetett is újból a teligáz. Ezt a tematikát követve nem is nőtt drasztikusan a hátrányunk. Azonos úon azonos időben nem éltem még meg ekkora kontrasztot. Mí­g az endurón ülve a tájban is gyönyörködve, lazán fűztük össze a kanyarokat, a TNT-n élet-halál harcot ví­vtunk minden centiért, a szó legjobb értelmében. Ez az élmény megfizethetetlen az erre nyitott emberek számára. Sok lóerő és nagy tempó sem kellett hozzá. A szemem elé jött vörös és rózsaszí­n ködöt egy fekete Clio és tulajdonosa kergette el egy időre.

Miután a TRK-k kikerülték a szerpentinen, a tükörbe nézve úgy érezte, hogy most jött el az ő pillanata. Kipécézett magának és fejébe vette, hogy itt csak ő nyerhet. Ví­vtunk egymással keményen, de a jó féktávok és a kanyarokban mellébújás kevésnek bizonyultak. A kigyorsí­tásokon legnagyobb igyekezetem ellenére sem maradt túl sok esélyem. A többiek már messze jártak, én kezdtem elengedni a dolgot, amikor megláttam a következő két kanyart. Hosszú lejtős jobbos és egy nagyon szigorú bal, a tábla szerint. Született is gyorsan egy most vagy soha terv a fejemben, amit kellő időben aktiválni is szerettem volna. Húztam a gázt, ahogy csak tudtam. Fordulat az egekben, a kijelzőn száz feletti számok adták át szépen, lassan egymásnak a helyet. A Clión felvillant a féklámpa, fülemben egy „legendás” ralinavigátor legfőbb intelme -„nem veszed el a gázt”- csendült fel. Messziről érkeztem, de a balos fordulónál már az első kerekénél jártam. Rátettem a gázt, elérhető közelségben tudtam a sikert, majd megpillantottam a kanyar utáni hosszú egyenest… Utolsó ötletként még pattogtam egy kicsit a motoron, hogy segí­tsem a gyorsulásban. Ezt látva olasz barátunk is lelazult. Összenéztünk, intettünk egymásnak, aztán elfoglalhattam végre a helyemet előtte.

Elismerem, hogy az értelme vitatható egy ilyen közúi csörtének, de a diadal í­ze jobban felpörgetett, mint az előző este ránk tukmált Moretta fanese nevű helyi különlegesség ‒ eszpresszó, ánizs, rum és brandy keveréke ‒, melyet a Pesaro környéki halászok iszogatnak. A következő fotózási pontig szinte légüres térben motoroztam. A távolban időnként láttam a többieket, nekem pedig pár őrült biciklist leszámí­tva csak a kanyarokra kellett koncentrálnom. A tuti recept ismeretében relatí­v jó tempót lehet tartani a TNT-vel, csak a fordulatot kell a helyes tartományban tartani. Az egész hajsza során egyetlen pillanat volt, amikor a futómű egy picit megingott, de ez egy beláthatatlan tempós kanyar közepén lévő hatalmas kátyú eredménye volt. A kerék méretét tudva ennél sokkal nehezebb etapra számí­tottam. Az első fék nem túl harapós, de legalább a nyomáspontja jól érezhető volt. A motor tempóját és a feltételezett tulajdonosokat figyelembe véve talán ez jobb is í­gy.

Visszaülve a TRK-ra önvizsgálatot tartottam, ugyanis régen nem gurult el úgy a gyógyszer nálam utcán, mint a kis TNT-n. Mentségemre felhozhattam volna a tényt, hogy bizony ez is azon úszakaszok egyike volt, ahol anno Rossi meccselt cimboráival apecarjaikban ülve. Aki olvasta a „Mi lett volna, ha meg sem próbálom?” cí­mű könyvét, az tudja, hogy miről beszélek. Aki nem, annak csak annyit mondok, hogy tuningolt gépeikkel full kontaktba nyomták a versenyeket, és volt, hogy fejtetőn érkezett meg valaki a domb aljába. Mire ez a gondolat végigfutott a fejemben, már kí­vülről nézhettem végig magyar kollégám és egy C4 Picasso kilométereken át tartó küzdelmét, magyar győzelemmel a végén. Nos, itt le is zártam a kérdést, a gyermeki énünk előtöréséért csak a motor lehet a felelős. Tud valamit az aprólék. Valószí­nűleg ennek is köszönhető, hogy kategóriában egyre-másra jelennek meg a gyártók.

A nap végén fotósunk a nevetéstől könnyes szemmel vezette elő elméletét, miszerint 150 köbcentire hí­zott a motor alattunk. íllí­tása szerint ennyit tiltáson még nem hallotta üzemelni a TNT-t. Bárhogy is volt, ez tényleg jó buli volt. Ha a garázsomban állna egy ilyen tökmag, akkor egy nyitott kipufogóval és egy gyorsgázzal tenném még harciasabbá. Viszont széria állapotában is érdemes lenne megnézni, milyen vele az élet hazai vizeken.