Café-menet

Idén a 40 éves Café Racer-jubileumra jelent meg egy „Café Custom Accessories” nevű kiegészí­tő kollekció. Egy ilyennel átalakí­tott Sportstert vetettünk össze az 1977-es eredetivel, amely minden bizonnyal a 60 éves Sportster-történelem legkülönösebb modellje.

A 70-es évek közepe táján meglehetősen bele voltam zúgva Suzi Quatróba. Feszes bőrcuccokat hordott, és olyan zenét csinált, ami nagyon feküdt az én kissé szokatlan táncstí­lusomnak. Ugyanebben az időben szintén plátói, ugyanakkor valamivel kevésbé érzelmes távkapcsolat fűzött Ilse Reuterhez; ő ugyanis szintén meglehetősen feszes bőrruhát hordott, és motorokat tesztelt a Motorrad számára. 1977-ben én egy Jawa segédmotorral motoroztam, Ilse egy Harley‒Davidson Café Racerrel. Nem csoda, hogy sosem jöttünk össze. Mármint Ilse és én, Suzi Quatróról már nem is beszélve.

A következő 40 évet többek között azzal töltöttem, hogy privát kétkerekű kollekciómat újra és újra kiegészí­tettem egy Sportsterrel, de Café Racer sosem volt közöttük. Egyszerűen elmulasztottam azt az időpontot, amikor ezek a modellek még megfizethetők voltak. Sajnos még élőben sem találkoztam a Harley-történelem mára legkeresettebbé vált kudarcával. Egészen a Harley-sajtós Rudi Herzig emlékezetes telefonhí­vásáig: „Te, Klaus, a Sportster idén 60 éves lesz, és kiadtak hozzá egy nagyon jó kis kiegészí­tő kollekciót!“ „Oké, Rudi. Van még valami más is?“ „Ez nem akármilyen kiegészí­tő. Ez olyan Café Racer-es. Ami egyébként 40 éves lesz. Van itt egy teljesen átépí­tett motorunk. És ha akarod, megszervezek neked egy eredeti Café Racert, hogy összehasonlí­thasd őket.“ Hát, mit mondjak, akartam.

Néhány héttel később találkozom Rudival és a feltuningolt Roadsterrel, valamint Christoph Madausszal és az ő valódi Café Racerével. Christoph éppolyan Sportster-rajongó, mint én, az ő szenvedélyét éppúgy a motoros szaklapok gyakori lapozgatása keltette fel, mint az én esetemben. De Christoph okosabb volt nálam, hiszen ő már 1991-ben, tehát még a kultikus idők beköszönte előtt megvette XLCR-jét, teljesen szétszedte – és egészen 2008-ig úgy is hagyta, ahogy volt, darabokban. A motor összerakása aztán újabb két évet vett igénybe. Többek között azért, mert bár Christoph általában nagyra becsüli a teljesen eredeti állapotot (és számos projektjénél be is tartotta), a Café Racer esetében azonban inkább az „Advanced Stock Restauration“-t választotta. Ami annyit jelent: nagyrészt eredeti állapot, itt-ott jobb műszaki megoldásokkal. így lehet, hogy Café Racere sokkal jobb rugózóelemekkel és fékekkel büszkélkedhet, mint 1977-ben, az eredetitől eltérően egy olajszűrőt is kapott, valamint az elektronika is stabilabb lett. Na meg hogy a műszerek valójában még az eredeti modellnél is eredetibbek, ugyanis 1977-ben a Harley az XLCR-re olyan kilométerórát és fordulatszámmérőt szerelt fel, amelyek egy Hondán (!) is megtalálhatóak voltak. Mindent azzal a feltétellel, hogy a motorjai járóképesek kell hogy legyenek, nem puszta dí­szek. Ami a következő rövid és világos következtetéshez vezet: Christoph Madaus Café Racere jobban megy és jobban működik, mint ahogy egy száz százalékban eredeti modell valaha is tudott. És eközben mit sem veszí­tett vonzerejéből, amit az ősrégi motor és az álsportos csomagolás furcsa kombinációja alapoz meg. Ilse Reuter már 1977-ben fején találta a szöget: „Olyan, mint egy nagymama miniszoknyában.“ Ez pedig még ma is érvényes.

A Café Racerré varázsolt Roadster esetében ugyanakkor inkább ne beszéljünk nagymamáról, hiszen az eredetitől eltérően az 1200-as, kéthengeres Evolution-motor sokkal jobban kedveli a magas fordulatot, Sportsterhez képest nagyon nyomatékos, és nem vibrál kellemetlenül. Egy sajátosságát viszont hagyománytiszteletből változatlanul átvették: a nagyon, de nagyon szokatlan üléspozí­ciót. De ne felejtsük el, a motor Café Racer, nem pedig autópályás kilométerfaló, egy show-ra kihegyezett rövidprogramhoz pedig a kissé feszes tartás is elmegy. Stephan Maertznek, a Harley-sajtóosztály vezetőjének kereken 20 órára volt szüksége ahhoz, hogy a Café-Custom-Accessories-Kollektion minden darabját beépí­tse a motorba, és az is sikerült neki, hogy ne javí­tgassa agyon minden gyári Spori jelenleg legmenetaktí­vabb modelljét. Ami nem magától értetődő a motorépí­tők esetében! Sok szép kialakí­tású, minőségi alkatrészen legeltethetjük a szemünket, a jobb hang csak ráadás. A jó érzésről nem is beszélve, hogy egy olyan Sportstert vezethetünk, amilyennel nem találkozunk minden sarkon – bár ebben megegyezik az eredeti Café Racerrel. És ami már jóval 8800 euró alatti anyagköltséggel megvalósí­tható; hiszen az alkatrészeket akár egyesével is beépí­thetjük. A motoros junkie-t, Christoph Madaust legalábbis érdekelte a dolog, eredeti motorjának unokája tökéletesen beleillene gyűjteményébe. Én pedig felteszek egypár régi Suzi Quattro-lemezt, és talán Ilse-cikkeket fogok olvasgatni. Valahogy mintha 40 évvel visszakerültem volna az időben a Café Racerekkel való motorozás után.