A Benelli hangszert ad a kezünkbe, amivel kedvünkre játszhatjuk a közutak szimfóniáit, és mégsem fog ránk senki haragudni. Még talán a szomszéd is átjön megcsodálni, hogy mi ez a 600-as.
Nagyon kevés olyan motorral találkoztam, ami gyári kipufogóval szépen szólt. A legtöbbje a szigorú emissziós és zajkibocsátási normáktól megbéklyózva, lökettérfogatát meghazudtolóan halkan berreg. Ez legtöbbször csalódás, ezért zöméhez extralistából választható is öblösebb dob, de az ugye pluszpénz. Persze a teljes vételárhoz képest bagó, de akkor is bosszantó.
 |
| Kattintson a képre a galériához! |
A Benelli második legkisebb nakedjénél, a BN 302-esnél azonban erre garantáltan nem kell áldozni. Európa legöregebb motorkerékpár-márkájának fejlesztőközpontjában valakinek végre volt füle, és addig-addig reszelgette a blokk alá begyömöszölt csöveket, amíg a méretes katalizátor ellenére is olyan gyönyörű, érces orgánumot csalt elő a kéthengeresből, hogy azt még Luciano Pavarotti, a háromszoros Grammy-díjas, olasz tenor is megirigyelné.
Már a lámpáknál állva is azon kaptam magam, hogy folyamatosan játszadozom a gázmarkolattal, de leginkább akkor görbült mosolyra a szám, amikor közepes fordulaton terhelve még eggyel mélyebben gurgulázott. Többször előfordult, hogy nem is azért mentem gyorsan, hogy száguldjak, hanem mert hallani akartam a következő fokozatban is a talpam alól feltörő morajlást.
Hopp és kopp
Lassan menni magától érthetően könnyű. Nem billeg, nem rángat, és már egészen alulról vidáman megindul. Szerencsére jótékony tulajdonságait nagyobb sebesség mellett is megtartja. Alig akartam elhinni, hogy csak egy 300-ason ülök. A vaskos, fejre fordított teleszkópok és az oldalra pakolt, fekvő rugóstag óriásit dob az összképen. Az egész felfüggesztés egyáltalán nem kelt olyan benyomást, hogy kismotorra szánták, szerintem akár egy-két méretosztállyal feljebb is megállná a helyét.
Az úhibákat az eleje szépen kidolgozta, de hátulról sajnos átjöttek az ütések. Mentségére legyen mondva, hogy meglepően rövid, mindössze 46 mm-es rugóúból ennél több komfort aligha hozható ki. Cserébe viszont jó úon fekszi a kanyarokat, és határozottan fogja a motor farát. Még akkor is bízhattam benne, amikor végletekig bekucorodva forgattam a hatodikat, hogy kiderüljön, mi a legnagyobb megjeleníthető érték a gusztusos műszerfalán. Meglepő, de a pörgős kétdugattyús még 170 felett is értelmes időközökkel számolt felfelé.
Az üléspozíció pedig pont az ilyen használatot támogatja. A lábtartók már-már sportmotorosan hátra kerültek – az ember szinte a legnemesebb testrészén ül, ami csak akkor kellemetlen, ha eléri a fordulatszám a 7-8000/perc környékét. Ebben a tartományban kezdődik a leszabályozásig tartó erős vibráció.
###
Másodvélemény – Égő Kata |
Volt egy furcsa tapasztalatom is a Benellivel: a sebességérzet csalóka, valójában mindig gyorsabban megyünk, mint amennyit érzünk. Ennek valószínűleg a kéthengeres nagyon mélyről jövő, erőteljes hangja az oka. |
Nincs mosoly
A kínai kézben lévő gyártónál most is kínosan ügyeltek, hogy megfeleljenek a híresen kritikus európaiaknak, és még véletlenül se fordulhasson ki valaki azért a kereskedésből, mert valamit gagyinak talál. Ennek megfelelően nagyítóval sem látni rajta megmosolyogtató részleteket. Még a combozó késre emlékeztető bicskakulcs és az anódizált, kormányrögzítő csavarok is jól sikerültek. Az élénkpirosra festett váz és az enyhén transzformerszes fejidom – ami ráadásul értelmezhető szélvédelmet is nyújt – pedig még dögösebbé teszik a végeredményt. A legszebb részlete azonban a lengővillája. Az ember szinte szívesen leülne elé, hogy egy kicsit elmerengjen azon, mennyire könnyű és ugyanakkor mégis milyen nehéz ezekből az egyszerű elemekből ennyire szépet és funkcionálist alkotni. A kétkarú konstrukció jobb oldalon párhuzamos, banánformára hajtogatott csövei olyan formai játékosságról tanúskodnak, amit tankönyvből lehetetlen kivitelezni, ehhez egyszerűen művésznek kell születni.
Nem leírható
Elsőre sokan azt gondolnák, hogy jó meg szép, de ha mellé állítjuk a nagy konkurenseket, akkor hamar kiderül a lesújtó valóság. A helyzet ezzel szemben az, hogy vételárban több mint versenyképes, közben pedig elöl két féktárcsa lassítja, amit se a Kawasaki Z300, se a Yamaha MT-03, de még a KTM 390 Duke sem mondhat el magáról. Ráadásul a rendszer adagolhatóságával sincs gond. Pont annyira harapós, hogy még a kevésbé biztos kezűek se essenek hasra, de már akkor áll meg, amikor szeretnénk. Aki meg nem bízik önmagában, annak opcionálisan ABS-t is kínál a Benelli.
Ugyancsak pozitív, hogy a katalógusban leírt 185 kg-os száraz tömeg ráülve egyáltalán nem érződik tetemesnek. Az eleje könnyű, a súlypontja pedig a szokásosnál kicsit magasabb, ezért játszi könnyedséggel beesik a kanyarokba, és van annyi tartaléka, hogy tempósan kigyorsítson. Igaz, hogy a Pilisszentlászlóhoz felkanyargó szerpentinen azért várni kellett, amíg kiforogta a sebességeket és lefelé a féktávokon csikorgósra melegedtek a betétjei, de alapvetően megállta a helyét.
Persze azért inkább a város az otthona, ahol a sűrű forgalomban gyerekjáték előrefűzni – hallják és látják, de nem mutogatnak, csak megbámulják, hisz nem egy tucatmotor.
Összegzés:
A Benelli a BN 302-essel egy kifejezetten kezdőbarát és megfizethető modellt alkotott, ami ékes bizonyítéka, hogy kis tüdő is szólhat szépen. A legkeményebb sportmotorosok szívét is meglágyító orgánum mellett gusztusos külsejével, szép részleteivel és könnyű kezelhetőségével hívogatja az élvezetes motorozásra vágyókat.
