Baleset-megelőzés: SZÁNDÉKOS VESZÉLYEZTETÉS

„Manapság mindenki mindenhova mindenért autóba ül, amit képtelen vagyok megérteni, ugyanis Angliában a vezetésnek nincs egyetlen olyan vonása, amelyben az ember a legcsekélyebb örömét lelné. Vegyünk csak egy átlagos parkolóházat.” (Bill Bryson: jegyzetek egy kis szigetről)

„Ezer évig keringsz, aztán egy kisebb örökkévalóságig próbálsz betolatni egy olyan helyre, amely pontosan öt centivel szélesebb egy átlagos autónál. Ezután, mivel csak egy oszlop mellett jutott hely, át kell másznod az üléseken, és végül fenékkel előre préseled ki magad az utasoldali ajtón, mely művelet közben kocsid belsejéről az összes kosz a Marks & Spenser dzsekid hátára kerül. Most elindulsz felkutatni a messzeségben egy parkolójegy-automatát, ami nem ad vissza, vagy nem fogad el egy fémpénzt sem, amit 1976 óta vertek. (…) Végül szert teszel egy jegyre (…) lazán odadobod a jegyet a műszerfalra, ami azonnal a padlón landol (…), végül összeveszel a feleségeddel a ruhádon található kosz miatt.

Miközben halkan civakodtok, ki kell keverednetek ebből a nyirkos alvilágból egy jelzés nélküli ajtón át, mely különös, alagutakból és vécékből álló terembe vezet, vagy pedig két órát vártok a világ legócskább liftjére, ami kétszemélyes, és már vannak benne ketten: egy férfi, akinek Marks & Spenser dzsekijéről a felesége veri a port.” Mindamellett, hogy Bill Bryson könyvén sokszor hangosan felröhög az ember, a leírásai tűpontosak, és érdekes aspektusokra hívják fel az olvasó figyelmét, már ami az angol kultúrát, és azon belül is a közlekedési kultúrát illeti.

Az 1 millió lakosra vetített halálos közúti balesetek száma 30 alatt volt két éve Nagy-Britanniában. Ugyanez a szám ugyanekkor Magyarországon 60-69 közé esett. Sokan, sokféleképpen magyarázzák a számok mögött meghúzódó folyamatokat és okokat. Véleményem szerint a magyarok szabálytalankodásra való hajlama csak részben magyarázható azzal, hogy ez a nemzet más területen sem jeleskedik a szabályok követésében. Manapság sokkal inkább érzem úgy, hogy a figyelmetlenkedés mellett az agresszió éppúgy ott húzódik az egyébként gondatlan cselekmények mögött is, mint akár csak 10 évvel ezelőtt. Erről eszembe jut egy videó: a VEKE (Városi és Elővárosi Közlekedési Egyesület) FB-oldalára néhány éve felkerült egy nagyon ütős videó: londoni csúcsforgalom, minden sávban hosszú sorok. Emeletes piros busz cammog a bal oldalon.

Motoros jobbról kikerüli, de a kikerülési manőver során látja, hogy a busz előtt (vagyis neki takaróhatásból, de tőle még távol) balról egy gyalogos átmegy az úttesten. Ezért aztán, amikor a motoros a busz elejéhez ér, állóra fékez, és benéz balra. Egy öltönyös úriember tűnik fel balról, és megkezdődik az utolérhetetlenül brit előzékenykedés: a gyalogos int, hogy elengedi a motorost, a motoros int, hogy elengedi a gyalogost. Végül a gyalogos mosollyal és fejbiccentéssel köszöni meg a motorosnak az előzékenységet, és átmegy az úton. Ekkor jön a legjobb rész: a motoros éppen az autóbusz vezetőfülkéjénél áll, és azt látjuk, hogy az autóbusz sofőrje jobb kezének hüvelykujját feltartva, elégedetten nyugtázza a történteket. Majd ezután a motoros és a busz sofőrje ökölpacsival zárják az egészet.

Mindenki elégedett, a motoros továbbhajt. Hát nem könnyebb így? Mindenki boldog, mindenki eljut oda, ahova indult, és az érintettek ennél többet is nyertek: megőrizték a jó kedvüket. A szociálpszichológia megkülönbözteti az agresszió önérvényesítő és a destruktív aspektusát. Különbséget tesz tehát aközött a viselkedés között, ami árt, és aközött, amelyik nem árt más embereknek. Aronson szerint azonban ez nem teljesen helytálló megkülönböztetés, mert a fenti felosztás nincs tekintettel arra, hogy az elkövető személynek mi a szándéka. Aronson az agressziót úgy határozza meg, mint olyan viselkedést, amelynek célja kár vagy szenvedés előidézése. Pszichológusok, fiziológusok, etológusok és filozófusok vitatkoznak arról, hogy vajon az agresszivitás velünk született, ösztönszerű jelenség-e, vagy pedig olyasmi, amit meg kell tanulnunk. Lehet egy elméleti vita izgalmas attól, mert régóta tart, és már sokan elmondták a véleményüket, de a jogászoknak itt és most kell konszenzusra jutniuk, azzal kapcsolatban, hogy milyen agresszív magatartásokat minősítenek büntetendőnek a közutakon.

Ennek a konszenzusnak a hozadéka a Btk. közúti veszélyeztetést meghatározó tényállása. Ez pedig a következőképpen hangzik: Aki a közúti közlekedés szabályainak megszegésével közúton vagy közforgalom elől el nem zárt magánúton más vagy mások életét vagy testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Muszáj kiemelni a közlekedési szabályszegések közül azokat, amelyek szándékosak, és azok közül is azokat, amelyek eredménye a szándékosan létrehozott közvetlen veszélyhelyzet. Ha revánsot veszek valakin, mert nem engedett be maga elé a másik sávba, és mondjuk ennek következtében az autómmal felborítom az ő motorját, az egy laikus számára is érthetően nagyobb bűn, mint ha figyelmetlenségből úgy váltok sávot, hogy összeütközöm a mellettem haladó motorral. Nem kívánhatom azt, hogy megsérüljön, mert akkor már egy másik bűncselekményt fognak a terhemre róni.

A laikus szóhasználattal ellentétben azonban akkor is szándékosnak minősül majd, amit tettem, ha nem kívántam ugyan, hogy a másik veszélybe kerüljön, de nekem még az is „belefért”, hogy veszélybe sodortam valakit. De vajon miért élik ki agresszivitásukat az emberek az utakon? Nos, a szociálpszichológia szerint azért, mert a versengő társadalom arra nevel minket, hogy aránylag sebezhetetlennek mutassuk magunkat. Az állatvilágban az agresszió biztosítja azt, hogy a legerősebb maradjon fent. A legerősebb fennmaradásának törvénye manapság a közlekedésben is megmutatkozik, de ott már kevésbé örülünk neki. Pedig frusztrált vagy dühös állapotban többnyire megkönnyebbülést érzünk, ha kieresztjük a gőzt, és például rákiabálunk valakire. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy az agresszív tett elkövetés csökkenti a további ilyen cselekedetekkel szembeni gátlásainkat. (Folytatjuk)