Néhány éve a következő címmel jelent meg egy cikk a sebességtúllépésről az interneten: „Alig ismert gyorshajtásszabály szedi áldozatait: rengetegen hibáznak, meg is fizetnek érte.”
A sebességtúllépésért megbírságolt olvasó arról panaszkodott az internetes újságnak, hogy Budapest külvárosában haladva, 60 km/h-s sebességkorlátozás mellett belőtte a tempomatot 70 km/h-ra, mondván, hogy az még belefér. Egyszer csak a rendőr kikapta őt a sorból, közölte vele, hogy 78 km/h-val ment, ezért megbírságolta őt, kapott egy 30 000 forintos csekket, meg 4 büntetőpontot, miközben ő értetlenkedve mutogatott a tempomatra, mondván, hogy nyilván az tévedett. Veszélyesnek tartom azt a hozzáállást, amikor valaki a „meg tudom magyarázni” szemszögéből közelíti meg a saját szabályszegését. Mennyivel jobban járnánk, hogyha már eleve bekalkulálta volna a közlekedésébe a szabályszegést, akkor mindenféle vita nélkül elvinné érte a balhét. Ráadásul itt tárgyilagosan szemlélve több okból sem volt igaza.
A cikkben megszólaltatott közlekedési szakértő kifejtette azt a – tudtommal közkeletű – igazságot, miszerint a személygépkocsikba beépített sebességmérő órák gyárilag mind úgy vannak beállítva, hogy többet mutatnak, mint amennyivel a jármű ténylegesen halad. Azt már csak én teszem hozzá: nyilvánvaló, hogy ennek baleset-megelőzési funkciója van, mert ez a módszer csökkenti azt a sebességkülönbséget, amely a megengedett és a ténylegesen alkalmazott sebesség között a legtöbb vezető esetén fennáll, és amelyet a járművezetők saját közlekedésük során azért szavaznak meg önmaguknak, mert azt hiszik, hogy a megengedett legmagasabb sebességre vonatkozó rendelkezések nem szabályok, hanem javaslatok.
Másrészt: az újság az eset tanulságait elemezve kénytelen volt felhívni az olvasói figyelmét arra, hogy a sebességtúllépés ellenőrzésének Magyarországon két fajtája van: az egyik a VÉDA-rendszer, a másik pedig az, amikor a rendőrség helyszíni ellenőrzést tart. Sokan beleesnek abba a csapdába, hogy azt hiszik, általánosan elfogadott szabály a magyar utakon, hogy amegengedett sebességet valamilyen mértékben át lehet lépni, van egyfajta tűréshatár, ami alatt nem büntetnek meg. Nos, nem feltétlenül van így.
Most akkor miről is van szó? 2012–2015 között a Magyar Rendőrség 14,5 milliárd Ft európai uniós forrásból hozta létre a VÉDA Közúti Intelligens Kamerahálózatot, ami 160 változtatható helyű, 134 fix telepítésű Komplex Közlekedési Ellenőrző Pontból (KKEP) és egy ehhez kapcsolódó adatfeldolgozó rendszerből (Közlekedésbiztonsági Automatizált Feldolgozó és Információs Rendszer, KAFIR) áll. A rendszer célja a közúti balesetek számának csökkentése az ellenőrzés növelésével. A tesztüzem után a változtatható helyű kamerák 2015. március 26-tól, a fix telepítésű kamerák pedig 2016. április 5-től működnek. A VÉDArendszer nemcsak a sebességkorlátozások ellenőrzésére szolgál, hanem képes például a rendszámfelismerésre is, de ami ennél is fontosabb, egy sor olyan KRESZrendelkezés betartását ellenőrzi, amelyek az ún. objektív felelősség kategóriájába tartoznak. Mit jelent az objektív felelősség?
Az ide vonatkozó jogszabály szerint a meghatározott közúti közlekedési rendelkezések megsértése esetén a gépjármű üzembentartójával, illetve a gépjárművet használatra átvevő személlyel szemben a jogszabályban meghatározott összegű közigazgatási bírságot kell kiszabni. A jármű tényleges használójával szemben – tekintettel az üzembentartó mentesülésére – csak meghatározott esetekben alkalmazható közigazgatási bírság. (Például akkor, ha a gépjármű – a szabályszegés időpontját megelőzően – jogellenesen került ki az üzembentartó birtokából, és ő igazolja, hogy a jogellenességgel összefüggésben – a bírságot kiszabó határozat kézbesítését megelőzően – kezdeményezte a megfelelő hatóság eljárását, vagy például, ha a gépjárművet az üzembentartó a szabályszegést megelőzően más természetes személy vagy nem természetes személy használatába adta, és ezt igazolni tudja.) Mi ennek a szabályrendszernek az értelme?
A közúti közlekedési szabályszegések közül a jogalkotó azért emelt ki többet is, és vont be az objektív felelősség körébe, mert az adott szabályszegésekben rejlő balesetveszély nagymértékű, és ezekben az esetekben nem érdemes az elkövető kilétének felderítésével terhelni az erre hivatott hatóságokat, ha egyszer tudjuk, hogy minden járművet csak egy pontosan meghatározott személyi kör használhat. A balesetek megelőzése szempontjából sokkal hatékonyabb a tulajdonost érdekeltté tenni abban, hogy csak olyanoknak engedje át a jármű használatát, akik betartják a szabályokat.
Az objektív felelősségi körbe tartozik a sebességtúllépés is. Az ide vonatkozó kormányrendelet három sávot képezett a megengedett legmagasabb sebességekből, és azokon belül újabb sávokat hoztak létre a sebességtúllépés mértéke szerint. A szankcionálni rendelt sebességtúllépés 15, illetve 20 km/h-nál kezdődik. Ha tehát valaki 50 km/h-s sebességkorlátozás esetén 65 km/h-val halad, azt a VÉDA-rendszerben rögzített adatok alapján még szankcionálják. Ha azonban ugyanezt a sebességtúllépést a közúti ellenőrzést végző rendőr észleli, akkor más a helyzet. Ebben az esetben ugyanis a szabálysértési törvény és a KRESZ rendelkezései az irányadóak, és ezeknek az alkalmazása során nincs semmiféle tűréshatár. Ami engem azonban igazán zavar ebben a cikkben, az nem a fent elemzett tudatlanság. Sokkal inkább a szabályszegésekhez kapcsolódó általános közvélekedés.
A gyorshajtás igazi áldozatai ugyanis nem a cikk címében szereplő, megbírságolt és bosszankodó járművezetők. Ők legfeljebb a saját fegyelmezetlenségüknek és tájékozatlanságuknak az áldozatai. Az igazi áldozatok azok, akik anyagi kárt vagy sérülést szenvednek a gyorshajtók szabálytalansága miatt, esetleg azok, akik sohasem térhetnek haza ugyanezen okból. Mi lenne, ha végre megértenénk, hogy a „ki tud ügyesebben szabályt szegni nevű társasjáték”- ot mindenki mások kárára is játssza, és ezeknek a másoknak nem elég igazságot szolgáltatni, ha már megtörtént a baj, hanem sokkal inkább meg kell őket védeni a fent leírt eszközökkel attól, hogy a baj bekövetkezzen?
