Próbálták már Önök egy halom színes, műanyag játékpóninak elmagyarázni, hogy az életük hogyan és hol csúszott félre? Ha nem, akkor nézzék meg a Szobalány vallomása c. filmet! Megéri, mert mesterien mutatja be egy élet széthullását, aminek minden egyes pillanata apró, ámde rossz döntések sorozatán csúszik el. És már az első epizód végére megérthetjük, hogy ezeknek a rossz döntéseknek és egy halom rajtunk kívülálló körülménynek köszönhetően igenis lehetünk olyan magányosak, hogy még néhány ízléstelen játékfigurának is megnyílunk, mert rajtuk kívül nincs senki más, aki meghallgatna.
A film egy fiatal anyáról szól, aki a sztori elején – kislányával a hátsó ülésen – az éjszaka leple alatt éppen elszökik egy bántalmazó kapcsolat elől. Munkát akar vállalni, és szállást szeretne maguknak találni, de a szálak elég gyorsan összekuszálódnak, és kiderül, hogy ezt a két célt szinte lehetetlen egyszerre megvalósítani. Az első éjszakákat a kocsi hátsó ülésén töltik, de amikor a rendőr hajnalban megkocogtatja a hátsó szélvédőt, kiderül, hogy az tilos. Miközben Alex, a főhős éppen a kompkikötő felé száguld egy általa elvégzett, de a megrendelő szerint nem kellően alapos takarítás miatt, kislánya kidobja az ablakon kedvenc játékát, talán mert unja már, hogy anyja kétségbeesetten ide-oda rohangál, hogy megoldja gondjaikat, de eközben alig jut ideje a gyerekre. Mindenesetre van az az őrült pillanat, amikor az elvesztett játék miatt hisztiző gyereket úgy próbáljuk megnyugtatni, hogy megállunk egy forgalmas úton, és a sötétben elkezdjük megkeresni a sellőt…
Utólag könnyű belátni, hogy ez életünk legrosszabb döntése, de ott és akkor, úgy tűnik, nincs más választás. (Ha valaki Önök közül próbált már megnyugtatni vezetés közben egy zokogó 3 évest, az tudja, hogy ez mennyire igaz.) De amikor Alex keresgélés közben végighallgatja, hogyan csapódik be az álló kocsijába egy másik jármű, és lepereg előtte az élete, amíg visszarohan a roncsban ülő lányához, rögtön megérti, hogy ott és akkor irgalmatlanul rossz döntést hozott. A kislány ugyan sértetlenül megússza a balesetet, de Alexnek többé nincs autója, amivel ide-oda rohanhatna, hogy eleget tegyen az egyre kiszámíthatatlanabb fordulatok következtében megszaporodó kötelezettségeinek, viszont akkortól kezdve van egy szép kövér kártérítési számlája, amit – hacsak az események nem változtatnak irányt – sohasem fog tudni kifizetni.
Ott áll az út szélén egy porszívóval, amit a baleset miatt nem tud visszavinni az őt alkalmazó cégnek, egy halom takarítószerrel, amit utolsó fillérjein vásárolt, hogy a takarítói munkát megkapja, és a lányával, akiről ismét nem képes megfelelően gondoskodni, és rájön, hogy nincs senki, aki igazán akarna és képes is lenne segíteni rajta. Hogy jön mindez választott szakmámhoz, és a Motorrevünek írott cikksorozathoz? Elsőre talán nem tűnik egyértelműnek. De gondoljanak csak bele: immár két évtizede élek abból, hogy látom, és értékelem azokat az eseményeket, amikben emberi életek hullnak széjjel egyik pillanatról a másikra, egyetlen rossz döntésnek köszönhetően. A terep, ahol ezek a rossz döntések születnek, igazán különleges: Minden döntéshozó egy-egy mozgásban lévő járműben ül, emiatt bosszulja meg önmagát sokszorosan és olykor kegyetlenül, ha valaki nem volt képes a döntési lehetőségek között jól választani.
Márpedig melyikünk képes erre folyamatosan, mindig, minden körülmények között? Úgy tűnik, mintha kihalna a magyar utakról az a tudat, hogy ebből a társasjátékból bárki kerülhet a vádlottak padjára, lehetünk bármilyen gondosak az élet más területein, büszkélkedhetünk akármilyen éles szemmel, nagy rutinnal, és egy megbízható gépsárkánnyal. Akkor mégis miért csúszik ki időről időre a kezeink közül az irányítás? A következőkben röviden ennek az emberi tényezőit próbálom összefoglalni. Úgy gondolom, hogy a közúti közlekedésben az egyik legnagyobb veszélyfaktort azok jelentik, akik a tévedhetetlenség mítoszától körüllengve ülnek be autójukba, vagy pattannak fel motorjukra. Mert akik az „én mindig mindent jól csinálok” buborékban élnek, és valamilyen oknál fogva vagy soha nem voltak nekik, vagy lekoptak róluk az erkölcsi gátak, azok igazi pusztító fegyverré válnak az utakon, és ez első látásra nem feltétlenül látszik rajtuk.
Rendszeresen érzem azt a budapesti utakon, hogy a mögöttem haladók rendre felülbírálják minden tettemet és döntésemet, holott a legtöbb esetben fogalmuk sincs arról, hogy én mit látok, és hogy én milyen szempontok miatt teszem azt, amit teszek. Nyilván Önök is ismerik az érzést, amikor a türelmetlen hazánkfia mögöttünk – igencsak ránk és a terelővonalra tapadva – árgus szemekkel próbálja kideríteni, hogy miért mennek lassabban az előtte haladók, mint amit ő optimálisnak tart. Közben pedig minden tette – a sávváltásai, a hangjelzései – arról árulkodik, hogy mélyen meg van győződve arról: rangján aluliakkal van dolga, ő jobban tudná, csak hát nem hagyják, ő ezt is képes lenne gyorsabban csinálni, csak a többiek nem engedik… Múltkor olvastam egy érdekes eszmefuttatást a magyar társadalom aktuális állapotáról, ahol a szerző azt ecsetelte, hogy sokan közülünk szoronganak, és a szorongó ember könnyen adja át magát az indulatainak. Lehet benne valami.
A minap egy kereszteződésben, ahol nekem volt elsőbbségem, a balról érkező bringás sebessége elbizonytalanított, vajon tudja-e, hogy meg kellene állnia, ezért a balra kanyarodást kissé elhalasztva inkább megálltam, hogy lássam, mit fog tenni. Annak ellenére, hogy balra indexeltem, és balra húzódtam, a mögöttem haladó férfi – a letekert szélvédőn keresztül jól hallható – szitokáradatot zúdított rám, és ezzel egy időben szabálytalanul, balról megelőzött, és bekanyarodott balra, a frászt hozva rám és a bringásra is, mert lecsapta a kanyar ívét. Fogalmam sincs, honnan volt az az iszonyú indulat, amit a férfi artikulátlan üvöltése közvetített, de hogy nem kizárólag én tehettem róla, abban biztos vagyok. Vajon mi várhat ránk egy olyan közlekedési kultúrában, ahol a deffenzivitás miatt így kihúzhatom valakinél a gyufát?
Folytatjuk
