Civilek hősiességéért és a segítségnyújtásért mondott köszönetet a Facebookon az a motoros mentős, aki részt vett nemrég egy több áldozatot követelő baleset mentésében. A mentős azt írta, hogy hat sérült volt, és első kiérkezőként mindössze hárman voltak a helyszínen mentősök, ezért civileket is be kellett vonniuk a munkába, miután két embert kellett egyszerre újraéleszteni a nagy esőben, az út mentén.
Szöveg: Kondorné dr. Kollár Zsuzsanna
Bár a hivatásos mentős szerint több száz ember volt a feltorlódott kocsisorban, de csak hatan voltak hajlandóak segíteni a szakadó esőben. A mentős a bejegyzésben azt írta: miattuk volt esélye a sérülteknek, miattuk jobb a világ.
A Wikipédia szerint „az altruizmus populáción belüli, egyedek közti interakció, mely során egy egyed akár saját kárára is segíti egy fajtársát. A viselkedésforma előfordulási gyakorisága nagyjából egyenes arányban áll a genetikai hasonlósággal, így leggyakrabban az egy családba tartozó egyedek közt nyilvánul meg. Rokonsági kapcsolat nélkül is előfordul, ami evolúciós szempontból a reciprokális altruizmussal magyarázható.”
A segítő viselkedés negatívállapot-enyhítés modellje (Schaller és Cialdini, 1988) azt állítja, hogy a legtöbb segítő viselkedésforma azért lép fel, hogy az emberek fenntartsák saját pozitív érzéseiket, vagy enyhítsék negatív érzéseiket. Tehát a legtöbb segítő viselkedés önérdekhez tapad. Mivel gyűlöljük látni mások szenvedését, a segítségadással saját kényelmetlenségérzetünket csökkentjük. Ezzel ellentétben az empátia-altruizmus modell (Batson és munkatársai, 1981) szerint igenis létezik valódi altruizmus. Eszerint az áldozat szenvedése iránti aggodalom motiválja az embereket arra, hogy segítsenek, még akkor is, ha ezért nem várhatnak jutalmat.
Akármelyik modell is áll közelebb a valósághoz, jó ha tudjuk, hogy a büntetőjog nem díjazza a bevezetőben írt passzív magatartásokat, a tétlenséget olyan helyzetekben, amikor valaki segítségre szorul. Erről már többször írtam ennek a lapnak a hasábjain, talán Önök is emlékeznek rá. A fent leírt eset azonban számomra újra aktuálissá tette a többször érintett problémát, amely az utakon okozza a legnagyobb károkat: ez pedig az érzéketlenség, az empátia hiánya.
Meggyőződésem szerint régen rossz, ha csak a büntetőjogi fenyegetettség tudata mozdít ki minket a szakadó esőben az autónk biztonságot nyújtó melegéből. Egy baleset látványa, a sérültek állapota sokakat megbénít, vannak, akik hajlamosak olyan tehetetlen álla potba kerülni, hogy helyettük másoknak kell cselekedniük. De vajon miért van az, hogy sokszor kevésbé kiélezett helyzetekben is inkább lehajtjuk a fejünket, ahelyett, hogy beavatkoznánk?
Nemrég a metrón utazva felfigyeltem egy 3-4 éves gyermekét a karján cipelő édesanyára, aki állva egyensúlyozott − időnként imbolygott − az elinduló szerelvényen, miközben sokan – köztük mobiljaikat nyomkodó fiatalok – kényelmesen tespedtek az üléseken. Egyetlen üres hely sem volt, ugyanakkor világosan látszott, hogy a nő az első nagyobb fékezés hatására eleshet. Egy férfi felszólította az egyik fiatalt, hogy adja át a helyét a nőnek, az azonban nem mozdult. Sem ő, sem a mellette ülő többi nem érezte elég fontosnak az anya és kisfia testi épségét ahhoz, hogy lemondjon saját kényelméről. A férfi tehetetlenül áll, amikor az én agyamat úgy igazából „elöntötte a szennyvíz”, és dühösen ráripakodtam az ismeretlen fiatalra, hogy adja át a helyét. Kisebb szópárbaj után végül a fiatal férfi sértődötten felemelkedett, és elvonult, az anya pedig végre leülhetett. Én azonban mégsem éreztem elégedettséget. Annak ellenére sem, hogy az anya és a pártjára kelő férfi megköszönték, amit tettem. Sokáig morfondíroztam azon, vajon miért. Aztán rájöttem, az dühített fel igazán, hogy nem egyetlen ember érzéketlenségébe ütköztem, hanem az összes ott üldögélőébe, akik talán azzal a biztonságot nyújtó gondolattal szállhattak le a metróról, hogy nekik igazán semmi közük nem volt az incidenshez. Pedig dehogynem. Tetszik, nem tetszik, amerre járunk, egy-egy kisebb-nagyobb közösség tagjaivá válunk, ha csak ideiglenesen is.
Ilyen közösség a közlekedő tömeg is, akármilyen eszközt választunk is utunkhoz. Egy metrószerelvényben összezárva talán még könnyebb átérezni a másik ember gondját, de az utakon, saját „fémdobozainkba zárva” úgy látszik, nem olyan könnyű együttérzőnek, empatikusnak lenni. Pedig a közúti közlekedésben résztvevőknek kötelező. De mégis mit vár el tőlünk a jog?
Mindenekelőtt a baleset helyszínén való megállás kötelezettségét, azt, hogy meggyőződjünk arról, hogy a baleset folytán veszélybe került vagy megsérült személy részére szükséges-e a segítségnyújtás, illetve milyen segítségre van szükség, fel kell ajánlanunk a segítségnyújtást, meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt a segítségnyújtás körében, és végül, a baleset helyszínén kell maradnunk, mindaddig, amíg nem lehetünk biztosak abban, hogy a sérült személy megfelelő és szakszerű ellátásban részesül. Töretlen az ítélkezési gyakorlat abban, hogy a segítségnyújtás körébe tartozó előbbi mozzanatok közül bármelyiknek az elmulasztása önmagában is megvalósíthatja a segítségnyújtás elmulasztásának a bűncselekményét.
A „tőle elvárhatóság” egyfajta mérce, nem mindenkivel szemben érvényesül ugyanaz az elvárás. Aki már a vér látványától is szabályosan rosszul lesz, nyilván nem köteles ugyanazt teljesíteni, mint a helyszínen tartózkodó orvos. Az ájulásra hajlamos ember is képes azonban telefonálni, és jelezni mások számára, hogy valaki segítségre szorul. A segítségfelajánlási kötelezettség nem merülhet ki egy „Minden rendben?” kérdésben, és amennyiben gyerekről van szó, értelemszerűen megemelkedik az elvárható gondosság szintje. Nem kell tudnunk megítélni a sérülés súlyát, mindig az a legjobb, ha ezt szakemberre bízzuk. Amit azonban feltétlenül meg kell tennünk, az az, hogy követjük a segélyhívónál dolgozó diszpécser utasításait, met sokszor ő az első igazán hozzáértő személy, aki instruálhat minket.
Ha a baleset halált vagy személyi sérülést okozott, a balesetről a rendőrhatóságot (a legközelebbi rendőrt) haladéktalanul értesíteni kell és a lehetőséghez képest gondoskodni kell a nyomok megőrzéséről. A helyszínt csak az intézkedő rendőr engedélyével szabad elhagyni.
(Folytatjuk)
