Baleset-megelőzés: Hétköznapi hősők

Civilek hősiességéért és a segítségnyújtásért mondott köszönetet a Facebookon az a motoros mentős, aki részt vett nemrég egy több áldozatot követelő baleset mentésében. A mentős azt írta, hogy hat sérült volt, és első kiérkezőként mindössze hárman voltak a helyszínen mentősök, ezért civileket is be kellett vonniuk a munkába, miután két embert kellett egyszerre újraéleszteni a nagy esőben, az út mentén.

 Szöveg: Kondorné dr. Kollár Zsuzsanna

 Bár a hivatásos mentős sze­rint több száz ember volt a feltorlódott kocsisorban, de csak hatan voltak hajlandóak segí­teni a szakadó esőben. A mentős a bejegyzésben azt írta: miattuk volt esélye a sérülteknek, miattuk jobb a világ.

A Wikipédia szerint „az altruiz­mus populáción belüli, egyedek közti interakció, mely során egy egyed akár saját kárára is segí­ti egy fajtársát. A viselkedésforma előfordulási gyakorisága nagyjá­ból egyenes arányban áll a gene­tikai hasonlósággal, így leggyak­rabban az egy családba tartozó egyedek közt nyilvánul meg. Ro­konsági kapcsolat nélkül is előfor­dul, ami evolúciós szempontból a reciprokális altruizmussal magya­rázható.”

A segítő viselkedés negatíválla­pot-enyhítés modellje (Schaller és Cialdini, 1988) azt állítja, hogy a legtöbb segítő viselkedésfor­ma azért lép fel, hogy az emberek fenntartsák saját pozitív érzései­ket, vagy enyhítsék negatív érzé­seiket. Tehát a legtöbb segítő vi­selkedés önérdekhez tapad. Mivel gyűlöljük látni mások szenvedé­sét, a segítségadással saját kényel­metlenségérzetünket csökkentjük. Ezzel ellentétben az empátia-alt­ruizmus modell (Batson és munka­társai, 1981) szerint igenis létezik valódi altruizmus. Eszerint az áldo­zat szenvedése iránti aggodalom motiválja az embereket arra, hogy segítsenek, még akkor is, ha ezért nem várhatnak jutalmat.

Akármelyik modell is áll közelebb a valósághoz, jó ha tudjuk, hogy a büntetőjog nem díjazza a beveze­tőben írt passzív magatartásokat, a tétlenséget olyan helyzetekben, amikor valaki segítségre szorul. Erről már többször írtam ennek a lapnak a hasábjain, talán Önök is emlékeznek rá. A fent leírt eset azonban számomra újra aktuális­sá tette a többször érintett prob­lémát, amely az utakon okozza a legnagyobb károkat: ez pedig az érzéketlenség, az empátia hiánya.

Meggyőződésem szerint régen rossz, ha csak a büntetőjogi fenye­getettség tudata mozdít ki minket a szakadó esőben az autónk biz­tonságot nyújtó melegéből. Egy baleset látványa, a sérültek állapo­ta sokakat megbénít, vannak, akik hajlamosak olyan tehetetlen álla­ potba kerülni, hogy helyettük má­soknak kell cselekedniük. De va­jon miért van az, hogy sokszor kevésbé kiélezett helyzetekben is inkább lehajtjuk a fejünket, ahe­lyett, hogy beavatkoznánk?

Nemrég a metrón utazva felfi­gyeltem egy 3-4 éves gyermekét a karján cipelő édesanyára, aki állva egyensúlyozott − időnként imbolygott − az elinduló szerel­vényen, miközben sokan – köz­tük mobiljaikat nyomkodó fiata­lok – kényelmesen tespedtek az üléseken. Egyetlen üres hely sem volt, ugyanakkor világosan lát­szott, hogy a nő az első nagyobb fékezés hatására eleshet. Egy férfi felszólította az egyik fiatalt, hogy adja át a helyét a nőnek, az azon­ban nem mozdult. Sem ő, sem a mellette ülő többi nem érez­te elég fontosnak az anya és kis­fia testi épségét ahhoz, hogy le­mondjon saját kényelméről. A férfi tehetetlenül áll, amikor az én agyamat úgy igazából „elön­tötte a szennyvíz”, és dühösen rá­ripakodtam az ismeretlen fiatal­ra, hogy adja át a helyét. Kisebb szópárbaj után végül a fiatal fér­fi sértődötten felemelkedett, és elvonult, az anya pedig végre le­ülhetett. Én azonban mégsem éreztem elégedettséget. Annak ellenére sem, hogy az anya és a pártjára kelő férfi megköszönték, amit tettem. Sokáig morfondí­roztam azon, vajon miért. Aztán rájöttem, az dühített fel igazán, hogy nem egyetlen ember érzé­ketlenségébe ütköztem, hanem az összes ott üldögélőébe, akik talán azzal a biztonságot nyújtó gondolattal szállhattak le a met­róról, hogy nekik igazán sem­mi közük nem volt az incidens­hez. Pedig dehogynem. Tetszik, nem tetszik, amerre járunk, egy-egy kisebb-nagyobb közösség tagjaivá válunk, ha csak ideigle­nesen is.

Ilyen közösség a közlekedő tö­meg is, akármilyen eszközt vá­lasztunk is utunkhoz. Egy metró­szerelvényben összezárva talán még könnyebb átérezni a másik ember gond­ját, de az utakon, saját „fémdobo­zainkba zárva” úgy látszik, nem olyan könnyű együttérzőnek, empatikusnak lenni. Pedig a köz­úti közlekedésben résztvevőknek kötelező. De mégis mit vár el tő­lünk a jog?

Mindenekelőtt a baleset helyszí­nén való megállás kötelezettsé­gét, azt, hogy meggyőződjünk arról, hogy a baleset folytán ve­szélybe került vagy megsérült személy részére szükséges-e a segítségnyújtás, illetve milyen se­gítségre van szükség, fel kell aján­lanunk a segítségnyújtást, meg kell tennünk minden tőlünk tel­hetőt a segítségnyújtás körében, és végül, a baleset helyszínén kell maradnunk, mindaddig, amíg nem lehetünk biztosak abban, hogy a sérült személy megfelelő és szakszerű ellátásban részesül. Töretlen az ítélkezési gyakorlat ab­ban, hogy a segítségnyújtás köré­be tartozó előbbi mozzanatok kö­zül bármelyiknek az elmulasztása önmagában is megvalósíthatja a segítségnyújtás elmulasztásának a bűncselekményét.

A „tőle elvárhatóság” egyfajta mér­ce, nem mindenkivel szemben ér­vényesül ugyanaz az elvárás. Aki már a vér látványától is szabályo­san rosszul lesz, nyilván nem kö­teles ugyanazt teljesíteni, mint a helyszínen tartózkodó orvos. Az ájulásra hajlamos ember is ké­pes azonban telefonálni, és jelezni mások számára, hogy valaki segít­ségre szorul. A segítségfelajánlási kötelezettség nem merülhet ki egy „Minden rendben?” kérdés­ben, és amennyiben gyerekről van szó, értelemszerűen megemelke­dik az elvárható gondosság szint­je. Nem kell tudnunk megítélni a sérülés súlyát, mindig az a leg­jobb, ha ezt szakemberre bízzuk. Amit azonban feltétlenül meg kell tennünk, az az, hogy követjük a segélyhívónál dolgozó diszpécser utasításait, met sokszor ő az első igazán hozzáértő személy, aki inst­ruálhat minket.

Ha a baleset halált vagy szemé­lyi sérülést okozott, a balesetről a rendőrhatóságot (a legközeleb­bi rendőrt) haladéktalanul értesíte­ni kell és a lehetőséghez ké­pest gondoskodni kell a nyomok megőrzésé­ről. A helyszínt csak az intézkedő rend­őr engedélyével szabad elhagyni.

(Folytatjuk)