Baleset-megelőzés: Emberi kapcsolataink

„Jó, ha túl sokat nem vársz tőlünk,/Nekünk korlátok kellenek. Párat félre löktünk és össze is törtünk/ Most itt vagyunk együtt, s együtt veled. És most jók vagyunk, rendes gyermekek, /körben szép ruhák, tágra nyílt szemek. Nézd az emberek mind-mind angyalok/ Együtt élnek át épp egy szép napot. Omló tornyaink és a várromok,/Rosszat álmodó fényes templomok./Lustán áradó felhőképeken/ Ott egy kis mosoly, s elhiszem.” (Zorán)

Miközben ezeket a soro­kat írom, az év legszebb időszaka közeledik. En­gedjék meg nekem, hogy az előt­tünk álló ünnepre tekintettel most valami olyasmiről írjak, ami látszó­lag egy kissé eltér szokásos témá­imtól, mégis ezer szállal kacsolódik azokhoz. Három, látszólag egymás­tól független benyomásomat sze­retném megosztani Önökkel, ame­lyek éppen ebben az időszakban érnek, és amikről úgy hiszem, hogy a bennük kirajzolódó folyamatok olyan általánosak, hogy ha akarjuk, ha nem, a mi útjainkon is ott gör­dülnek…

  1. Velence, a világörökség része az 1966-os nagy árvízhez mérhető megpróbáltatással küzd. A mozgó­képes híranyagban idős férfi gázol a vízben, talán hazafelé tart a korláthoz támaszkodva, kezében bevásárlósza­tyor, a lábán a víz szintjénél nem sok­kal magasabb szárú gumicsizma. És miközben a városban a szakértők a Szent Márk Székesegyház mozaikjai­ban esett károkat vizsgálják, önfeledt turisták szelfit készítenek az elárasz­tott város képével a háttérben…

A brit Oxford szótár szerkesztőbizott­sága 2013-ban a selfie-t választotta az év szavának. Az én fejemben sem­mi sem rímel olyan jól a szelfire, mint a „selfish”. Félek, hogy a világméretű önzés nem 2019-ben kezdett elhara­pózni, és mégcsak nem is 6 évvel ko­rábban. Christofer Lasch írja „Az öni­mádat társadalma” című könyvében, hogy „Minden kor kifejleszti a maga sajátos betegségformáit, ezek felna­gyított formában tükrözik a kor arcu­latát”. Hogy ebben a hatalmas önimá­datban nem hatnak meg minket sem ijedt őslakosok, sem tönkrement kul­turális javak, az éppolyan elkeserítő, mint Velence lassú pusztulása.

  1. Szokatlan bejegyzésre bukkan­tam egy közösségi oldalon: valaki tanúja volt annak, hogy egy nagy áruházban egy idős férfi rosszul lett, és a pénztár előtt sorban áll­va összeesett. A bejegyzés írója szerint az áruházi dolgozók több­ségét nem rázta meg különöseb­ben a dolog, úgy folytatták to­vább a munkájukat, mintha csak egy újabb kassza megnyitásá­ról vagy a műszakváltásról érte­sültek volna. Miközben valaki az

ijedtségtől leizzadva hívta a men­tőket és megrendülten igazította útba a kiérkező orvost, a legtöb­ben semmilyen módon nem vol­tak hajlandók segíteni.

Értem én, hogy az élethez kell egyfajta rendíthetetlen nyuga­lom, de ahol egy tömegben csak néhány emberben van meg a kel­lő empátia, ahol az elfordulás mint reakció zsigerből jön, ott na­gyobb a baj, mint azt elsőre hin­nénk. Az egykedvűség valamifé­le magyar népbetegséggé kezd válni. Mindenkinek, aki utazott már metrón, vagy állt már sor­ban bevásárlás közben, van fo­galma erről. Kedvem lenne a fenti bejegyzést olvasva jól megrázni mindenkit, aki számára az érdek­telenség egy idős ember haldok­lását látva kényelmesebb, mint az együttérzés. Hol vannak ezek­nek az embereknek a múltjából a nagypapák, akik valaha a tér­dükön lovagoltatva cirógatták az unokák arcát, és azok a nagyma­mák, akiknek a házában a ked­ves szavak éppúgy nem fogytak el sosem, mint az illatos sütemé­nyek? Nem hagytak elég mély nyomot maguk után? Vajon hol találják meg ezek az emberek a karácsony igazi értelmét? A be­vásárlóközpontokban, tüleke­dés közben? Vagy még azelőtt, az utakon türelmetlenkedve, és egymást oktatva az autózás rej­telmeiről?

Emberi kapcsolataink kisebb-na­gyobb koncentrikus körökben rajzolódnak ki körülöttünk. De miközben látványosan sokat ér­deklődünk a közösségi oldalakon a hozzánk nem túlságosan közel állók életével kapcsolatban, mint­ha elfelejtenénk, hogy az élet itt most van. Nem a másik városban, ahol egy távoli ismerősünk írja bejegyzéseit a FB-ra, hanem a mi utcánkban, ahonnan a maga hús-vér valójában fog hiányozni egy ember, aki az utolsó bevásárlás­ból már soha nem tér haza.

  1. Újabb videó: a Budapesti Au­tósok Közössége a főleg fedélze­ti kamerákkal készített vi­deókból szemezget. Tanulságos minden perc, amit ezen az oldalon tölt­hetünk, mert a képfelvételek ar­ról árulkodnak, hogy a hülyeség és az érdekte­lenség ma már kart karba öltve jár az utakon. Főleg a budapesti­eken. Kétsávos út csatlakozik be egy másik kétsávos útba. Az út­kereszteződésben „Kötelező hala­dási irány jobbra” tábla. A bal ol­dali forgalmi sávban egy daruval felszerelt monstrum, mellette a jobb oldali sávban egy igencsak drága személygépkocsi. Ami­kor zöldre vált a lámpa, mindket­ten kanyarodni kezdenek. Eköz­ben azonban a darus monstrum vezetője mintha megfeledkezne járműve méreteiről. Úgy veszi be a kanyart, mintha senki nem len­ne mellette. A két járművet há­tulról látva elég könnyű felmér­ni, hogy a hely veszélyesen szűk, de aki besorolt a teherautó mellé, nem érzékelheti, hogy ők ketten ebben a kereszteződésben nem fognak tudni egyszerre jobbra ka­nyarodni. Jobbról parkolásgátló oszlopok, balról meg a teherau­tó. A kettő közé szorul be a sze­mélygépkocsi, aminek vezetője egyszer csak rémülten látja, hogy az autója bal oldalát végigszánt­ja a darus autó. De a legjobb most jön: hangja ugyan nincs a felvétel­nek, de a darus autó vezetőjének kiszállás után gesztikulációjából süt a felháborodás. Testbeszédé­ből nem az együttérzés olvasható ki, az sokkal inkább azt mutatja, hogy éppen „megneveli” a mási­kat. Az, hogy a saját járműve tu­lajdonságait nyilván neki kellene a legjobban ismerni, jól látható­an nem érdekli. Márpedig ő min­dent jól csinál, a másik pedig nyil­ván csak azért indult el otthonról, hogy ebbéli hitében megpróbál­ja őt megingatni. Mennyivel jobb lenne, ha a magabiztosság gon­dolkodással párosulna, akkor most nem kellene órákat papírok kitöltésével, biztosítóhoz rohan­gálással és a főnöknek való ma­gyarázkodással eltölteni…

Bármilyen elkeserítő is mindez, az élet megy tovább. Kívánom Önök­nek, hogy karácsonykor úgy tölt­senek el néhány napot a legfon­tosabb emberek körében, hogy közben teljesen elfeledkezhetnek er­ről az egész önző 21. századról, és a benne szelfiző-dühöngő-rohanó emberekről!