„Jó, ha túl sokat nem vársz tőlünk,/Nekünk korlátok kellenek. Párat félre löktünk és össze is törtünk/ Most itt vagyunk együtt, s együtt veled. És most jók vagyunk, rendes gyermekek, /körben szép ruhák, tágra nyílt szemek. Nézd az emberek mind-mind angyalok/ Együtt élnek át épp egy szép napot. Omló tornyaink és a várromok,/Rosszat álmodó fényes templomok./Lustán áradó felhőképeken/ Ott egy kis mosoly, s elhiszem.” (Zorán)
Miközben ezeket a sorokat írom, az év legszebb időszaka közeledik. Engedjék meg nekem, hogy az előttünk álló ünnepre tekintettel most valami olyasmiről írjak, ami látszólag egy kissé eltér szokásos témáimtól, mégis ezer szállal kacsolódik azokhoz. Három, látszólag egymástól független benyomásomat szeretném megosztani Önökkel, amelyek éppen ebben az időszakban érnek, és amikről úgy hiszem, hogy a bennük kirajzolódó folyamatok olyan általánosak, hogy ha akarjuk, ha nem, a mi útjainkon is ott gördülnek…
- Velence, a világörökség része az 1966-os nagy árvízhez mérhető megpróbáltatással küzd. A mozgóképes híranyagban idős férfi gázol a vízben, talán hazafelé tart a korláthoz támaszkodva, kezében bevásárlószatyor, a lábán a víz szintjénél nem sokkal magasabb szárú gumicsizma. És miközben a városban a szakértők a Szent Márk Székesegyház mozaikjaiban esett károkat vizsgálják, önfeledt turisták szelfit készítenek az elárasztott város képével a háttérben…
A brit Oxford szótár szerkesztőbizottsága 2013-ban a selfie-t választotta az év szavának. Az én fejemben semmi sem rímel olyan jól a szelfire, mint a „selfish”. Félek, hogy a világméretű önzés nem 2019-ben kezdett elharapózni, és mégcsak nem is 6 évvel korábban. Christofer Lasch írja „Az önimádat társadalma” című könyvében, hogy „Minden kor kifejleszti a maga sajátos betegségformáit, ezek felnagyított formában tükrözik a kor arculatát”. Hogy ebben a hatalmas önimádatban nem hatnak meg minket sem ijedt őslakosok, sem tönkrement kulturális javak, az éppolyan elkeserítő, mint Velence lassú pusztulása.
- Szokatlan bejegyzésre bukkantam egy közösségi oldalon: valaki tanúja volt annak, hogy egy nagy áruházban egy idős férfi rosszul lett, és a pénztár előtt sorban állva összeesett. A bejegyzés írója szerint az áruházi dolgozók többségét nem rázta meg különösebben a dolog, úgy folytatták tovább a munkájukat, mintha csak egy újabb kassza megnyitásáról vagy a műszakváltásról értesültek volna. Miközben valaki az
ijedtségtől leizzadva hívta a mentőket és megrendülten igazította útba a kiérkező orvost, a legtöbben semmilyen módon nem voltak hajlandók segíteni.
Értem én, hogy az élethez kell egyfajta rendíthetetlen nyugalom, de ahol egy tömegben csak néhány emberben van meg a kellő empátia, ahol az elfordulás mint reakció zsigerből jön, ott nagyobb a baj, mint azt elsőre hinnénk. Az egykedvűség valamiféle magyar népbetegséggé kezd válni. Mindenkinek, aki utazott már metrón, vagy állt már sorban bevásárlás közben, van fogalma erről. Kedvem lenne a fenti bejegyzést olvasva jól megrázni mindenkit, aki számára az érdektelenség egy idős ember haldoklását látva kényelmesebb, mint az együttérzés. Hol vannak ezeknek az embereknek a múltjából a nagypapák, akik valaha a térdükön lovagoltatva cirógatták az unokák arcát, és azok a nagymamák, akiknek a házában a kedves szavak éppúgy nem fogytak el sosem, mint az illatos sütemények? Nem hagytak elég mély nyomot maguk után? Vajon hol találják meg ezek az emberek a karácsony igazi értelmét? A bevásárlóközpontokban, tülekedés közben? Vagy még azelőtt, az utakon türelmetlenkedve, és egymást oktatva az autózás rejtelmeiről?
Emberi kapcsolataink kisebb-nagyobb koncentrikus körökben rajzolódnak ki körülöttünk. De miközben látványosan sokat érdeklődünk a közösségi oldalakon a hozzánk nem túlságosan közel állók életével kapcsolatban, mintha elfelejtenénk, hogy az élet itt most van. Nem a másik városban, ahol egy távoli ismerősünk írja bejegyzéseit a FB-ra, hanem a mi utcánkban, ahonnan a maga hús-vér valójában fog hiányozni egy ember, aki az utolsó bevásárlásból már soha nem tér haza.
- Újabb videó: a Budapesti Autósok Közössége a főleg fedélzeti kamerákkal készített videókból szemezget. Tanulságos minden perc, amit ezen az oldalon tölthetünk, mert a képfelvételek arról árulkodnak, hogy a hülyeség és az érdektelenség ma már kart karba öltve jár az utakon. Főleg a budapestieken. Kétsávos út csatlakozik be egy másik kétsávos útba. Az útkereszteződésben „Kötelező haladási irány jobbra” tábla. A bal oldali forgalmi sávban egy daruval felszerelt monstrum, mellette a jobb oldali sávban egy igencsak drága személygépkocsi. Amikor zöldre vált a lámpa, mindketten kanyarodni kezdenek. Eközben azonban a darus monstrum vezetője mintha megfeledkezne járműve méreteiről. Úgy veszi be a kanyart, mintha senki nem lenne mellette. A két járművet hátulról látva elég könnyű felmérni, hogy a hely veszélyesen szűk, de aki besorolt a teherautó mellé, nem érzékelheti, hogy ők ketten ebben a kereszteződésben nem fognak tudni egyszerre jobbra kanyarodni. Jobbról parkolásgátló oszlopok, balról meg a teherautó. A kettő közé szorul be a személygépkocsi, aminek vezetője egyszer csak rémülten látja, hogy az autója bal oldalát végigszántja a darus autó. De a legjobb most jön: hangja ugyan nincs a felvételnek, de a darus autó vezetőjének kiszállás után gesztikulációjából süt a felháborodás. Testbeszédéből nem az együttérzés olvasható ki, az sokkal inkább azt mutatja, hogy éppen „megneveli” a másikat. Az, hogy a saját járműve tulajdonságait nyilván neki kellene a legjobban ismerni, jól láthatóan nem érdekli. Márpedig ő mindent jól csinál, a másik pedig nyilván csak azért indult el otthonról, hogy ebbéli hitében megpróbálja őt megingatni. Mennyivel jobb lenne, ha a magabiztosság gondolkodással párosulna, akkor most nem kellene órákat papírok kitöltésével, biztosítóhoz rohangálással és a főnöknek való magyarázkodással eltölteni…
Bármilyen elkeserítő is mindez, az élet megy tovább. Kívánom Önöknek, hogy karácsonykor úgy töltsenek el néhány napot a legfontosabb emberek körében, hogy közben teljesen elfeledkezhetnek erről az egész önző 21. századról, és a benne szelfiző-dühöngő-rohanó emberekről!
