Baleset-megelőzés: Egy kis pozitív pszichológia

 Mottó: „Segítsünk másokon! Mert a mások is mi vagyunk.” (Martin Luther)

A hála a pszichológia szerint az egyike a legnagyobb gyakorisággal átélt pozitív társas érzelmeinknek. Az utóbbi évtizedektől eltekintve a hála nem volt kifejezetten népszerű témája a pszichológiai kutatásoknak.

Mit nevezünk hálának? Melanie Klein szerint a hála egy fejlődé­si eredmény, az emocionális érett­ség jele: a jóság megbecsülése ön­magunkban és másokban. Mára a pszichológia sokkal többet fog­lalkozik a hála fogalmával, mint 50 évvel ezelőtt. Ennek pedig a hozzáértők szerint az az egyik oka, hogy a pszichológiai irányzatok között előtérbe kerültek a pozitív pszichológiai irányzatok.

A pozitív pszichológia 1998-ban vált a pszichológia egyik új ágá­vá, amikor is Martin Seligman − akit a modern pozitív pszicholó­giai elmozdulás atyjának tartanak − az American Psychological Association elnökeként, irányítása alatti témául ezt választotta. (Ha­bár a kifejezés Maslow-tól szárma­zik.) A hozzáértők szerint már az 50-es évektől mutatkoztak jelek arra, hogy a pszichológusok egyre inkább a szellemi egészséget tá­mogatják a betegség puszta gyó­gyítása helyett.

Azok számára, akik érdeklődnek a pszichológia iránt, talán nem új­donság az a tézis, miszerint a há­la a boldog, elégedett és főleg egészséges élet egyik legfonto­sabb faktora. A hálára képes em­berek elégedettebbek és derű­sebbek azoknál, akik nem képesek felfedezni az őket körülvevő pozi­tív történéseket és főleg azoknál, akik ezekért a pozitív dolgokért nem képesek átérezni a hálát.

Ha abból indulunk ki, hogy a köz­lekedési morál egy hétköznapi le­nyomata az adott társadalom ak­tuális pszichológiai állapotának, akkor talán könnyebb megérte­ni, hogy a segítségnyújtási kötele­zettséggel kapcsolatos gyakorla­ti tudnivalókat miért éppen a hála köré épített bevezetővel kezdtem. Őszintén hiszek abban, hogy egy össztársadalmi változás csak az egyéni szinten elinduló apró vál­tozásokból épülhet fel. Nem má­sok megváltozására kell várnunk, hanem nekünk kell változnunk. És bár a segítségnyújtás körében a jelenlegi jogszabályok olyan kö­telezettségek teljesítését várják el tőlünk, amelyek egyszerű erköl­csi parancsként is kötnek minket, mégis az a tapasztalatom, hogy sokan sokféleképpen értelmez­zük ugyanazt. Márpedig ha a pa­rancsok erkölcsi jellegűek, akkor logikus lenne, hogy mindannyian ugyanazt gondoljuk róluk, és főleg ugyanazt is tesszük a parancsok­nak engedelmeskedve. Világlátá­sunk és szemléletmódunk azon­ban ebben is megmutatkozik. Miről is van szó? Mit jelentenek egyesével az előző cikkben meg­jelölt – segítségnyújtással kapcso­latos – részkötelezettségek? (Meg­állás, meggyőződés, tényleges segítségnyújtás, értesítés, helyszí­nen maradás.)

Megállási kötelezettség: Mit is je­lent ez? Ott kell maradnunk, ahol a baleset bekövetkezett. Sok ügy­ben számolnak be arról a ta­núk, hogy a baleset okozója azzal hagyta el a helyszínt, hogy alkal­masabb helyet keres a járművé­nek, ahol nem zavarja majd a for­galmat. Ezt követően a tanúk egyszer csak arra eszmélnek, hogy az illető az autójával együtt eltű­nik. Ennek a legtöbb esetben az az oka, hogy a helyszín elhagyója azonos a baleset felelősével, aki­nek – változatos okokra visszave­zethetően – „nincs kedve” vállalni a hatósági eljárást és a felelősség­re vonást. Szerencsére sok eset­ben van legalább egy olyan sze­mély a helyszínen, aki azonnal kapcsol, és a helyszínelhagyó nyo­mába ered, majd amikor meg­jegyzi a rendszámot vagy utoléri a másik járművet − esetleg beszélt vele −, visszatér a helyszínre.

Sokan kérdezték már tőlem, hogy mik az első rutinteendők egy bal­eset bekövetkezése esetén. Töb­bek között a fent idézett várható epizódra is tekintettel minden­kinek azt javaslom, hogy a bal­eset észlelése esetén az első te­endőnk a baleseti helyszínnek, az érintett járműveknek a fotózá­sa legyen. Ha valaki „szökni” pró­bál, akkor pedig az ő rendszámá­nak a rögzítése. A legjobb nyilván az, ha fotót készítünk a járműről, de ha erre nincs mód, akkor fel­írni is elég. (Értelemszerűen, ha a rendszám bármilyen manipuláció tárgya volt, akkor ez nem segít, de legalább elmondhatjuk majd, hogy mi a magunk részéről min­dent megtettünk. Arról nem is be­szélve, hogy még a hamis vagy hamisított rendszám is lehet fon­tos információ – a személygépko­csi típusával, márkájával és színé­vel kiegészítve – egy nyomozás során.) Az események rekonstruk­ciójakor legalább ilyen fon­tos információ lehet a helyszínelhagyó sze­mély pontos meg­figyelése. Ami a helyszínen ma­radást illeti: Nem felel meg az elvár­ható magatartásnak, ha több ki­lométerrel arrébb állunk meg és/ vagy kezdünk el telefonálni, ha­csak nem volt valamilyen észszerű és nyomatékos oka annak, hogy nem maradtunk ott, ahol a bal­eset történt. (Mert például az oko­zó nyomába eredtünk.)

A baleset bekövetkezése után a sé­rültekről és konkrét állapotukról meggyőződni csak kellő alapos­sággal érdemes. A messziről „ráte­kintés” nem felel meg az elvárha­tó meggyőződési kötelezettségnek. Az „azt hittem, hogy” kezdetű mon­datok utólag mindig arról árulkod­nak, hogy az adott személynek fontosabb volt az események­kel kapcsolatos „kívülhelyezkedés”, mint a valódi segítségnyújtás. Nem feltételezéseket kell fabrikálnunk a másik tényleges állapotáról, hanem valódi információkat kell gyűjte­nünk róla, amit adott esetben értel­mesen és összefüggően el is tudunk majd mondani a diszpécsernek, amikor bejelentjük a balesetet.

A tényleges segítségnyújtásnál kap­nak legnagyobb szerepet az egyé­ni képességek. Extrém példa: egy műszakilag járatlan, gyenge fiziku­mú nőtől nem várhatjuk el, hogy se­gítsen leemelni valakinek a karjáról egy többtonnás járművet, de olyan férfitól, aki ismeri az ehhez szüksé­ges eszközöket, majdnem biztosan igen. Minden eset más és más, ezért mindig hosszas és alapos vizsgá­latot igényel a hatóságok részéről, hogy vajon ki mire lett volna képes az adott helyzetben, és ehhez ké­pest mit tett ténylegesen.

Végül: Az nem baj, ha többen is bejelentik ugyanazt a balesetet, az azonban már igen, ha senki sem. Ezért jobb, ha nem késlekedünk a bejelentéssel. Lényegre tö­rőnek kell lennünk, és higgadtnak. Ezzel ugyanis meggyor­síthatjuk a men­tők és a rendőrök helyszínre érkezé­sét.