Mottó: „Segítsünk másokon! Mert a mások is mi vagyunk.” (Martin Luther)
A hála a pszichológia szerint az egyike a legnagyobb gyakorisággal átélt pozitív társas érzelmeinknek. Az utóbbi évtizedektől eltekintve a hála nem volt kifejezetten népszerű témája a pszichológiai kutatásoknak.
Mit nevezünk hálának? Melanie Klein szerint a hála egy fejlődési eredmény, az emocionális érettség jele: a jóság megbecsülése önmagunkban és másokban. Mára a pszichológia sokkal többet foglalkozik a hála fogalmával, mint 50 évvel ezelőtt. Ennek pedig a hozzáértők szerint az az egyik oka, hogy a pszichológiai irányzatok között előtérbe kerültek a pozitív pszichológiai irányzatok.
A pozitív pszichológia 1998-ban vált a pszichológia egyik új ágává, amikor is Martin Seligman − akit a modern pozitív pszichológiai elmozdulás atyjának tartanak − az American Psychological Association elnökeként, irányítása alatti témául ezt választotta. (Habár a kifejezés Maslow-tól származik.) A hozzáértők szerint már az 50-es évektől mutatkoztak jelek arra, hogy a pszichológusok egyre inkább a szellemi egészséget támogatják a betegség puszta gyógyítása helyett.
Azok számára, akik érdeklődnek a pszichológia iránt, talán nem újdonság az a tézis, miszerint a hála a boldog, elégedett és főleg egészséges élet egyik legfontosabb faktora. A hálára képes emberek elégedettebbek és derűsebbek azoknál, akik nem képesek felfedezni az őket körülvevő pozitív történéseket és főleg azoknál, akik ezekért a pozitív dolgokért nem képesek átérezni a hálát.
Ha abból indulunk ki, hogy a közlekedési morál egy hétköznapi lenyomata az adott társadalom aktuális pszichológiai állapotának, akkor talán könnyebb megérteni, hogy a segítségnyújtási kötelezettséggel kapcsolatos gyakorlati tudnivalókat miért éppen a hála köré épített bevezetővel kezdtem. Őszintén hiszek abban, hogy egy össztársadalmi változás csak az egyéni szinten elinduló apró változásokból épülhet fel. Nem mások megváltozására kell várnunk, hanem nekünk kell változnunk. És bár a segítségnyújtás körében a jelenlegi jogszabályok olyan kötelezettségek teljesítését várják el tőlünk, amelyek egyszerű erkölcsi parancsként is kötnek minket, mégis az a tapasztalatom, hogy sokan sokféleképpen értelmezzük ugyanazt. Márpedig ha a parancsok erkölcsi jellegűek, akkor logikus lenne, hogy mindannyian ugyanazt gondoljuk róluk, és főleg ugyanazt is tesszük a parancsoknak engedelmeskedve. Világlátásunk és szemléletmódunk azonban ebben is megmutatkozik. Miről is van szó? Mit jelentenek egyesével az előző cikkben megjelölt – segítségnyújtással kapcsolatos – részkötelezettségek? (Megállás, meggyőződés, tényleges segítségnyújtás, értesítés, helyszínen maradás.)
Megállási kötelezettség: Mit is jelent ez? Ott kell maradnunk, ahol a baleset bekövetkezett. Sok ügyben számolnak be arról a tanúk, hogy a baleset okozója azzal hagyta el a helyszínt, hogy alkalmasabb helyet keres a járművének, ahol nem zavarja majd a forgalmat. Ezt követően a tanúk egyszer csak arra eszmélnek, hogy az illető az autójával együtt eltűnik. Ennek a legtöbb esetben az az oka, hogy a helyszín elhagyója azonos a baleset felelősével, akinek – változatos okokra visszavezethetően – „nincs kedve” vállalni a hatósági eljárást és a felelősségre vonást. Szerencsére sok esetben van legalább egy olyan személy a helyszínen, aki azonnal kapcsol, és a helyszínelhagyó nyomába ered, majd amikor megjegyzi a rendszámot vagy utoléri a másik járművet − esetleg beszélt vele −, visszatér a helyszínre.
Sokan kérdezték már tőlem, hogy mik az első rutinteendők egy baleset bekövetkezése esetén. Többek között a fent idézett várható epizódra is tekintettel mindenkinek azt javaslom, hogy a baleset észlelése esetén az első teendőnk a baleseti helyszínnek, az érintett járműveknek a fotózása legyen. Ha valaki „szökni” próbál, akkor pedig az ő rendszámának a rögzítése. A legjobb nyilván az, ha fotót készítünk a járműről, de ha erre nincs mód, akkor felírni is elég. (Értelemszerűen, ha a rendszám bármilyen manipuláció tárgya volt, akkor ez nem segít, de legalább elmondhatjuk majd, hogy mi a magunk részéről mindent megtettünk. Arról nem is beszélve, hogy még a hamis vagy hamisított rendszám is lehet fontos információ – a személygépkocsi típusával, márkájával és színével kiegészítve – egy nyomozás során.) Az események rekonstrukciójakor legalább ilyen fontos információ lehet a helyszínelhagyó személy pontos megfigyelése. Ami a helyszínen maradást illeti: Nem felel meg az elvárható magatartásnak, ha több kilométerrel arrébb állunk meg és/ vagy kezdünk el telefonálni, hacsak nem volt valamilyen észszerű és nyomatékos oka annak, hogy nem maradtunk ott, ahol a baleset történt. (Mert például az okozó nyomába eredtünk.)
A baleset bekövetkezése után a sérültekről és konkrét állapotukról meggyőződni csak kellő alapossággal érdemes. A messziről „rátekintés” nem felel meg az elvárható meggyőződési kötelezettségnek. Az „azt hittem, hogy” kezdetű mondatok utólag mindig arról árulkodnak, hogy az adott személynek fontosabb volt az eseményekkel kapcsolatos „kívülhelyezkedés”, mint a valódi segítségnyújtás. Nem feltételezéseket kell fabrikálnunk a másik tényleges állapotáról, hanem valódi információkat kell gyűjtenünk róla, amit adott esetben értelmesen és összefüggően el is tudunk majd mondani a diszpécsernek, amikor bejelentjük a balesetet.
A tényleges segítségnyújtásnál kapnak legnagyobb szerepet az egyéni képességek. Extrém példa: egy műszakilag járatlan, gyenge fizikumú nőtől nem várhatjuk el, hogy segítsen leemelni valakinek a karjáról egy többtonnás járművet, de olyan férfitól, aki ismeri az ehhez szükséges eszközöket, majdnem biztosan igen. Minden eset más és más, ezért mindig hosszas és alapos vizsgálatot igényel a hatóságok részéről, hogy vajon ki mire lett volna képes az adott helyzetben, és ehhez képest mit tett ténylegesen.
Végül: Az nem baj, ha többen is bejelentik ugyanazt a balesetet, az azonban már igen, ha senki sem. Ezért jobb, ha nem késlekedünk a bejelentéssel. Lényegre törőnek kell lennünk, és higgadtnak. Ezzel ugyanis meggyorsíthatjuk a mentők és a rendőrök helyszínre érkezését.
