Baleset-megelőzés: Várható és váratlan tényezők észlelése

„Dühöngünk úon-úfélen, levegőben, boltban, kapcsolatainkban, hivatalban, nyaraláskor, edzés közben. A sebességnek köszönhetően a düh korszakában élünk.” (Carl Honore: A lassúság dicsérete)

Szöveg: Kondorné dr. Kollár Zsuzsanna

„Manapság állandó időhiánnyal küszködik az ember, ezért még azokat a folyamatokat is felpörgetjük, amelyek természetükből kifolyólag lassúak: gyorsan eszünk, olvasunk, randizunk. Carl Honore a lassúság dicséretéről (In praise of slow) í­rt könyvét népszerűsí­tő kisfilmjében kifejtette: ezen rossz beidegződés mögött a nyugati ember hibás időfelfogása áll. ‒ Más kultúrákban ugyanis az idő ciklikus és úgy tekintenek rá, mint ami nagy köröket í­r le, mindig megújul és frissí­ti önmagát. Ezzel szemben nyugaton az idő lineáris, egy végső forrás, ami egyre fogy. így csak átrohanunk az életen, ahelyett, hogy igazából megélnénk azt.” (hrportal.hu, Gyimóthy Éva)

Ösztönösen vágyunk a minőségi időre, a lassúságra, és arra, ami ezekből szorosan következik: az empátiára. Még a társadalom számkivetettjeit is jobban megértjük ilyenkor: adakozunk, hogy egész éves lelkiismeret-furdalásunkat enyhí­tsük. De vajon mi kell ahhoz, hogy hosszú távon is higgyünk a slow life áldásaiban? Hogy végre leemeljük Honore könyvét a polcról, és ne hivatkozzunk időhiányra?

Világot megváltani nyilván egyikünk sem tud, amikor az elidegenedésről, a hétköznapok hajszoltságáról és a konfliktusaink agresszí­v rendezéséről beszélünk, de talán valamit mindannyian hozzáadhatunk a témához most, néhány héttel az ünnep előtt.

Az előző lapszámban megjelent cikkben a sebességtúllépésben rejlő veszélyekről osztottam meg gondolataimat Önökkel. Szó volt arról, hogyan függ össze a sebességtúllépés a csőlátással és a reakcióidővel, miként vezethet a száguldás pályaelhagyáshoz, és miért nehezí­ti a mások által létrehozott veszélyhelyzetek elhárí­tását. Most ugyanezt a témát boncolgatom tovább, más összefüggéseket felvetve.

Egy úkereszteződésben állok, balra kellene kanyarodnom egy kétszer egysávos úon, elsőbbséget kell adnom, senki nem enged ki, hosszú percek telnek el í­gy. Mögöttem feltorlódik a sor, akad köztük néhány kifejezetten ideges vezető is, dudálni kezdenek. Mögöttem a két gyerekem, miattuk kész vagyok minden mozdulatot ötször megfontolni. Hátulról hömpölyög felém a türelmetlenség, mert néhány sofőr ott mögöttem az én megfontoltságomat bénaságként éli meg, és azt hiszi, ő jobban csinálná. Vagy mindenesetre gyorsabban. Éppen azzal nem számolnak, ami bennem már örök érvényű parancs lett a szakmám miatt, hogy egy gyorsan, kapkodva meghozott döntés itt az úon a másodperc tört része alatt bosszulja meg önmagát, és tölthet el azzal a keserű felismeréssel, hogy ha visszaforgathatnánk az időt, másképp kellene csinálni. Ha én engedve a hátam mögül érkező „üzeneteknek” hirtelen kivágok valaki elé, aki utamat keresztezi, azzal biztosan elhárí­tásra, méghozzá kapkodva kivitelezett fékezésre vagy elkormányzásra kényszerí­tem őt. Akár összeütközünk, akár nem, a felelősségemet majd megállapí­tják, és én sohasem szabadulhatok a lelkiismeret-furdalástól, amit mások sérülése, szenvedése okoz. Hogyan függ ez össze a sebességgel? Meggyőződésem szerint azok, akik az utakat versenypályaként kezelik, akiknek mindig belefér valamekkora sebességtúllépés, álló helyzetben vagy lassan haladva egyfajta sürgetettséget élnek meg. Mintha lemaradnának valamiről, mintha a többiek kényszerí­tenék őket önfeladásra, ami frusztrálja őket. Holott nem ártana figyelni azokra, akik a sebességüket és a döntéseiket mindig az adott közlekedési helyzethez igazí­tják, mert ők kisebb valószí­nűséggel sodornak veszélybe másokat.

A sebességtúllépés (akár abszolú, akár relatí­v értelemben vett sebességtúllépésről van szó) a várható és a váratlan tényezők észlelését egyaránt gátolja, mint ahogy az azokra való reagálást is. Ismeretlen környezetben pl. kevésbé veszünk észre egy egyenrangú úkereszteződést, ha gyorsabban megyünk a kelleténél, í­gy nem fogunk tudni eleget tenni a jobbkéz-szabálynak. Talán furcsán hangzik, de a sebesség még az olyan triviálisnak tartott manővereink biztonságát is meghatározza, mint a hátramenet. Ilyenkor annyi felé kell figyelnünk, hogy a centizgetés az egyetlen, ami lehetővé teszi, hogy mindent észrevegyünk, amit kell. És ne higgyük, hogy ez a manőver éppen a kis sebesség miatt veszélytelen. Főleg idős emberek és gyerekek szempontjából akár végzetes is lehet, ha nem vagyunk elég figyelmesek, mert mire észleljük a jelenlétüket, addigra az ütközéstől felboruló testen akár át is hajthatunk.

Ha sebességtúllépésben vagyunk, nagyobb eséllyel kezdünk előzésbe ott, ahol nem kellene. Az előzés az egyik legveszélyesebb közlekedési manőver. Ha valaki rászánja az időt, és végigolvassa a KRESZ-nek az előzésre vonatkozó rendelkezéseit, azt láthatja, hogy ennek a forgalmi manővernek rengeteg felvétele van, ezért csak akkor tekinthető szabályosnak, ha minden feltétel teljesül. Jó tudni ugyanakkor azt is, hogy a sebességkorlátozások alól előzés közben sincs felmentésünk. Nem kezdhetünk előzésbe akkor sem, ha az előttünk haladó éppen annyival megy, amennyivel lehet, illetve akkor sem, ha az előzést csak úgy tudnánk végrehajtani, hogy eközben mi magunk átlépnénk a megengedett sebességet.

Nemrég egy társaságban egy közlekedési konfliktusról beszámolva mondta azt egy fiatal ismerősöm, hogy az emberi erőszakosság, amit az úon látott, nem is önmagában döbbentette meg, hanem azzal az egyszerű ténnyel együtt, hogy az események éppen karácsony előtt néhány nappal történtek. A férfi éppen bevásárlásból tartott hazafelé, amikor megállt néhány pillanatra, hogy az utcán rohanó embereket figyelje. Eközben figyelt fel két ember közlekedési konfliktusára, amelyben ott volt minden stressz, amit a kapkodásnak köszönhetünk. Ahogy az egyik ember kész lett volna minden gátlástól mentesen és tudatosan letarolni a másikat, az megdöbbentő volt, már-már szürreális.