Baleset-Megelőzés: Segí­tségnyújtási kötelezettség

Most pedig nézzünk néhány gyakorlati példát arra, mit is jelent az igazi segí­tségnyújtás.

Valaki elüt egy gyalogost a kijelölt gyalogos-átkelőhelyen, majd kiszáll a járművéből, és tisztes távolból megkérdezi a sértettet, hogy hogy van. Tegyük fel, akár többször is. Amikor nem érkezik válasz, visszaül az autóba és elhajt. Ez nyilvánvalóan nem segí­tségnyújtás. Meggyőződni arról, hogy valaki milyen állapotban van, csak úgy lehet, ha közel megyünk hozzá, és minden (akár nem verbális) reakciójára is tekintettel megpróbáljuk tisztázni a valódi állapotát.

A sértett egy ilyen helyzetben egyébként sokszor mutat dühös reakciókat, lehet, hogy becsmérelni kezdi a baleset okozóját. Ez azonban nem ok a helyszí­n elhagyására. Egy sérült ember is lehet ugyanis dühös. Éppen minap találkoztam olyan üggyel, ahol a sérült még a földön fekve is kiabált a baleset okozójával (aki segí­tségnyújtás helyett hasonló dühvel reagált), és csak a kórházban derült ki, hogy 8 csontja tört el. Kellett volna neki segí­teni? Igen. Megakadályozhatta a baleset okozóját a segí­tségnyújtásban az, hogy közben záporoztak rá a káromkodások? Nyilvánvalóan nem. Ha erre hivatkozva mulasztja el azt, amit köteles lenne megtenni, akkor ezért felelnie kell.

Sokszor, sokan hivatkoztak már arra, hogy segí­tséget ugyan nem nyújtottak a sérültnek, viszont nem mentek el a helyszí­nről. A büntetőjog szempontjából ez indifferens körülmény, hiszen a sérült ilyen esetben ugyanúgy nem jut szakszerű ellátáshoz, mint ha a másik fél hetedhét határon túl járna, mire az első járókelő odaér.

Mi van abban az esetben, ha a segí­tségnyújtásra köteles személy maga is megsérült, vagy olyan pszichés állapotban van, hogy képtelen segí­tséget nyújtani? Az ilyen körülményeket a büntetőjog akceptálja. Nyilvánvalóan nem várható el a segí­tségnyújtás valakitől, akit ebben saját sérülése megakadályoz. Ugyancsak nem várható el a segí­tségnyújtás attól, aki a baleset látványától például sokkot kap. Láttam már olyan ügyet, ahol a baleset okozója a sokk hatására még akkor is a gázpedált nyomta, amikor az ütközés bekövetkezett, és a sérültet a saját járművével odaszorí­totta egy kerí­téshez. Járókelőknek kellett szó szerint kirángatni az érintettet a saját autójából, hogy a személygépkocsival hátratolatva kiszabadí­tsák a sérültet, és szorí­tókötéssel lássák el, amí­g a mentők a helyszí­nre érkeznek. Ilyen mértékű pánik esetén az ember nem ura a saját tetteinek. Nem tartozik tehát büntetőjogi felelősséggel azért, ha ebben az állapotban nem képes segí­tséget nyújtani. Ha azonban valaki a baleset után körbetelefonálja az ismerőseit, de a mentőket nem hí­vja fel, akkor az nem hivatkozhat arra, hogy a segí­tségnyújtásra képtelen állapotban volt. Speciális megí­télés alá esik az ittas járművezető. Ő ugyanis saját ittasságának valamennyi következményéért felel. Azért is, ha ittassága miatt segí­tségnyújtás nélkül elhagyja a helyszí­nt.

Nem várható el továbbá olyan szintű segí­tségnyújtás, amelyre az adott személy képességei alapján alkalmatlan. (A tankönyvi példa szerint nem várható el egy úszni nem tudó embertől, hogy kimentsen a ví­zből egy fuldoklót.) Értelemszerűen nem várható el a szájon át lélegeztetés olyasvalakitől, aki ilyet még sohasem csinált. Az azonban tőle is elvárható, hogy mentőt hí­vjon.

A mentők kihí­vása azonban nem feltétlenül az egyetlen helyes megoldás. Sok esetben a segí­tségnyújtás abban áll, hogy a sérültet autóba ültetik, és a legközelebbi kórházba rohannak vele. Ennek a megoldásnak azonban megvannak a maga kockázatai. A sérült mozgatása sokszor szaktudást igényel, és ebben az esetben jobb, ha ezt a feladatot az orvosra és mentőápolóra bí­zzuk.

Láttam már olyan esetet is, amikor a baleset okozója a saját kocsijába ültetve a sérültet elszállí­totta őt egy orvosi rendelő elé, majd anélkül, hogy a továbbiakban segí­tett volna a sérültnek, egyszerűen kitette őt egy néptelen utcán hajnali 6 órakor. Meggyőződésem szerint ez az ember sem tett eleget a tőle elvárható segí­tségnyújtási kötelezettségnek, hiszen nem lehetett biztos abban, hogy a rendelőben ténylegesen is ott van-e az orvos, és abban sem, hogy a sérült a saját lábán képes lesz bemenni az orvosi rendelőbe, és nem esik össze az utcán.

A sérültek speciális körét teszik ki a gyerekek és az idős emberek. Velük szemben – ha lehet mondani ‒ még magasabban van a mérce. Ha egy elütött gyerek például tiltakozni kezd az ellen, hogy orvost hí­vjanak hozzá, az nyilvánvalóan súlytalan hivatkozási alap egy helyszí­nelhagyáshoz. Más körülményeknek is nagy jelentősége lehet az ügy megí­télése kapcsán. Ha például a baleset egy téli éjszaka következik be, amikor nagyon hideg van, akkor a kötelező segí­tségnyújtás értelemszerűen a kihűléstől való megóvást is magában foglalja, nem csak a telefonálást.

A segí­tségnyújtásra egyébként is köteles személyek súlyosabb szankciókra számí­thatnak akkor, ha elmulasztják a segí­tségnyújtási kötelezettségüket. Az orvosok értelemszerűen ebbe a csoportba tartoznak. De meghatározott körülmények között a tanár, az óvónő és a szülő stb. is ebbe a körbe tartozik, ezért segí­tségnyújtással kapcsolatos mulasztásaik komolyabb következményekkel járhatnak, mint egy „közönséges földi halandóé”.