Az Aprilia az utóbbi időben ismét élen jár. 2008-ban az észak-olasz gyár egy új erőforrású V4-es superbike-kal jelentkezett, most pedig egy új konstrukciójú 1200-as V2-est mutatnak be. Le a kalappal vállalkozó kedvük és bátorságuk előtt! Vajon kifizetődik majd a dolog?
Roberto Zerbi sajtószóvivő büszkén nyújtja át az indítókulcsot: „igencsak szórakoztató lesz…” – ígéri. Két másik tesztpilótával együtt indulva a túlélésért küzdünk a kaotikus észak-olaszországi forgalomban. 500 méter után már több mint 100 km/h-t mutat a sebességmérő és három első kerék emelkedik a levegőbe. Úgy tűnik, nyomaték az van.
A Dorsoduro 1200 egy 990-es KTM Supermotóhoz vagy egy 1100-as Ducati Hypermotardhoz hasonlítható, hamisítatlan funbike. Hosszú rugóutak, karcsú tank-ülés-vonalak, széles kormány. 130 lóerejével az Aprilia a legerősebb mindnyájuk közül. „Először arra gondoltunk, hogy korlátozzuk a végsebességet, ugyanis az már több mint 240 km/h. De a futómű olyannyira stabil, hogy erre egyáltalán nem volt szükség” – jelentette ki Zerbi.
A teljesítményről szóló adat hihető. Az új V2-es nyomatéka elképesztő. Emellett az Aprilia szakemberei egyértelműen nagy hangsúlyt fektettek a jó menettulajdonságokra is. Az ideges KTM V2-eshez képest a Dorsoduro maga a megtestesült nyugalom. Már 2000/min alatt is nagyon erősen tol, a fordulatszám emelkedésével pedig a nyomaték is egyenletesen növekszik. 6000/min környékén még egyszer nagy levegőt vesz, efölött pedig igazán sportos teljesítményt nyújt.
Nem annyira vad, mint a mostani négyszelepes Ducati-Desmo erőforrások, de ez nem is szükséges igazán az élvezetes kanyargáshoz. 60 km/h-ról viszont még hatodikban is gyorsíthatunk, ami sem egy KTM-mel, sem a már említett Ducatikkal nem sikerülne.
A Dorsoduro bármilyen kanyart éppoly lazán és könnyedén vesz, mint 750-es erőforrással ellátott kistestvére. A jókora V2-es mindössze 6 kilogrammal nehezebb, így – az ügyes konstrukciójú, öntött alumíniumrészekből és acél térhálós csővázból kombinált – futóműve is csaknem teljesen megegyezhet a meggyőző kis Dorsoduróéval. Az élvezeti cikknek is minősíthető jármű hamar mosolyt csal pilótája arcára. Könnyedén fordul, stabilan és igen semlegesen viselkedik kanyarban, és a gyors egyenesekben sem válik nyugtalanná. A kiválóan adagolható fékekkel a gyors szakaszokat is nyugodt szívvel közelíthetjük meg. A kiválóan csillapító, hosszú rugóstagoknak köszönhetően még a menetkomfort sem szenved hátrányt. A himbarendszer nélkül csatlakozó hátsó Sachs rugóstag pedig még a 750-eshez képest is jóval közvetlenebb menetérzést ad.
A nem túlságosan az első kerékre súlyozott üléspozíció a tökéletes formájú kormánnyal teszi hozzá a magáét az Aprilia kényeztető programjához.
Apropó, program: három különböző menetmódból választhatunk. A vadul egykerekezők minden bizonnyal a sportos beállításokat választják majd, amelynél a motor igen spontánul reagál. A valamivel lágyabb túra mód mindenkinek tetszeni fog. Csúszós utakra ott van a csökkentett teljesítményt jelentő eső mód, amely 100 lóerőben korlátozza a V2-es teljesítményét. Mindezt a két nagy, 57-es pillangószelep teljes mértékben elektronikus vezérlése teszi lehetővé, aminek a hangolása egyébként sokkal jobban sikerült, mint a gyakran kifogásolt 750-esé.
„Van valami, ami nem tetszett benne?” – kérdezi Zerbi a próbaú után. „ A 6000/min-nél jelentkező vibrációk a bal oldali lábtartón” – hangzik a válasz. Zerbitől hamisítatlan olasz mosoly a reakció: „na hát ha csak ennyi…”
