Alpen Masters 2014. III. rész – Finálé

Lenyűgöző tájak, élvezetes szerpentinek, csodás élmények: a jubileumi AlpenMasters csúcspontja a nagy alpesi túra, amelynek során kiderí­tjük, ki legyen idén az Alpok királya. A fináléban az öt csoportgyőztes találkozik a cí­mvédővel. Egy emlékezetes történet.

Mi lenne az ember emlékek nélkül? Képek és érzések, élmények és tapasztalatok, boldog időszakok és mélypontok nélkül? Szomorú lenne, ha mindez csak a jelenről szólna. Az embert az emlékezés képessége teszi emberré.
A motorosok jó helyzetben vannak: sokszor olyan élményekre tesznek szert, amelyekre egy életen át érdemes emlékezni. És minél többet gyűjtött valaki, annál inkább érzi, hogy az élet nem csak az adott pillanatról szól. A két keréken átélt élmények különösen szorosan beágyazódnak agytekervényeinkbe. A profi tesztelők számára ilyen különleges történet az AlpenMasters, a világ legnagyobb motorkerékpártesztje, amelyet évente, idén immár tizedszerre rendeztek meg. A jubileumi eseményt egy igazán speciális fináléval akartuk megkoronázni, amely felidézi a régi emlékeket: az Alpokon átvezető túra során minden olyan helyet felkerestünk, amelyet a korábbi AlpenMasterseken érintettünk.
Az egész 2005-ben kezdődött a legendás Stilfser Jochon, ezután az AlpenMasters két évre Franciaországba, a Col du Galibierre költözött. 2008-ban és 2009-ben a tesztcsapat a Dolomitokba, a Fassa-völgybe utazott, az ezt követő évben pedig ismét a Stilfser Joch körül motoroztunk. 2012-ben és 2013-ban a francia‒olasz határvidék szolgált a verseny szí­nteréül, a csúcspont a Col de la Bonette volt. Az idei selejtezők (lásd a Motorrevü 10. és 11. számában) pedig ismét a Dolomitokban, a Fassa-völgyben zajlottak.
A négy egyedi karakterű, teljesen eltérő úviszonyokkal rendelkező régióban egy a közös: mindegyikük lenyűgöző hegyi tájakon át vezető, élvezetes motoros úvonalakat kí­nál.

A metódus már ismert: az eddig gyűjtött pontokat szokás szerint a finálé előtt töröljük, a nemzetközi tesztcsapat most teljesen szubjektí­ven í­téli meg az öt csoportgyőztest és a cí­mvédőt – jelen esetben a tavalyi győztes BMW R 1200 GS-t. Szavaznak, könnyen lehet tehát, hogy a helyezésről és a győzelemről a személyes benyomások döntenek.
A selejtezők győzteseit a fináléra mindenféle túrakiegészí­tővel fel lehet szerelni, hiszen a motoroknak és utasaiknak hat nap alatt majdnem 3000 kilométert kell megtenniük. A cí­mvédő is az Adventure változatával indul, amely hosszú túrákra jobban elő van készí­tve, mint az alap-GS: 30 literes tankjának köszönhetően extrém a hatótávolsága, hosszabb rugóújainak köszönhetően nagyon kényelmes, a megnövelt lendtömegnek és a hajtás menesztőgumijának köszönhetően a menetkultúrája is jobb. Legyőzhetetlen ellenfél lesz vajon?
Az legalábbis biztos, hogy nem kerül sor házon belüli bokszerpárbajra: a BMW nem tudott tesztmotort adni a túragépek között győztes R 1200 RT-ből, mivel jelenleg az összes RT-t visszahí­vták, hogy kicseréljék az ESA rugóstagot a lengéscsillapí­tó rúd törésének veszélye miatt. Nem szabad velük motorozni, mí­g ki nem cserélik. Ami az egyiknek pech, az a másiknak szerencse: í­gy a csoport második helyezettje, a Yamaha FJR1300AE került a fináléba, egyáltalán nem rossz alternatí­vaként.
Stuttgart a túra kiindulópontja és végcélja is egyben. Mivel a sváb metropolisz köztudottan nem az Alpok szélén fekszik, ezért utazásunk autópályás száguldással indul. Az első szakasz a Fernpassig tart, majd a Brenneren keresztül a Sellajoch felé, a Val di Fassában fekvő Canzeibe vezet az utunk.

Indulás délnek

Az első napon a hatosfogat hosszú szakaszokon lényeges tulajdonságai kerülnek előtérbe. Itt az olyan vérbeli túragép brillí­rozhat igazán, mint az FJR1300. Kényelem, bőséges helykí­nálat az utas és a csomagok számára is, kiváló szélvédelem, stabil és megbí­zható futómű – í­gy hosszú szakaszok is megtehetők egyben különösebb fáradság nélkül. A két nagy túraenduró hasonlóan jó menetkomfortot kí­nál, és a helykí­nálat is bőséges az alukofferekben, de a KTM megterhelve, 160 km/h feletti tempónál veszí­t valamelyest stabilitásából, a kiegészí­tők kí­nálatából választott magasabb szélvédő ellenére a menetszél kellemetlenül rángatja a sisakot. A vasárnapi forgalom ugyanakkor megakadályozza a tartós gyors haladást, í­gy még a mindössze 55 lóerős Honda NC750X sem marad le soha a csoporttól. Adventure csomaggal felszerelve a crossover motor majdnem úgy néz ki, mint egy kis túraenduró, a magasabb szélvédő meglepően jól véd a menetszél ellen. Csak az a kár, hogy hosszú távon az ülés kissé kényelmetlen. Kétségtelen, hogy a két idomok nélküli modell, az S 1000 R és az MT-09 is stabilan megy egyenesen, viszont szélvédő nélkül a 130 km/h feletti sebesség hosszú távon meglehetősen fárasztó. Pakolni pedig nem lehet túl sokat a textiltáskákba.

###

Az alpesi hegyek kontúrjaiból sokáig még semmit sem látunk. Csak jóval Ulm után, az „Allgí¤uer Tor” pihenőtől kezdenek felderengeni sápadtan a párában, emelve a hangulatunkat. Hegyek és völgyek, hágók és kanyarok – jövünk! Összesen 19 hágó, köztük az Alpok legmagasabbjai várnak ránk az elkövetkező napokban. Az első, a rögtön az osztrák határ után lévő Fernpass nem igazi nagy alpesi hágó, inkább egy összekötő átjáró. De most az elkövetkező öt nap nyitányának tekinthető.
Egy baleset megállásra kényszerí­t bennünket. A mentőhelikopter az úra száll le, egy sérült motorosért jött. Talán figyelmeztetésnek is vehetnénk, hogy az Alpok nemcsak lenyűgöző, a nehéz úszakaszok bizony nagyobb kockázatot is jelentenek a motorosok számára. Különösen itt, a Fernpasson, a sűrű forgalom miatt. A Brenner-autópályán át végül Dél-Tirolba érkezünk, ahol a hí­res Sellajoch, az első igazi alpesi hágó vár ránk.

A Dolomitok

A Motorrad néhány héttel ezelőtt harmadszorra rendezte meg az AlpenMasters selejtezőit a sápadt hegyek között. Az ember akár azt is hihetné, hogy már minden méter aszfaltot ismer itt, mégis újra és újra meglepetések érik, mivel az Alpokban az utak nem igazán tekinthetők állandónak. A hegyek mozognak, a fagy is megteszi a magáét, í­gy állandóan változnak. Ehhez jönnek még persze olyan, előre nem kiszámí­tható dolgok, mint a turistabusz, amely pont a legrosszabb pillanatban jelenik meg a beláthatatlan kanyarban, a mormota, amely az aszfaltra fekszik ki melegedni, és persze mindig a rossz irányba igyekszik menekülni.
Annak is megvan az előnye, hogy időközben beesteledett: a Sellajochot immár nyugalom szállja meg. Napközben a forgalom – legalábbis a hí­res Sella-körben – már most, a szezon előtt is erős. A Dolomitok egyedülálló csipkés panorámáját viszont bármikor élvezhetjük. És most, kora tavasszal a völgyek már élénkzöldbe borultak, a réteket végtelen virágtengerek borí­tják.
A motorok számára ez az első próbatétel. A Yamaha MT-09 a Fun csoportban a háromhengeres erőforrás többieket felülmúló karakterisztikájának köszönhetően nyert. A fináléban erősebb a mezőny, de a középkategóriás funbike motorikusan itt is könnyedén megállja a helyét az erősebb konkurenciával szemben. A háromhengeres mindig és mindenhol nyomatékos, ami bármikor azonnal rendelkezésre áll. A széles teljesí­tménytartomány miatt sebességet váltani sem kell túl sűrűn. Hozzá kell szokni azonban a kanyarokban a kemény terhelésváltási reakciókhoz. B módban valamivel lágyabban működik, ezt viszont minden újraindí­tás után újra aktiválni kell. Nem túl simák a sebességváltások sem.
A futóművet viszont annál több kritika éri. Különösen fent a Sellajochon, ahol a tél után csak tessék-lássék foltozták be az aszfaltot, a bizonytalan futómű önálló életre kel, ami hosszú távon elég idegesí­tő. Az alulcsillapí­tott rugózóelemek miatt ugrál a motor, ennél is rosszabb viszont ennek a kormányzásra gyakorolt hatása. A pilóta a gyatra minőségű utakon állandóan a kormánykorrekciókkal van elfoglalva. Sima úon semmi gondja nincs, de ilyenből elég kevés van itt a hegyen.

A napot egy rövid, a Pordoijochra tett kitérő koronázza meg, ahol a tapadós, kanyargós úon elképesztő vezetési élményekben van részünk. Itt fent mindenkinek eszébe jut a győztesről készült szenzációs fotó 2009-ből, amikor a Honda CB1300-ast a felvonóval felhoztuk ide, és hajmeresztő manőverekkel kivittük az 1000 méteres szakadék szélére. A Honda akkoriban posztereket nyomott a képből. Egy nappal később a Stilfser Joch felé akarunk menni. Napi etapunk a Val di Fassa felől, Trentinóból vezet a Karerpasson át, amely már a német nyelvű Dél-Tirolhoz tartozik. Egy kissé eldugottabb, talán ezért is csábí­tóbb és kedvesebb hágó sok erdővel, amelynek nyugati oldala végül Bolzanóba vezet.
A sűrű forgalmat a dél-tiroli város körül nem tudjuk elkerülni, de a kevésbé ismert Mendelpasson a kí­nszenvedés után hamarosan ismét nem várt élményekre teszünk szert. Nem feltétlenül az elképesztő kilátás, sokkal inkább a tökéletesen kiépí­tett ú miatt, amely a mindössze 1363 méter magasan lévő hágó körül kanyarog. ¬Lágy, egyenletes í­vek, semmi alattomos meglepetés, tökéletes tapadás, gyakorlatilag semmi forgalom – mint egy versenypálya az Alpok közepén. Ami néhány turistát felbátorí­t: egy csapat vesztfáliai BMW-s kihí­vásnak tekinti a dolgot, vezetőjük egy R 1200 R nyergében mindent belead. De csak óvatosan, az esztelen száguldás itt sem jó ötlet.
Ennek ellenére azért egy olyan power nakednek, mint a BMW S 1000 R, jót tesz, ha egy kicsit kieresztheti a gőzt. Egy ilyen sprintgépnél egyszerűen minden stimmel: lágyan reagáló, de a teljes tartományban hihetetlenül nyomatékos erőforrás. Svájci bicskához hasonlóan éles futómű, túlzott idegesség nélkül. Horgonyhoz hasonló fékek, amelyek viszont mindig finoman adagolhatóak. A legfinomabb kisegí­tőrendszerek, felesleges sallangok nélkül.

Ha arról lenne szó, hogy megsemmisí­tő vereséget kell mérni egy lázadó szellemű ellenségre, akkor minden bizonnyal az S 1000 R lenne a legelső választás. Persze egy ilyen kihegyezett motor egyenetlen terepen sem olyan kényelmes, mint egy túraenduró, ez a sportosan rövid rugóutak árnyoldala. A hegyek közti túrázás sem igazán az ő világa. De legalább a 20 vérpezsdí­tő kilométer kárpótol a hágókon való poroszkálásért.
Trentino tartományon keresztül vezet az ú az emlí­tésre nem igazán érdemes Passo Tonalén át, Ponte di Legnónál kanyarodunk le a Passo die Gavia felé. Ez is a tí­z legmagasabb alpesi hágó egyike – egyben az egyik legizgalmasabb is. Az utóbbi években nagyon megváltozott a Gavia festői déli oldala. A cikk szerzője még emlékszik a régi offroad ösvényre, ma a teljes úszakasz aszfaltozott. A keskeny utacska továbbra is mindenfajta biztosí­tás nélkül kanyarog a meredek lejtők mellett. Mivel két autó csak ott fér el egymás mellett, ahol külön kitérőt is kialakí­tottak, ezért néhány kerékpároson kí­vül nagyon kevesen járnak erre.

Az ú vonalvezetése kalandos, itt egy olyan motor, mint a KTM 1190 Adventure, rögtön elemében érzi magát. A hosszú rugóutak elnyelik az ú durva egyenetlenségeit, az egyenes üléspozí­ciónak köszönhetően a terep jól belátható, és kiválóan lehet uralni a motort. Az erőforrás szükség esetén olyan erővel tol, hogy a kipörgésgátlónak a három alsó sebességfokozatban folyamatosan akad dolga. De észrevétlenül, a háttérben teszi a dolgát, a pilóta csak a kontroll-lámpa folyamatos villogásából érzékeli a működését.
A magas tartományban a kéthengeresnek annyi ereje van, amit a hegyi utakon amúgy sem lehet kihasználni. A minden fölött átlebegő, a valóságtól elszakadó Adventure BMW-vel ellentétben a KTM mindig pontosabb, jobb a kapcsolata az útal. A futómű kanyarban feszes visszajelzést ad és tökéletesen bizalmat keltő, a váltott kanyarokban az 1190 kezesebben dől rá az í­vre. A dinamikus viselkedés árát csak tankoláskor kell megfizetni. Ami pedig a hosszú távra való alkalmasságot, tehát például a szélvédelmet, az ülés- és menetkomfortot vagy a kezelőszerveket illeti, a GS egy hangyányival ebben jobb.

A Stilfser Joch

Bormión keresztül késő este érjük el aznapi úi célunkat, a Stilfser Jochot. Nyugati, Bormio felőli lejtője kevésbé izgalmas, de ví­zeséseivel és számos alagújával azért kí­nál néhány látnivalót. Fent a hágón régi ismerősökkel találkozunk. A sült kolbászos Brunóval például, akinél még mindig kint van az első, 2005-ös látogatás emlékét őrző Motorrad-zászló. A Tibethüttéből élvezhetjük a kilátást az Ortler-masszí­vumra és a Stilfser Joch hí­res kanyarjaira.
A majdnem 50 számozott „Tornanti” legendássá tette a Stilfser Jochot. Már-már sajnáljuk, hogy újabban már a legmagasabban fekvő kanyarokat is tükörsima aszfalt borí­tja, ahol néhány évvel ezelőtt még kilátszottak az egykori hullámos terméskő úburkolat maradványai. Az eredetinek, a tökéletlennek mindig megvan a maga varázsa. De semmi pánik, egy ilyen hegyi úból azért sosem lesz autópálya. Az évek óta í­gérgetett údí­jat pedig szerencsére még mindig nem vezették be. Bár az autóipar tesztelőit valószí­nűleg ez sem tántorí­taná el attól, hogy itt próbálják ki több-kevésbé álcázott új modelljeiket.
A szálloda is megváltozott. Vendéglátónknak – aki egyébként Monster-pilóta –, Hugo Ortlernek le kellett bontania a házát Trafoiban, amely milliméterenként csúszott egyre lejjebb a hegyoldalon, és néhány száz méterrel lejjebb újat épí­tett. Nagyon modern, de a régi négyhengeres sörcsap még megvan. Na meg persze a vendégszeretet sem változott.

###

A finálé mezőnyének másik túraendurója, az R 1200 GS Adventure számára a déli rámpa nehéz, kanyargós úvonala ideális terep. Olyan, mint egy harckocsi, amely rendí­thetetlen magabiztosságot sugároz. A BMW komfortja kiemelkedő, csak a kisebb letöréseket és lyukakat érezni keményebben. A hatalmas motorkerékpár kezességének megí­téléséhez erősen figyelembe kell vennünk a pilóta testméreteit is. A magas vezetőknél minden optimálisan passzol, az alacsonyabbak nagyobb tisztelettel viseltetnek a hatalmas dimenziók iránt. A sportos stí­lusú pilóták pedig hiányolják az Anakee abroncsoktól a visszajelzéseket. Széles körű elismerés illeti viszont az erőforrást: a bokszer fent dinamikus, lent erős és finoman kontrollálható. A GS nagy nyomatékkal tör ki a hajtűkanyarokból, az egyes fokozat rövid áttétele jól jön araszoláskor és a motor tologatásakor. A gyakran kritizált váltó már csak mellékes téma, az alacsonyabb fokozatok közti sebességváltásokat kí­sérő zajok elfogadhatóak. Az összkoncepció átgondolt, a kezelés tökéletes. És az összes modell közül az Adventure csomagrendszere a legjobb.
Az éjszakai felhőszakadás és a katasztrofális időjárás-előrejelzés arra kényszerí­t bennünket, hogy alaposan belenyúljunk az elkövetkező napok terveibe. Ahelyett, hogy továbbra is az Alpok zivatarok sújtotta gerincét követnénk, inkább Milánón és Torinón keresztül szeretnénk minél hamarabb eljutni a száraz Piemontba, amely 2012-ben és 2013-ban volt az akkori AlpenMasters kiindulópontja.

Col de la Bonette

Estére elérjük a Cuneo mellett fekvő Pietraporziót, itt nem esik – jól tettük, hogy eltértünk eredeti terveinktől. A forgalmas Col de Larche lábánál, Francia- és Olaszország között fekvő település, amelyet az olaszok Colle del-la Maddalenának hí­vnak, nem különösebben vonzó. Annál szebbek a környező hegyek, amelyek miatt már kétszer is teszteltünk itt. A tesztkör csúcspontja a maga 2802 méterével legmagasabb alpesi hágó, a Col de la Bonette. A Larchén keresztül közvetlenül oda vezető únál sokkal jobb a Col de la Lombarde felé kerülő ú. A hágó olasz oldala különösen lenyűgöző, távolabb van a főutaktól, és kevésbé forgalmas. Váltott kanyarjaival és időnként csúszós burkolatával vezetéstechnikailag is érdekes. Ma különösen, mivel a kora reggel áthaladó tehéncsorda csúszós nyomokat hagyott az úon. A francia oldalon fent a hágón található az inkább csúnyának mondható Isola 2000 sí­ház, amelyhez külön kiépí­tett széles ú vezet. Itt ismét húzhatjuk a gázt. Ennek persze a két lóerőgyár, a BMW S 1000 R és a KTM 1190 Adventure örül igazán, de a kanyarokban valamivel nehézkesebb FJR 1300 AE sem bánja a dolgot. A nagy Yamaha egész jól viselte az elmúlt napok végtelen kanyargásait. Persze hajtűkanyarokban nem fordul olyan könnyedén, mint a döntő többi résztvevője, valamivel többet kell küzdeni a kormányával. A korábbi FJR változatokhoz képest azonban több minden változott pozití­van. A jelenlegi AE változat kevésbé makacs, kanyarban semlegesen tartja az í­vet, az elektronikus futómű pedig kényelmesen rugózik és finoman reagál.
A tesztelők kí­vánságlistáján továbbra is megmarad a valamivel nagyobb nyomaték, a nagy négyhengeres ugyanis a hajtűkanyarokból való kigyorsí­táskor még mindig meglehetősen visszafogott. Viszont legalább lágyan jár, a korábbi modellek terhelésváltási reakciói eltűntek. A visszahí­vott, és jelenleg nem használható BMW R 1200 RT helyébe lépett FJR méltóan képviseli a túragépek kategóriáját.
Korábbi tesztünk során a Jausiers volt a Bonette-Runde északi fordulópontja. Innen viszont már nincs messze egy másik legendás hágó, a Col du Galibier, ahol az AlpenMasters 2007-ben és 2008-ban is állomásozott. A Col de Vars-on keresztül Guillestre-ből a völgyben gyorsan elérjük Brianí§ont. Az élményeket keresőknek mindenképpen ajánlott egy kitérő a Col d’Izoard felé, amely kavicsgörgetegeivel és csúcsos sziklaobeliszkjeivel marsbeli tájnak hat. A Brianí§ont követő Col du Lautaret inkább összekötő szakasz, a hágón ágazik el az ú a Galibier felé.

Col du Galibier

Talán nem olyan izgalmas végigmenni a misztikus Tour-de-France-hágó déli lejtőjén, a fent a hágón nyí­ló kilátás viszont lélegzetelállí­tó. Az Alpok tetején érzed magad. A kerékpárrajongók többsége megáll tisztelegni a Tour kitalálója, Henri Desgrange emlékművénél, de halála után a többszöri doppingvétségen ért egykori győztes, Marco Pantani is kapott egy emléktáblát a Galibieren.
Minden szempontból izgalmasabb a hágó következő célunk, Valloire felé vezető északi oldala. Lefelé az olyan trükkös szakaszokon, ahol a teljesí­tmény nem számí­t, a Honda NC750X különösen élvezetes. Nagyon könnyedén követi a legkisebb kormánymozdulatot is, gond nélkül megy végig a durván egyenetlen burkolaton is. Még ha a pilóta nem is ül túl kényelmesen, akkor is teljesen laza maradhat. Igénytelenségének köszönhetően a motor sokak számára rokonszenves. Csak hát a dinamikusságától nem szabad túl sokat várni. A kéthengeres erőforrás bátran küzd, de ha a tempó gyorsabb lesz, akkor a leszabályozó közelében kí­nlódik. Nem való a rohangáló pilótáknak, inkább az élvezeteket keresőknek. Szállodánk, a Relais du Galibier közvetlenül a hágó mellett, Valloire településen kí­vül fekszik, és az egyszerű szobák mellett csodás ételeket kí­nál.

Visszaú

Ezzel elértük az utolsó települést, de a visszaúra szánt napra is maradt még néhány érdekes hágó. Mindenekelőtt az Iseran, amely a maga 2764 méterével 7 méterrel magasabb, mint a Stilfser Joch, és ezzel második a ranglistán. Bourg-Saint-Maurice-ből rövidebb úon is eljuthatnánk a Mont Blanc-alagúon Martignyba, de inkább az Aosta-völgyön, valamint a kis és nagy Szent Bernát-hágón átvezető kerülőutat választjuk. Emlí­tésre elsősorban az utóbbi érdemes, amelynek szép déli oldala végtelen kanyarjaival és kiváló minőségű aszfaltjával vezetéstechnikailag különösen élvezetes. Valamivel több mint öt nap elteltével a tesztcsapat visszaér Stuttgartba – kissé fáradtan a 2650 nyeregben töltött kilométer után, de fantasztikus élményekkel telve: ez a túra is minden bizonnyal hosszú időre megmarad a pilóták emlékezetében.