Afrika legdélibb pontja – Óceánok találkozója – Hajótemető – Big Five – Elefántsimogatás, oroszlánetetés – Brandyfőzde, borkóstoló – Multikulti city
Innen csak egy ugrás volt a Tű-fok (Cape Agulhas). Ez Afrika legdélibb pontja és legsziklásabb partszakasza, ahol összeér az Atlanti- és az Indiai-óceán. Azt mondják, hogy a Jóreménység fok és a Tű-fok közötti szakaszon (alig több mint 100 km a vízen) több mint 120 hajóroncs fekszik az óceánok mélyén. Szerencsére kevés volt a turista, így rövid idő alatt elkészülhettek a fotók az emléktáblával. A vacsoránkat egy szinte autentikus vadnyugati csehóban (Zuidste Kaap) töltöttük el. Én – mert a szokás nagy úr – steaket ettem és Windhoekot ittam. Gyönyörű időben indultunk másnap reggel a kontinens belseje felé, át a hegyeken. Itt érintettük először – majd utána többször is – Dél-Afrika 66-os útját, az R62-t. Mintha Arizonában vagy Coloradóban motoroznál! Hosszú egyenesek, vörös sziklák közt kanyargó kanyonok váltják egymást. Aztán egyszer csak az egyik Ultra elkezdett dadogni. Olyannyira, hogy egy coffeebreak után nem is volt hajlandó elindulni. „A töltés lehet az” – mondta az egyik. „Tuti, hogy generátor” – mondta a másik. „Szerintem meg lapos a hátsó” – mondtam én. A rajta ülő pár így aztán beült a kísérőkocsiba, Joe telefonált párat, és amire megérkeztünk az esti szállásra, már ott várt minket a csere-Ultra. Újabb jó pont a GS Afrikának! Azt az éjszakát egy igazán vadregényes helyen, a Buffelsdrift Game Lodge-ban töltöttük, luxussátrakban, kilátással egy tóra. Gondoltuk, hogy megfürdünk, ám a helyi biztonsági őr óva intett minket ettől, ugyanis a tóban vízilovak élnek. És, ahogyan azt az odaszakadt székely mondaná: a (medve) víziló nem játék! Úgyhogy fürdés helyett inkább szafariztunk egyet. A tízfős nyitott kocsikat ott dolgozó, törékeny német önkéntes lányok vezették nagy rutinnal. Miután ez egy hatalmas, de bekerített terület, így a szabadon kószáló BIG5 (elefánt, kafferbivaly, orrszarvú, oroszlán, leopárd) nem mutatta magát, csak néhány zsákmányállat. Gnú, kudu, zsiráf.
A másnap reggeli hosszú alvás lehetetlen volt a már napfelkeltekor a tóra leszálló/felszálló hatalmas ricsajt csapó madarak hadától. Így kissé álmosan, de izgatottan indultunk az elefántsimogatásra és az oroszlánetetésre. Az elefántsimogatás/etetés a szokásos módon zajlott. Kezedben egy sárgarépával/banánnal az állat előtt megállva vártad, hogy az elefánt elvegye ormányával a csemegét és eltüntesse a szájában. Az oroszlánetetés szerencsére nem ezzel a módszerrel zajlott. Ott villanypásztorral védett magasles adta a biztonságot. Repültek a 2-3 kilós húsdarabok, amikre elég határozottan vetették rá magukat a karámban tartott hímek és nőstények. Az etetésre váró üvöltésük és a megszerzett zsákmány fölötti morgásuk azért zabszemet parancsoló volt, még néhány méter magasból is. Aztán újra motoron, és irány ismét az óceán.
Az N9-es úton csatlakoztunk be ismét az R62-re. Az N9-es bája egy 27 km hosszúságú, nyílegyenes szakasz. Csak a csík, csak a csík, csak a csík… aztán újra jöttek a hegyek és a kanyarok, mígnem elérkeztünk a túra legkeletibb részéhez, a dallamos nevű Tsitsikamma Nemzeti Parkhoz, ahol – Afrika ide, Afrika oda – még gyönyörű, hatalmas fenyőerdőben is motoroztunk. Persze nem hagytuk ki, hogy átsétáljunk a folyó fölött átívelő függőhídrendszeren a túlpartra. A lélegzetelállítóan csipkés óceánparttal rendelkező Storms River hídja pedig azért híres, mert az alatta húzódó kanyonba itt lehet a legtovább ordítani, mármint zuhanás közben, ugyanis itt van a világ leghosszabb, legmagasabb, legmélyebb bungee jumpingja (216 méter). A szemközti oldalon lévő park éttermében televízión közvetítették az éppen az ugrásra készülődők halálra várt színeváltozását… és sorban álltak érte!
Barrydale fontos csomópontként kihagyhatatlan része volt a túrának, több okból is. Egyrészt oda visz a Tradouw Pass, egy újabb „csodakanyarszikla-rengeteg”, másrészt minden évben megrendeznek ott egy Harley Fesztivált (Harley Dale), harmadrészt ott van a környék leghíresebb brandyfőzdéje, a Joseph Barry Distillery. Kicsi, de annál híresebb főzde, ahol fehér, tej- és étcsokoládéval kóstoltuk a különböző évjáratú brandyket. Negyedrészt pedig ott volt az egyik szállásunk abban a nevezetes Karoo Art Hotelben, ahol minden talpalatnyi helyet, a falon és a padozaton is dél-afrikai művészek alkotásai borítanak. A képzőművészetnek (szobrok, nagyon színes festmények, grafikák) amúgy is nagy hagyományai vannak Afrikában. Ha van kedved, meg is veheted valamelyiket! Cape Townba visszafelé meglátogattuk a dél-afrikai borvidék egyik leghíresebb borászatát, az Ou Meult (Du Toits Kloof Wine Estate). Utasaink persze azonnal lecsaptak a lehetőségre, egy borkóstolóra. A kis csoportos borkóstolás nagyon egyszerű. Kapsz egy A4-es ívet, telis-tele az ott kapható borok képeivel. Beikszeled azt az ötöt (fehéret/vöröset), amelyik legjobban izgatja a fantáziádat, majd pár perc múlva megjelenik egy sommelier, aki a kis csoportnak bemutatja a választott ízeket. Lehet csavargatni a poharat, nézegetni a bor szoknyáját, aztán a kortyok után hümmögni. Az útunk során, ha bort ittunk, akkor általában a délvidék büszkeségét, emblematikus vörösét, a pinotage-t választottuk. (A pinotage az egyetlen dél-afrikai nemesítésű, nemzetközi karriert befutott borszőlőfajta.) A 2021-es „Granite” egyébként itthon is elérhető kb. 20 €-s áron.
Előttünk állt még a szürke és vörös sziklák közé beékelt, gyönyörű kanyarokkal megtűzdelt Du Toits Kloof Pass, amit aztán „leküzdve” begurultunk a GS Afrikához, hogy leadjuk a motorokat. Szerencsére minden motor sérülésmentesen került vissza, így, a jegyzőkönyvek aláírása után, visszakapva a kauciót, boldog mosollyal nyugtáztuk, hogy bizony ez jó volt! És valóban jó volt! Sőt, emlékezetes! Különleges tájakat, embereket, állatokat, ételeket, kultúrát megismerve töltöttünk el két hetet a hazai télből kiszakadva az afrikai nyárban.
Az utolsó napunk már motorok nélkül zajlott Cape Townban. Ebédünket a színes házairól is világhírű Bo-Kaap negyedben vettük magunkhoz egy muszlim családi „kifőzdében” (itt található Cape Town legnagyobb muszlim közössége), délután pedig besétáltunk a mindig nyüzsgő, árusokkal, zenészekkel teli kikötői negyedbe. Este naplementenézéssel búcsúztunk Dél-Afrikától a város leghíresebb strandján, a Camp Bay Beachen, és ha már ott voltunk, akkor persze beugrottunk egy vacsorára a helyi Hard Rock Caféba. Persze hogy steaket ettünk. Sajnos Cape Town emblematikus helyére, a város fölé magasodó Táblahegyre nem tudtunk fölmenni. Abban a pár napban, amit a városban töltöttünk, egyszer sem volt olyan szél- és felhőmentes idő, hogy elindították volna a felvonókat. Na majd…! Mondjuk, hogy voltunk Dél-Afrikában. Persze, ez csak részigazság. Voltunk, de csupán csak két szegletében, a legdélebbi két megyében, West Cape-en és az East Cape-en. Igaz, ez a két tartomány birtokolja a világ talán legszebb tájait. Az út során soha nem éreztük, hogy félnünk kellene, vagy hogy nem vagyunk biztonságban. A túra ottani szervezői pontosan tudták, hogy hová vigyenek minket, mit mutassanak meg nekünk. Dél-Afrika most nagyon sok energiát fektet abba, hogy felfedezze a világ. Nagyon odafigyelnek az odalátogató külföldire. Az 5-ös nehézségi skálán ez a kirándulás a „könnyű”, kettes minősítést kaphatja. Nem kellett kimozdulnunk – a bal oldali közlekedést leszámítva – a motoros on-road komfortzónánkból. Sőt! Az utak kiváló minősége még ezen emelt is. A párok a nagy motorokkal könnyen vették a nem létező akadályokat. Kényelmesen, ráérősen, minden szépet és jót megnézve és kipróbálva tettük meg a 2 ezer kilométert.
Ám van még motorozási lehetőség bőven abban az óriási országban. Az ugyanilyen ráérős, kényelmes túra mellett a táj és a terep tökéletesen alkalmas, hogy belekóstoljunk egy, még több kilométert magába foglaló, „tökösebb”, kombinált on/off-roadba is, na és ha már itt kimotoroztuk magunkat, akkor egy rövid repülőút után vár minket a Kruger Nemzeti Park, ahol valóban találkozhatunk a nagyvadakkal, és a Viktória-vízesés…
Ki fogom próbálni őket, úgyhogy: megyek vissza! Jössz velem?
SZÖVEG BUZA SÁNDOR
KÉPEK BUZA SÁNDOR, 123RF
