Portré: Szőlősi Pepe – Közönségkedvenc

Streetfighter világ. Van, akit távolságtartóan tisztelnek, van akiről azt mondják: őrült. És van, akit igazán szí­vükbe zárnak a nézők. Ők a közönség igazi kedvencei.

 

Ilyen a bohókás fenegyerek Szőlősi Pepe. Szinte évente más-más bolond ötlettel áll elő, amelyek láttán mosolyogva csóválják fejüket a szakavatott nézők, hogy: „ Ez a Pepe már megint mit talált ki!”

Volt ő ungarische betyár karikásostorral, majd egyszer csak lángoló sisakkal jelent meg, mindig hozott valami olyat, amitől nem csak elámultunk, hogy: hűűű, láttad, miket tud…, hanem el is nevettük magunkat. A nevetés jó közérzetből fakad és jó közérzetet teremt, ha valaki megnevettet minket, azt megkedveljük, ha rendszeresen teszi ezt, akkor megszeretjük. Pepe pontosan olyan ember, akit meg lehet szeretni. Egy – a bemutatókon kötelező – gumimosoly ugyanis nem elég ahhoz, hogy valaki rokonszenves legyen. Legyen az a mosoly őszinte, és kell hozzá valami belülről jövő szerénység. Pepében megvan ez a szerénység. Nem akarom tovább dicsérni, mert már ennyi is tökéletesen elegendő ahhoz, hogy valakit megutáljanak.

Egyébként a riport elkészí­tésekor velem volt egy lánybarátom, aki a beszélgetés után ezt mondta:

– Mező! Nagyon aranyos ez a pasi!

Mire én:– Aranyos, aranyos… Na és akkor mi van… Mitől aranyos? Miért, én nem vagyok aranyos?

– Nem, te másmilyen vagy… De ő… ő olyan… hogy is mondjam…? Kedves! Kicsit talán félszeg, és ettől nagyon emberi, nem olyan hideg, vagány, nagypofájú sztár. Sztár ugyan te sem vagy, motorozni sem tudsz úgy, mint ő, de… Érted, mire gondolok?

– Persze, hogy értem! Megsütötte a nap a fejedet, és most összevissza beszélsz, hogy ilyen aranyos, meg hogy olyan félszeg… Azér’ nem kell í­gy odalenni tőle. Különben is, te nem láttad, hogy amikor nem néztél oda, akkor olyan… olyan nagyképű volt. Igen, nagyképűen… őőő… nagyképűen vette a levegőt! Én pontosan láttam. Az orrán keresztül, nagyképűen. Amikor elfordultál. Azt hitte persze, hogy én nem látom, de tévedett, pontosan láttam. Csak te ezeket nem veszed észre, mert hogy olyan kedves, meg félszeg…

– Drága Mezőkém! Hiszen te irigykedsz, mert megdicsértem őt valamiért.

– íllandóan ez az „ő” meg „őt”, mintha valami isten lenne!

– Borzasztó vagy ilyenkor. Nem irigylem a barátnődet. Jó, persze, biztosan te is tudsz aranyosan viselkedni – bár ezt kétlem – de hát most róla beszélünk. Nem lehet mindig rólad szó.

– Igenis tudok, aranyos lenni! Például most… nézd csak! Na?

– Jaj nee! Ennek belülről kell jönnie… Tanulhatnál Tőle… Ő olyan, mint… mint egy kisfiú. Még a neve is… Pepe…

Hmmm, ki nem állhatom ezt a Szőlősit. Mér’ Pepe? Nincs neki rendes neve? Elment a kedvem ettől a portrétól. De kit nézzek helyette? Kevés az idő. Na, mindegy…

Hogy is? Kisfiúsan, félszegen… Valahogy í­gy, ni… Nekem is megy… csak olyan kisfiúsan… Na, nézzük, azt a portrét.

 – Mikor kezdted a motorozást? Hat-nyolc éves korod körül?

– Nem, jóval később. Tí­z éves lehettem. Addigra apám teljesen elkeseredett, hogy mindenféle műszaki érdeklődés hiányzik belőlem. Felkapott, kivitt a ház elé  és elkezdett motorozni taní­tani.

– Milyen motorral?

– Először egy Rometen próbálkoztam, majd apám Simson Starjával. Ezzel már nagyokat rodeóztam a határban. Nehéz volt a kezdet, de azóta sincs megállás. Később következett pár salakmotoros év, majd magam épí­tette géppel krosszozgattam. Mivel én motorozni szerettem, nem szerelni, ezért nem volt túl üzembiztos a Jawa Mustangból épí­tett motorom. Izé… pontosabban egyetlen versenyen sem ment végig. De nagy lendülettel csináltuk, és ez volt a lényeg. Épí­tettünk magunknak egy krosszpályát is, ma is meg van. Néha kijárunk.

– Ott edzel?

– Nem az edzés a lényeg. A motorozás bármely ágáért odavagyok. Volt énnékem chopperem is. Amikor a krosszból kicsit kiábrándultam, mert soha nem értem el semmit, akkor motorostalálkozókra jártam. Akkoriban minden találkozón elindultam az ügyességi versenyeken. Elég jól szerepeltem.

– És a salakmotorozás?

– Az még a krosszos korszakom előtt volt. A szolnoki szakosztályba jártam le, de azzal meg az volt a baj, hogy mire megtanultam rendesen keresztbecsúszni, addigra már a kevéske pénz csak a legjobbaknak volt elegendő.

Szóval járogattam a találkozókra, és addig nem is történt semmi különös dolog, amí­g Csongrádon meg nem hirdették az első streetfighter versenyt. Akkoriban pont egy 200-as Suzuki enduróm volt, amivel a haveroknak produkáltam magam. Kapóra jött a dolog. Borzasztóan izgultam, meg voltam illetődve, hogy itt mindenki milyen ügyes. Indult Borsay Szabolcs – ő nyerte meg – Hidi Miki a második percben elesett, nem tudta végigcsinálni a műsort, indult a Devilsből a Ziwi, de ő meg leégette a kuplungot, ő sem ment végig, volt egy chopperes srác, akik ketten mentek egy motoron. Második lettem.

– Miket csináltál?

– Egykerekezgettem, gumit füstöltem, húzattam magam… Olyasmiket, amiket ma is, csak sokkal kezdetlegesebb módon. Nem volt nagy szám. Hirdettek egykerekező versenyt is. Elindultam rajta. Háttal is mentem, és egy jó nagyot estem belőle.

– ???

– Az enduróból szupermotót akartunk épí­teni, de fogalmunk sem volt, hogy mi kell hozzá. Rosszul néztük ki a haverokkal, úgy gondoltuk, hogy előre 16-os kereket kell tenni, hátra pedig nem volt pénzem 17-esre, í­gy maradt benne a 18-as, amitől í­gy állt a motor, ni.

Működött is, amí­g elöl egy szögletes, egyszer már kidobott gumi volt rajta. De úgy gondoltam, hogy a versenyre megadom a módját, vettem rá egy vadonatújat, ezzel aztán nem lehetett egyenesen menni. Még ez sem volt nagy baj, de amikor háttal egykerekeztem, akkor félrehúzott, és akkorát estem, mint egy ház.

Következett még ugyanabban az évben a szegedi vereny. Ekkorra már igen esélyesnek gondoltam magam. Utolsó lettem. Mondták, azért, mert az enyém nem streetfighter motor. Ez igaz is volt, merthogy enduró, de azért igen rosszul esett. Eladtam, és vettem egy 1100-es GSX-R-t. Addigra nagyon megfogott a dolog, a közönségnek is tetszett amit csináltam. És hát szeretek én szerepelni…

– Hogyan készültél?

– A mai értelemben vett edzés akkor még nem volt. Kitaláltam valamilyen gyakorlatot, kimentem egy elhagyatott úra, és megtanultam. Nem nagyon finomí­tgattam. Ma már nem í­gy megy, sokkal többet gyakorlok. Ha úgy tetszik, edzek.

Szóval a második versenyemen utolsó lettem, pedig az elsőhöz képest igen kompakt kis showal álltam elő. Azt a versenyt Hidi Miki nyerte meg, Erdős Csaba lett a második.

– Itt is izgultál?

– A elején nagyon. De amikor a közönség elkezdett tapsolni… akkor teljesen elszálltam. Ma is í­gy van, akkor már semmi nem számí­t, az sem, ha a motor tönkremegy.

– Mi a helyzet ma az izgalommal?

– Lámpaláz már nincs, de mindig van egy kis egészséges izgalom.

A következő évben már Kaposváron is volt verseny, ott harmadik lettem. A GSX-R-rel az elején még voltak kisebb problémáim, jóval nehezebb, erősebb motor, át kellett szoknom rá.

Abban az évben többen összeálltunk, és kimentünk Csehországba versenyezni. Sikerült a legjobb magyar helyezést megszereznem. Igaz, mi az „amatőr” kategóriában indultunk. A profik ott már mind kitámasztóztak, mi magyarok akkor láttunk először ilyet. Igencsak megszeppentünk, különösen az angoloktól.

Nagyjából ekkortól kezdtek bemutatókra hí­vogatni. Kaptam meghí­vást Kunmadarasra, Kisújszállásra, stb. Az első évben talán két bemutatót tartottam.

– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

– A csehországi legjobb magyar eredményre. Itthon a bajnokságban harmadik hely a legjobbam, de általában véve is dobogóközelben vagyok.


– A műsor elkészí­tésekor mire helyezed a fő hangsúlyt?

– Az egyéni jellegre. Csehországban is azért kaptam jó pontokat, mert volt pár gyakorlatom, amelyeket nem nagyon csináltak még: háttal egykerekezés, leszálltam a motorról, húzattam magam, stb. Mindig igyekeztem, hogy legyen egy-két olyan gyakorlatom, amelyet nem nagyon csinál más Európában. Megtervezem az egészet. A verseny helyszí­nén megnézem, hogy milyen a pálya, hol áll több néző, és í­gy döntöm el, hogy melyik gyakorlatra hol kerül sor, melyik néz jól ki előröl, melyik hátulról. íltalában van egy puskám a tankon, hogy mi mi után következik. Elég nagy a repertoár, í­gy tudok miből válogatni a hely kí­vánalmainak megfelelően. Versenyen ez talán baj is. Lehet, hogy elveszek egy kicsit a gyakorlatokban. De az az igazság, hogy nekem az soha nem jött be, hogy a végtelenségig finomí­tgassam a produkciót. Inkább újabbakat próbálok. És hát legalább a poénokat illik évről-évre kicserélni.

– Melyik szám az erősséged?

– Inkább kedvenceim vannak. Most az, hogy az ülésről leugrom a motor mögé, és húzatom magam. Nem azért, mert nehéz, vagy ilyesmi, egyszerűen szeretem.

– Hallottam, hogy néha télen a garázsban álló motoron ugrálsz ide-oda.

– Persze. Ki kell próbálni, hogy egy-egy gyakorlatnál hová üljek, mit fogjak, mi hová jön ki a motoron.

– Feltűnően jó kapcsolatban vagy a közönséggel.

– Igyekszem figyelni a közönség reakcióit. Ha kedvezőek, az nagyon fel tud dobni. Jó közönséggel jól érzem magam, ez felszabadí­t, és talán ezt érzik.

– Szerinted hol áll ma a magyar szí­nvonal a világhoz képest?

– Egy kollégám mondta, nem én találtam ki, hogy a magyar mezőny a világ legerősebbjei közé tartozik. Annak idején a cseheknél az amatőrök között indultunk, ma pedig nem nagyon van cseh versenyző, aki a magyar élvonallal fel tudná venni a versenyt.

– Mitől ilyen jó a magyar mezőny?

– Kialakult egy fanatikus kis mag. Ezek az emberek egymást húzzák. Jönnek a nehezebbnél nehezebb elemek. A legtöbben már naponta órákat gyakorolnak. Ez egyedülálló egy technikai sportban. Máshol talán nem ilyen fanatikusak.

– Mi lesz utánatok?

– Itthon rengeteg nagyon tehetséges fiatal van. Iszonyatosan tudnak motorozni.

– Úgy hallottam, van egy taní­tványod…

– Több taní­tványom is van. Van, akiket elviszek közülük egy-egy fellépésre. Közösen dolgozunk. Változatosabb a show, ha nem csak én motorozom, a közönség lát kismotort, nagymotort, tanul a taní­tvány is, szokja a légkört…

– Megemlí­tenél egy-két nevet?

– Majd ha megérdemlik.

– De kemény vagy!

– Nem akarom, hogy azért ismerjék meg valamelyiket, mert az én taní­tványom. Azért ismerjék, mert jó! Egyébként egyikük már kétszer nyert a freestyle kategóriában…

– Milyen céljaid vannak?

– Streetfighterként szeretnék VB 10-ben lenni, van egy pár motorozással kapcsolatos elképzelésem, de nem vagyok jó szervező, magamat pedig még rosszabbul menedzselem… de jó lenne egy kis segí­tség motor ügyben…


– Mire vagy büszke?


– Például a lányomra. Képzeld, egy Kymco quaddal már ő is része a műsoromnak. Önállóan!