Nyí­lnak a hágók – Alpok túra

Telhetetlen vagyok, hiszen ez a szezon első nagyobb motoros túrája, egyszerre mindent akarunk, ami csak beleférhet a ki- és visszaútal együtt szűkre szabott öt napba.

A kiutazással ezért nem is húztam az időt. 8-as főú, határátlépés Rábafüzesnél, a B65-ösön tovább Fürstenfeldig, innen már csak az A2-esre terelő táblákat kell figyelni, Graz irányába. Graznál egy gyors ebéd és kávé, majd tovább Klagenfurth felé, miközben elgondolkodom, hogy itt még a gyűlölt autópálya is kész élmény. Villach előtt időben kapcsolok, jobbra le kell térni az A10-esre. Spittalnál balra a 100-asra, ez már az Alpok, még ha lágyabb kivitelben is. Jobbra kií­rás, Glockner strasse – most nem látogatjuk meg a nagy harangozót, mert máshol várnak, de azért kis melegség járja át a szí­vem, kicsit mintha hazaértem volna.  Innen számomra szűz terepre érkeztem, figyelem a kií­rásokat, Silian után lépem át az olasz határt. Brunicóig továbbra sincs semmi bonyolult, csak úvonaltervem utolsó 20 kilométere zavaros kissé. Pont megállnék térképészkedni, mikor öt magyar rendszámos motort érek utol. A világ épp ezen zugában hová tarthatnának, ha nem oda, ahová én, a Topi túrára? Bí­zom a megérzésemben, bár nem ismerek fel senkit, innen vakon követem őket. Nem kellett csalódnom, a féklámpák kigyulladásával egy időben felfedezem az ú szélén óriási vigyorral integető túravezetőnket. Megérkeztünk.

A kis hotel előtt már több motor sorakozik, a régi ismerősökkel örülünk egymásnak, és próbálom megtanulni a számomra újak nevét. Csupán lecsatolom a nyeregtáskát, hiszen másnap továbbindulunk. Holnap kezdődik az igazi kaland… 

A csapat

1 nap: San Giovanni – Brunico – Grodnerjoch – Passo Sella – Predazzo – Passo Rolle – Mezzano – Enego – Asiago – Roveretto – Torbole- Brenzone:

Szállásunk – és túránk kiindulópontja a Taufer-völgyében van. Északra a Zillertali-Alpok, illetve Olaszország legészakibb hegyvonulata húzódik, összesen 80, több mint 3000 méter magas hegycsúcs. Mi Brunico felé indulva támadjuk meg a Dolomitokat. A korai kelés hangulata izgatottsággal keveredik – jó kis bevezető szakasz ez. Taufel vára balra magasodik mellettem az Ahrn patak fölé emelkedő sziklaszirten, ez Tirol egyik legnagyobb és legszebb vára, már a 11. században fontos szerepet játszott a környék védelmében.

Brunicótól folyamatosan délre tartunk Corvara irányában. Az ú egyre technikásabb, sikerül az autópályázás okozta vállakat leradí­rozni a gumikról, mire elérünk a Gardena hágóra felvezető kereszteződéshez. Ez az első, igazán komoly hajtűkanyarokat tartogató szakasz. Bár a hegyek csodásak, itt még nem érünk rá velük foglalkozni. Majd a csúcson. A kis turistaháznál megállunk. 2137 méteren vagyunk, helyenként még hó falak őrzik mellettünk a tél emlékét.

Kötelező a matricavásárlás, de jól jön egy felmelegí­tő kapucsí­nó is. Nincs meleg. Bár az idő még szürke, inkább ködös, mint felhős. Jól látni a Sella csoportot, legmagasabb közülük a Piz Boá 3151 méterrel. Érdekes, hogy a csúcsok rendre 3000 méter felettiek, szinte egy magasak. A mai hegyek ősei korallzátonyok voltak, és az Alpok többi részével együtt 65 millió évvel ezelőtt emelkedtek ki. A puhább kőzeteket az időjárás, folyók, patakok marták ki az egykori fennsí­kból, emlékül a hatalmas, néhol 5-600 méter magas függőleges, sőt egyes helyeken áthajló sziklafalak maradtak.

A nyálkás úon lefelé ereszkedve a szerpentinen örülünk, hogy még elég gyér a forgalom. Nyáron nincs ez í­gy. A Sellát még nem hagyjuk magára, a masszí­vumot körülfutó utak a Dolomitok legszebb hágói közé tartoznak, és akár egy körre felfűzve egymás után bejárhatók. Mi a kultuszúnak is tekinthető Passo Sellát vettük sorra. 2244 méter magasról csodáljuk a három ujj (Tre Cime) formációt, bár csúcsaik felhőbe burkolóztak.

Kattintson a képre a galériához

Tovább haladunk kicsit gyorsabbra véve a tempót, az ú kiszélesedik. Elhaladunk a Rosengarten hegyvonulat mellett, ez Laurin király birodalma, aki a törpék királya volt a monda szerint, az afféle tiroli gyűrűk ura változatban. Igen, volt varázsgyűrűje is.Ebéd előtt még egy hágó, a fenyőfák között 1970 méter magasságig felkúszó Passo Rolle, majd épp eleredne az eső, amikor megállunk egy pizzériánál. Pizza éppen nincs, í­gy beérjük pastával. Mire a desszert végére érünk, a nap is előbújik. Épp ideje, hogy a télies hegyvidéki éghajlatot magunk mögött hagyva megérkezzünk a mediterrán nyárelőbe.

2. nap: Brenzone – Riva di Garda – Tremosine – Idroi-to – Lana – Merano – Morter:

A Garda-tó valahogy minden idetévedt motorost arra csábí­t, hogy körülmotorozza. A part menti sziklafalba vájt, hol zárt, hol félig nyitott alagutak fényjátéka, a szinte folyamatos rálátás a tóra, a hegyoldalba épí­tett apró települések tényleg lenyűgöző élményt adnak. Ugyanez csúcsidényben azonban gyötrelmessé is válhat, mivel rengetegen látogatják. Ilyenkor helyben toporgó kocsisorok alakulnak ki a kisvárosi sikátorok okozta úszűkületeknél, most az újaví­tások miatti forgalomkorlátozás lassí­t minket. A nagy körnek csak kb. harmadát teljesí­tettük most, északról megkerülve céloztuk meg a legszebb részt, a Riva del Gardától Tremosinéig húzódó szakaszt. A tó nyugodt hangulatát csakhamar feladjuk, és sokkal izgalmasabb irányba indulunk a nyugati partról felfelé, egy mára már kis patakká zsugorodott folyó által kimart vadregényes szurdokban. A csúcsra felérve kellemes tiroli fatányéros ebéd mellett veszünk búcsú a Gardától. Itt végleg felmondja a szolgálatot egyik túratársunk K1300GT-je. A rakoncátlankodást még reggel kezdte, de innen már tolásra sem indul, pedig van lejtő bőven. Másodmagával visszagurult a legközelebbi településre, asszisztencia reményében, mí­g mi továbbindultunk. Később kiderült, hogy a kiérkező szervizes alkatrész hiányában nem tudott rajtuk segí­teni, és már majdnem elindult értük otthonról a mentőcsapat, amikor sok-sok telefonálgatás után megfejtették, hogy a jobb oldali kormánykapcsoló hibája miatt vesztegelnek. Ezt egyébként garanciában cserélte volna már a BMW, csak még nem érkezett meg az alkatrész. A helyi rádió és hifiszerelő – akinek véletlenül pont a műhelye előtt álltak meg – segí­tségével ideiglenesen megpatkolták a beteg kapcsolót, és az esti szálláson már vidáman anekdotáztak a kalandról.

Garda-tó

Mi a Lago di Idrót megkerülve tartunk északnak, vissza Dél-Tirolba. A tempós, í­ves kanyarokkal tarkí­tott utat szí­nes kis falvak szakí­tják meg, a régi házak között helyenként egy sávnyira szűkül az ú. Az áthaladó forgalom lassí­tásáról a házak elé kiállí­tott lócákon üldögélő bácsik és nénik gondoskodnak, akik kedves mosollyal figyelik, hogy alig arasznyival az orruk előtt húznak el a motorosok. Mai végállomásunk az almáiról hí­res Vinschgau völgye. Az itt vezető, nagy jelentőségű utat még Claudius császár épí­tette, bár csak 75 km hosszú, a két vége közötti szintkülönbség 1000 m-t tesz ki. Sí­pályák helyett itt minden hasznosí­tható területen almaültetvényeket látunk. Az úikönyv szerint Európában minden 10. elfogyasztott alma dél-tirolból származik.

3 nap: Morter – Ofenpass – Zernez – Fliss – Imst – Fernpass – Garmisch p.k. – Walgau – Achensee – Zillertal

A panzió ablakából épp rálátni két romra. Az Alsó- és Felsőmontani várak a hajdani tiroli őrgrófok legerősebb erődí­tményei voltak. Eddig nagy szerencsénk volt, de ma esőruhás napunk lesz. Egyre jobban szakad, a ví­zálló textilruhák fölé is felkerül az esőruha. Olaszországot az SS41-en hagyjuk el, közben egy vágyakozó pillantást vetünk Bormio irányába mutató táblánál kedvenc szerpentinünk felé. A passo di Stelvio még június elejéig le van zárva. Ebben az esőben nem sajnáljuk annyira, í­gy kicsit könnyebb szakasz után érkezünk a svájci Ofenpasshoz. Kitartásunkat az idő megjutalmazta. A csúcs túloldalán reklámfilmbe illő táj fogad: napsütésben szikrázó havas csúcsok, csodás kék ég és vadvirágoktól szí­nes zöld mező.

Svájc

Svájci látogatásuk rövid, mindössze 50 kilométer, és már be is léptünk Ausztriába. Az idő ilyenkor még szeszélyes, ahogy halljuk, két hete is esett hó, ezért csak a téli istállók környékén látunk teheneket, a havasi legelőkre majd csak június elején hajtják fel a csordát. A lágy í­veket tartogató ú engedi a nagyobb tempót, í­gy hamar a Fernpassra érünk. Kis pihenőnk alatt Németország legmagasabb hegyében, a Zugspitzében (2962 m) gyönyörködve költjük el ebédünket, majd leereszkedtünk Garmisch-Partenkirchenbe, hogy csipetnyi í­zelí­tőt kapjunk a Bajor-Alpokból is. A német sí­paradicsom eredetileg két település volt, Garmischt és Partenkirchent 1935-ben egyesí­tették Hitler parancsára, az 1936-os téli olimpiai játékok miatt. A nagy alpesi tavak közül elsőként a Walchensee-t kerüljük meg délről. Ez a vékonyka magánú fizetős, 3 eurót kérnek érte, de megéri az árát. Útközben látjuk, hogy tucatnyi búvár indul felfedezni a kristálytiszta tó mélyét. A következő, talán Tirol legszebb gleccsertava, az Achensee, 930 méter magasan fekvő tengerszem. A nap végére megérkezünk Tirol legjellegzetesebb, egyben az Alpok legismertebb völgyébe, Zillertalba. Hogy mégis zavartalan a nyugalom, arról a borotvaéles hegygerincek, néhol függőleges sziklafalak és a gleccserek gondoskodnak.