Tudják Önök, mi az a Studebaker? A Studebaker nem más, mint a 19. században alapított amerikai autógyár neve. 1966 márciusában beszüntette a tevékenységét, nem csoda hát, hogy sokaknak semmit nem mond a név. Akik azonban olvasnak Dürrenmattot, azok nagyon is tudják, miről van szó.
Dürrenmattról azt írta valaki az interneten: „Rejtély, hogy egy olyan békés, semleges és unalmas ország, mint Svájc, hogyan nevelhet ki egy olyan sokoldalú zsenit, mint Dürrenmatt. Egy személyben drámaíró és színikritikus. Kabarészerző, és lélektani prózai művek szerzője. És mi az, amihez viszont nem volt érzéke a svájci géniusznak? Például a műfaji határok betartása. Módszere a cserbenhagyásos gázolásra emlékeztet. Az olvasó belevág egy érdekes krimibe, majd hirtelen egy lélektani drámában találja magát, mert az író szabálytalanul sávot váltott, elgázolta, aki az útjába állt, majd száguldott tovább, immáron a másik sávban.
A cserbenhagyott olvasó meg a sokkból ocsúdva boldogan tapasztalja, hogy a másik sáv talán még izgalmasabb is, mint az előző. Dürrenmatt egyik legérdekesebb sztorija „A baleset” című novella. Traps textilügynöknek, A baleset főszereplőjének a gépkocsija elromlik, ezért a legközelebbi faluban kénytelen tölteni az éjszakát. A siralmasan unalmasnak ígérkező este – vendéglátója és annak barátai jóvoltából – váratlanul rendkívül szórakoztatónak és izgalmasnak bizonyul. Az öregurak ugyanis azzal töltik estéiket, hogy (hajdani foglalkozásuknak megfelelően) bírósági tárgyalásokat rendeznek.
Traps vállalja a vádlott szerepét, s bár ártatlannak hiszi magát, az öregurak kérdései nyomán mind mélyebbre kell hatolnia önnön múltjába… Traps eleinte igyekszik meggyőzni a jelenlévőket, hogy élete hétköznapi, abban egyetlen rendkívüli esemény sincs. Miközben azonban saját unalmasnak vélt, hétköznapi életét ecseteli a volt bírónak, ügyésznek és ügyvédnek, lépre csalják, mert a három öregúr olyan titkot fürkész ki, amelyből gyerekjáték valódi bűn tényt fabrikálni… A csattanót nem írom le, érdemes eredetiben elolvasni. Miért érdekes mindez az előző lapszámban megkezdett téma szempontjából?
Munkám egyik legérdekesebb része – mint a közlekedési ügyek kapcsán az ítélkezés résztvevőinek és magának az elkövetőnek is természetesen – a múlt feltárása, mert abból kirajzolódik egy jellem, amelynek igencsak nagy jelentősége van az ítélet meghozatala szempontjából. Balesetek márpedig történnek, amióta világ a világ, ezen nincs mit csodálkozni. Ha az ember őszinte akar lenni önmagához, sokszor olyan ügyeket kell megítélnünk, ahol a vádlottak padján bárki ülhetne. Az ilyen ügyekben senki sem akar példát statuálni, mert mire az ítélet megszületik, a lelkiismeret már elvégezte a saját munkáját.
Felesleges ezért egy makulátlan előéletű járművezetőt súlyos büntetéssel sújtani, és ami fontos: felesleges őt a legfájdalmasabb retorzióban részesíteni: elvenni tőle a jogosítványát. Aki az átlagosak közé tartozik, az csak különösen súlyos szabályszegés esetén számíthat arra, hogy elveszik tőle megélhetése, hétköznapi életképessége egyik alapeszközét, a jogosítványt. Akinek azonban súlyosabb bűncselekmény miatt kell felelnie, vagy aki nem az átlaghoz tartozik, az szinte biztosan számíthat arra, hogy jogosítványától megfosztják. És amint azt az előző cikkemben már említettem, a jogosítvány elvételéhez még csak bírói ítélet sem kell, elegendő a jogszabályban felsorolt körülmények egyikének bekövetkezése, és akkor a jogsit már a baleset helyszínén elveszik.
Az egyik ilyen nem átlagos kategória a közúti veszélyeztetők csoportja, akiket a balesetek okozóitól a szándék különböztet meg. Megyek, mondjuk az autópályán, és a másik járművezetővel kialakult konfliktusomat úgy óhajtom „megoldani”, hogy szándékosan, ámde indokolatlanul befékezek a másik jármű előtt. Kevésbé szerencsés esetben tömegkarambolt is előidézhetek ezzel, hatalmas anyagi kárt, esetleg sérülést okozva. Érdekes, hogy az ilyen embereknek is van „lelkismeretük”, amely azonban csak akkor támad fel, amikor vezetői engedélyüket veszélyben érzik. Akkor azonban az égiek összeesküvése folytán hirtelen összes beteg hozzátartozójuk, kiskorú gyermekük, vagy akár a segítségre szoruló szomszédjuk is csak és kizárólag tőlük számíthat segítségre az orvos meglátogatása vagy az óvodába való eljutás kapcsán.
Mondanom sem kell, kevés meggyőző erő van az ilyen sztorikban, hiszen valójában nyilvánvalóan kizárólag önös érdekekről van szó: fájdalmas dolog elveszíteni azt a kényelmet, amelyet a jogosítvány biztosít az embernek. A súlyos baleseteket előidézők már egy kissé más kategória. Ők nem szándékosan teszik azt, amit tesznek. Itt ráadásul van egy ellentmondás néhány jogszabályunk között: amikor a kizárólag bírói ítéletben kimondható eltiltásról van szó, nem a balesettel előidézett eredmény számít, hanem a szabályszegés, és a jellem, amely a balesethez vezetett.
Amikor azonban a vezetői engedély elvételéről van szó, amire maradandóságot vagy halált eredményező baleseteknél bírói ítélet nélkül kerülhet sor, akkor mégis az eredmény számít. Nem e lap hasábjain fogjuk ezt az ellentmondást feloldani, de azt érdemes tudni, hogy a balesetek eredménye sokszor nincs arányban a szabályszegés alapvető jellegével, durvaságával, vagy egyéb jellegzetességével. Összefüggésben állhat azonban az érintett jellemével, és ez az a kérdés, ahol a csontvázak kiborulhatnak a szekrényből.
Ha kiderül, hogy az illető már máskor is okozott balesetet (még akkor is, ha az okozott sérülés nyolc napon belül gyógyult), vagy ha valakinek hemzseg a korábbi közlekedési szabálysértésektől a nyilvántartása, akkor sok jóra nem számíthat, amikor az ügyésztől/bírótól idő előtt visszakéri a jogosítványát. Az idő előttiség ebben az összefüggésben annyit tesz, hogy még a jogerős ítélet meghozatala előtt kéri a visszaadást. A közúti veszélyeztetőknek pedig érdemes az emlékezetükbe vésni: az ilyen ügyekben elrendelt pályaalkalmassági vizsgálaton kiderülhet, hogy pszichés okokból jelentenek veszélyt a közúti közlekedés többi résztvevőjére, ez pedig azt jelenti, hogy hosszú időre el kell búcsúzniuk a jogosítványuktól…
(Folytatjuk)
