Mi lenne, ha megfordítanánk mindent és akkor is figyelmesek lennénk egymással, amikor senki sem gyújt gyertyát, amikor az élet csak úgy folydogál a medrében, mindenféle ünnepélyes sallangtól mentesen?
Ezek a néhány perces filmek olyan finoman figyelmeztetnek minket a tolerancia és az empátia fontosságára, ahogy hosszú előadások soha nem lennének képesek. Az első kedvencem egy norvég kisfilm. Készítői arról elmélkednek benne, vajon mennyire tűnik megbocsáthatónak az élet más területein az az agresszív viselkedés, ami sok négykerekű jármű vezetőjének a kerékpárosokkal és motorosokkal szembeni stílusát jellemzi az utakon? Miért van az, hogy amit soha nem tennénk meg egy boltban, bevásárlás közben, azt rezzenéstelen arccal megtesszük az utakon?
A kisfilm elfoglalt és rohanó főhőse bevásárlókocsiját tolja egy élelmiszerüzletben, miközben mobiltelefonját félrebillentett fejével szorítja a vállához, valakivel éppen beszél. Dinamikusan, tempósan halad, és gondolkodás nélkül nekitolja a kocsit bárkinek, aki az útjába kerül. Dühösen és értetlenül rebbennek szét előle a vásárlók, ő pedig elégedetten masírozik a pénztár felé. Hosszú sor kígyózik előtte, és akkor a férfi egészen szokatlan húzásra szánja el magát: egy szurkoláshoz használt műanyag trombitával hangjelzést ad, mintegy jelezve, hogy itt most ő lesz az első.
Amikor pedig ily módon másokat megelőzve teheti futószalagra a megvásárolni kívánt árukat, elégedett mosoly jelenik meg az arcán. „A bicikliseknek és a motorosoknak másokhoz hasonló ugyanolyan jogaik vannak az utakon!” Ezzel a figyelemfelkeltő szlogennel ér véget a film. Nehéz elhinni, hogy Európa boldogabbik felén ilyesmire kell figyelmeztetni az autósokat, de nincs okunk kételkedni abban, hogy a film elkészítését valódi problémák ihlették. A jó közlekedésbiztonsági film felráz, megdöbbent, elgondolkodtat. Ilyenek például azok, amiket az angol kormányzat készített.
A „Think!” című kampány egyik gyöngyszeme – a norvég mellett – a másik nagy kedvencem. Ebben nem folyik vér, nem törik csont, csak valaki gyönyörű utakon békésen motorozgat egy kört, de a film mégis utal minden veszélyforrásra, ami egy kétkerekű vezetőjét csak fenyegetheti. Meg arra, hogy a figyelem sohasem lankadhat, mert bármelyik békés másodpercet követhet egy kiszámíthatatlan… Tűzpiros Ducati előtt nyílik fel a garázskapu, vezetője gyakorlott mozdulatokkal ül fel rá, és nem sokkal később már gyönyörű tájakon suhan vele. A férfit mintha őrangyalok kísérnék, minden veszélyhelyzetre figyelmezteti valami: az olajfoltra az úton egy – a valóságban persze nem létező – közúti jelzőtábla hívja fel a figyelmét, az előtte haladó furgon vezetőjének kanyarodási szándékára a kocsi hátulját borító porba írt felirat.
Azt, hogy a kanyar íve élesebb, mint gondolná, az út menti jelzőtáblák elképzelt kísérőszövegei szinte a szájába rágják. A lejtő mögül hirtelen felbukkanó, szembejövő teherautót a megelőzni kívánt autóbusz hátuljáról silabizálja ki, a 100 méter múlva megcsúszással fenyegető tehénlepényt pedig újra csak tábla hozza a tudomására. Egy Birminghambe igyekvő stoppos kezében tartott feliratból tudja meg, hogy hamarosan figyelmetlenül elé kanyarodó traktorosra kell számítania. Éppen csak arra nem figyelmezteti semmi, hogy hazaérve egy galamb éppen az ő feje felett szállva hmm… nos, könnyít magán a levegőben. Ennél szebben összefoglalni, hogy felelős vagy önmagadért és másokért, talán nem is lehet. „Put yourself in their shoes!” Ez a szlogenje annak az angol filmnek, amiben egy személygépkocsi vezetője türelmetlenül tekintget autója visszapillantó tükrébe, miközben a mögötte haladó motorost figyeli.
A film egyik pillanatában az események lelassulnak, majd megállnak, a férfi kiszáll a kocsiból és a motorjáról leszálló másikhoz megy. Ruhát cserélnek. Mindenki a másik járművével megy tovább. Ami addig értelmetlen motoros húzásnak tűnt a kocsi biztonságos belsejéből kitekintve, most értelmet nyer: minden hirtelen irányváltás, lassítás, gyorsítás, kormányzás más megvilágításba kerül a motoron ülve. Ugyanerre az ötletre épít egy amerikai film is, Ian és Randy története. A fiatal Ian meggondolatlanul kanyarodik balra egy személygépkocsival, és nem veszi észre időben Randyt, aki szemből egy motorral közeledik. Ami a kanyarodás közben a filmben lejátszódik, az az életben sohasem történhet meg: Randy érzi, hogy Ian olyan manőverbe kezd, ami miatt ő fog veszélybe kerülni, ezért a film egyszer csak színesből fekete-fehérre vált, a járművek megállnak, és Randy, a középkorú dühös „medve” rátámad a fiatal és tapasztalatlan Ianre, de azután meggondolja magát, és a kocsiba beülve magyarázni kezd a fiúnak.
Elmagyarázza neki, mennyivel nehezebb megítélni egy motoros sebességét és távolságát, aki szemből érkezik, mint mondjuk egy teherautóét. Már úgy érezzük, hogy ők ketten akár barátok is lehetnének, amikor Randy azt mondja: „Valami azt súgja nekem, hogy már csak kevés időnk maradt, kölyök.” Majd arra kéri a fiút, hogy vigye őt vissza a motorjához, ami még mindig ott áll az út közepén a kereszteződésnél. Randy közben tovább oktatja Iant arról, hogy a motorosok mindig, minden körülmények között sokkal védtelenebbek az autósoknál, attól függetlenül, hogy egy veszélyhelyzet kinek a hibájából jön létre. Ian autója ugyanott áll meg, ahol a kanyarodást a film kedvéért gondolatban felfüggesztette, és Ian csak akkor érti meg, hogy az elmúlt percek nem megváltoztatták az eseményeket, csak elodázták, amikor Randy visszaül a motorjára. A többi néma csend…
