A térfigyelő és fedélzeti kamerák elterjedése óta a közlekedési balesetek vizsgálatában új korszak kezdődött. Az események, melyeket azelőtt tanúk hosszú sorának kihallgatásával kellett tisztázni, most úgy játszódnak le a szemünk előtt, hogy bármikor megállíthatjuk, visszapörgethetjük, majd újra elindíthatjuk és megfigyelhetjük őket. Nemcsak a balesetek vizsgálatát könnyítik meg ezek a felvételek, hanem a megelőzést, a figyelemfelhívást is.
Az események sorrendje, az, hogy pontosan mi és hogyan játszódik le az utakon, régen sokszor hosszú, kilátástalan vitákat, évekig tartó bizonyítást generált egy-egy baleset kapcsán. A balesetelemzés kulcsfontosságú eszköze, a műszaki szakértői vélemény ún. bemenő adatként a tanúvallomásokat is felhasználja, és ha ezek a vallomások egymástól jelentősen eltérnek, egymásnak ellentmondanak, vagy nem eléggé részletesek, akkor a szakértő mozgástere is szűkebb, és a rendőrség-ügyészségbíróság hiába várja tőle egy-egy bonyolult ügy megoldását. Nyilván egyikünk sem azzal a szándékkal indul el reggel, hogy útközben mindent alaposan megfigyel.
Az, hogy mennyit látunk meg a környezetünkből, sok tényező függvénye, de elsősorban attól függ, hogy a mi szempontunkból az adott esemény releváns- e. Amennyiben nem, akkor megfigyeléseink hézagosak, vagy éppen semmilyenek lesznek. Egy kamera azonban minden, a látóterébe eső dolgot észrevesz, nem felejt el semmit, és nem színez ki egyetlen emléket sem, márpedig ennek a ténynek utólag hatalmas jelentősége lehet. Frappánsan lehet ily módon cáfolni egyes járművezetők védekezését, és olyan is gyakran előfordul, hogy a felvétel a súlyos sérülései miatt amnéziás sértett vallomását pótolja, vagy lehetővé teszi, hogy kívülálló tanúk vallomásai híján is meg lehessen állapítani, mi történt.
A neten most már számolatlanul keringenek azok a közúti felvételek, amelyeket készítőik különböző okokból osztanak meg másokkal, és amelyek tartalma a való életből merít. Egy motorosok által készített felvételekből összeállított filmre bukkantam én is, most, és a következő cikkben ezekből szemezgetek. Az egyik videóban a motoros egy tesztpályán kanyarog, amíg az egyik kanyar az adott sebesség és dőlésszög mellett bevehetetlennek bizonyul, és a vezető hatalmasat esik. Pillanatok alatt felpattan, és a motor sérülése miatti riadalom vélhetően nagyobb, mint a saját fájdalma miatti aggódás, mégis a felvétel jó példája az „egyik pillanatban minden rendben, a következő pillanatban pedig a feje tetején a világ” című felismerésnek. A következő felvételen a videó készítője éppen előresorol az álló járműoszlopok között a motorjával. Ehhez hosszú évek óta Magyarországon is joga van, ám nem úgy, ahogy azt ő teszi.
A sebessége ugyanis óvatlanságot tükröz. Amikor jobbról kivág az álló járművek közül egy másik motoros, akkor hősünknek alig marad ideje és helye a másikkal való ütközést elhárítani, ám elkormányzásának hála, nekicsapódik egy bal oldalon várakozó személygépkocsinak, és ennek során megszabadítja azt az egyik visszapillantó tükrétől. A másik motoros elhajt, hiba integet utána dühösen a felvétel készítője. Kínos vitában kell majd ráébrednie arra a felismerésre, hogy bár a balesetet ketten hozták létre, de a folyamat mégiscsak az ő felelőtlenségével kezdődött, ami egy biztosító helytállása esetén is sokba kerülhet. A következő rész az egyik legveszélyesebb közlekedési szituációt, és az abból keletkező balesetet rögzíti, és azt illusztrálja, hogy mindig az a legveszélyesebb, amiről nem tudsz.
A motoros kétsávos úton előz, nagyjából a felezővonalon haladva, és éppen a megelőzött járműoszloptól nem látja azt, amit a többiek látnak: jobbról a keresztező utcából bearaszol elé egy személygépkocsi, és balra kanyarodik. A kocsi vezetője az elsőbbségi jogukról lemondó járművezetőkben bízva, kellő meggyőződés nélkül hajtja végre a manővert. Összeütköznek, a motoros hatalmasat esik. Ha formális szempontból vizsgáljuk ezt a helyzetet, akkor elképzelhető, hogy a felelősség kizárólag a személygépkocsi vezetőjét terheli. Én azonban úgy vélem, hogy preventív szempontokból is érdemes ezt a helyzetet megvizsgálni. Mi az, amiben a motoros hibázik? Amikor egy motoros álló, vagy lassan haladó járműveket előz, illetve kerül ki, mindig érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon ezek a járművek miért álltak, illetve lassultak le!
Tudom, hogy a magyarok vezetési stílusára egyre inkább jellemző a „mindenki más amatőr, csak én nem” attitűd, pedig ha ezt a hozzáállást el tudjuk engedni, sokkal biztonságosabban közlekedhetünk. Ha a motoros az adott helyzetben feltételezné, hogy a mellette, tőle jobbra elhelyezkedő járművek vezetői – de legalábbis közülük az első – látnak valamit, amit ő nem, akkor sokkal óvatosabb is lehetne, és felkészülhetne annak a valaminek a felbukkanására. Mert ha az ő közlekedésüket befolyásolja ez a számára ismeretlen tényező, akkor lehet, hogy az előzésben/kikerülésben lévő motorosét is. Mindössze ennyit kellene felismerni, és a baleset nem következne be. Gondoljunk bele: az elsőbbségi jogáról lemondó járművezető nem felel azért, hogy a saját jóindulatától vezérelve egy veszélyhelyzetet idézett elő.
A jobbról érkező személygépkocsi vezetőjét pedig egy nagyvárosi forgalomban minimum hülyének nézik, ha nem él azzal a lehetőséggel, amit az előzékenység neki biztosít. De akkor mi a megoldás? Senki nem felel semmiért? Dehogynem! De vannak helyzetek, amiket könnyebb lenne megelőzni, mint a felelőst kutatni. Ez tipikusan ilyen eset. Tudják Önök, mi az a demarkációs vonal? Egy ideiglenes határvonal, általában egymással hadban álló felek között, melyet legtöbbször fegyverszüneti egyezményben jelölnek ki.
A határvonalat egyik fél sem lépheti át. Jó lenne, ha a záróvonalat egyfajta demarkációs vonalként fognánk fel a közlekedésben. Ebben az esetben például nem érné akkora meglepetésként a következő felvételen a kétsávos (kétirányú) szerpentinen hasító, és a dupla záróvonalon áthaladva a kanyarívet levágó motorost a szemből érkező személygépkocsi, ami a semmiből bukkan elő, és ami elől sem jobbra, sem balra nem lehetséges kitérni…
(Folytatjuk)
