„Az emberi tényező olyasvalami, amit lehetetlen előre látni.” (Fern Michaels)
A közlekedéspszichológia szerint a biztonság a vezető, az utasok, az út és a vezetési környezet közötti harmónia. Az előző lapszámban azzal kezdtem el foglalkozni, hogy milyen emberi tényezők vezetnek ennek a harmóniának a megbomlásához, a közlekedési konfliktusok, balesetek kialakulásához. Az emberi tényezők közül – a fenti harmónia megvalósulása szempontjából – értelemszerűen, elsősorban a járművezetőknek van jelentőségük. Elméleti szinten ugyan logikusnak tűnik, hogy az utasok is közrejátszanak ennek a harmóniának a létrehozásában, de a gyakorlati életben azt látjuk, hogy az utasok ritkán veszélyeztetik ezt az összhangot.
Ezzel kisgyermekes szülők nyilván szívesen vitatkoznának (egy üvöltő gyerek a hátsó ülésen igencsak erősen rombolja az egyébként kívánatos összhangot), de most vonatkoztassunk el az ő speciális helyzetüktől! Az egyén (foglalkozzunk most már csak a járművezetővel), mint emberi tényező elméletben két elemből áll: a biztonságos járművezetést legalább annyira befolyásolja a személyiség, mint a képességek összessége. (Ez utóbbi témának szeretnék majd önálló cikket szentelni.) De mégis, mi a személyiség? A személyiség lelki, jellembeli tulajdonságok és szellemi értékek összessége, amelyeket egy ember a környezete felé mutat. Ez magában foglalja saját gondolkodását magáról és másokról, illetve azt, ami megkülönbözteti őt minden más személytől. Benne van az illető reagálása a körülötte lévő dolgokra, az érzelmi szintje, hozzáállása másokhoz, a felelősségvállalási képessége, vagy éppen felelőtlensége.
Úgy is mondhatnánk, hogy a személyiség határozza meg, hogy a képességek hogyan nyilvánulnak meg a valóságban. Egy türelmetlen, netán erőszakos autóversenyző éppolyan veszélyt jelenthet a közlekedés biztonsága szempontjából, mint egy kezdő mazsola, aki amúgy személyiségénél fogva hajlamos az együttműködésre. Talán nem túlzó leegyszerűsítés azt állítani, hogy járművezetőként is azok vagyunk, akik az élet más területein. Ha kevés az önkritikabennünk, akkor vezetés közben is a tévedhetetlenség mítosza leng minket körül, ha hajlamosak vagyunk az erőszakosságra, akkor az agresszió a vezetési stílusunkban is megnyilvánul, és ha pszichénket túl sok negatív tényező terheli, akkor a közlekedésben is szorongunk, vagy bizonytalankodunk.
A szorongással az előző lapszámban is foglalkoztam. Nem tértem ki azonban a szorongás fogalmára. A szorongás olyan mindennapos félelemérzet, amely azonosítható külső ok nélkül jön létre. Tehát nem egyenlő a félelemmel, aminek van pontos külső oka. A szorongás a tehetetlenség érzésével összekötött félelem érzete, amikor az ember úgy érzi, hogy semmiféle befolyással sincs a történésekre. Egy viszonylag friss magyar kutatási adat szerint a magyar sofőrök nagyjából 1/5-e nem élvezi a vezetést, és minden tizedik autós szenved rendszeresen attól, hogy vezetés közben szaporább a pulzusa, szívverése, és ilyen arányban jellemző a kormányon való ideges dobolás, a szokatlan forgalmi helyzetekre való lassabb reagálás vagy éppen az, hogy a vezetőket olyan dolgok zavarják, amelyek korábban nem.
Az autósok 36 százaléka vallotta azt, hogy ritkán stresszel vezetés közben, 33 százaléknál pedig a stressz egyáltalán nem jelenik meg az életében vezetés közben. Érdekesség, hogy a felmérésben azonosított stressztünetek közül hat is volt olyan, amely a megkérdezettek több mint 10 százalékára igaz; ezek mindegyike inkább a férfiakra jellemző, miközben éppen ők azok, akik kevésbé látják magukat stresszesnek. Lenne egy nagyobb összegű fogadásom arra, hogy a stressz egyfajta hógolyóeffektusként működik a közlekedésben: a vezetők egy része az alkalmazkodási képtelensége okán (vagy más miatt) negatív indulatokat él át vezetés közben és egyszersmind negatív indulatokat vált ki a közlekedésben tanúsított viselkedésével a többiekből. Mire ezek a többiek egy alkalmazkodni képtelen figurával való találkozás után a következő kereszteződéshez érnek, már maguk sem tudják, miért haragszanak az előttük csetlő-botló tanulóvezetőre, vagy miért fújtatnak türelmetlenül, ha valaki sávot vált eléjük.
Könnyű belátni, hogy a közlekedésben központi kérdés: okoz-e, és ha igen, mekkora stresszt (szorongást) okoz a másokhoz történő igazodás. Nekem úgy tűnik, mintha manapság ez az igazodási kényszer egyre több stresszt okozna a járművezetőknek. (És/vagy: egyre több járművezető van, akinek ez az igazodás nincs ínyére.) Gyakran figyelem az autósokat, hogy képesek-e a forgalomban haladva felvenni például egy autóbusz tempóját. A legtöbben képtelenek erre, kizárt, hogy akárcsak egy autóbusz-megállónyi távolságon kövessenek egy buszt, holott ez a legtöbbször nem jár időveszteséggel.
De akkor mi állhat a dolog mögött? Egyrészt: minél inkább saját érdekeink érvényesítési terepének tekintjük a közlekedést, annál inkább stresszként éljük meg ezt az igazodást. Másrészt: az alkalmazkodási készségünk fordított arányosságban állhat a stresszel, amit vezetés közben átélünk, legyen annak bármi is az eredete. Akárhonnan is ered a szorongás, a diszkomfortérzet, az biztos, hogy rontja a csapatszellemet, amire pedig az utakon nagy szükség lenne. Az igazodási készség hiánya akkor is jelentős probléma, ha „csak” meggondolatlan lépésekhez vezet. De az igazán nagy veszélyt akkor idézi elő (és ebben jelentős változás tapasztalható napjainkban), ha az igazodásra képtelenség miatt a járművezető szándékos veszélyeztetésre ragadtatja magát. Az ilyen emberek a saját fontosságuk által vezérelt kapkodásban készek akár időveszteség árán is megnevelni másokat az utakon. Különös ellentmondás, nem?
Azt hiszem, hogy a sietség látszata a fontosságérzés részévé vált a magyar társadalomban, és sokan azért sietnek, mert az örökös elfoglaltsághoz valami pozitív képzet társul. „Fontos vagyok, tehát sietek.” Elég, ha ehhez egy kissé autoriter, vagy mások lenézésére hajlamos személyiség is hozzáadódik, és máris kész a pusztító recept: az ilyen emberek készek a másodperc törtrészéért mint nyereségért sokak életét, testi épségét kockáztatni.
(Folytatjuk)
