Tizenhárom éve járhattam először Marokkóban, és már a határnál mellbevágott Észak-Afrika intenzitása, egzotikuma, színes kavargása. Azóta többször is visszatértem, néha csak átutazóba, néha egy körúra. A változás a szemem előtt zajlott le… Figyelem! Az alábbi írás nem úikalauz, nem ad tanácsokat és tippeket. Talán gondolatokat ébreszt.
Szeretem a visszatéréseket. Szeretem újra látni a tájakat, az épületeket, és újra találkozni az emberekkel. Akkor is, ha személy szerint már nem ugyanazok az emberek, mert meghaltak, elköltöztek, vagy csak éppen nem akkor jártak arra, amikor én, de ugyanott és ugyanúgy élnek, mint amikor először voltam ott. Szeretem felidézni és újra átélni a korábbi utakról megmaradt hangulatokat. Utazásaimról nem összefüggő emlékeket őrzök, hanem képeket. Aztán a képeknél is erősebbek az illatok, és mindennél erőteljesebbek a hangulatok, amelyek tulajdonképpen az emlékfoszlányokból, a képekből és az illatokból állnak össze.
Vannak, akik azt vallják, kétszer nem mennek ugyanarra a helyre. Úgy vélik, hogy a világ túl kicsi, az emberi élet pedig túlságosan rövid az ismétlésekhez. Igazuk van. Én mégis szeretem a visszatérés meghittségét, az újratapasztalást, amely elmélyíti az adott helyhez kötődő viszonyt, új szintre emeli a korábbi élményeket. Azt is nagyon szeretem, amikor egy távoli vidéken már kedvenc helyem lesz. A prágai söröző kerthelyisége a hipnotizáló lassúsággal forgó vízimalom kerekével szemben, vagy a bamakói… auberge, a bissaui bádogkocsma, a marrakechi garniszálló, a Franco Belge, vagy Tamdaghtban (vagy Tamedakhte) a Le Cigogne tetőterasza.
Ez utóbbi kettő nincs már meg. A Franco Belge helyén legutóbb már csak romokat és a Mohammed Zerktouni ú új, modern látványtervét mutató posztert találtam, a Le Cigogne ugyan áll még, de már minden szobája bántó villanyfényben fürdik, és turisták hígítják a kellemes magány élményét.
Tizenhárom évvel ezelőtt jártam ott először, azóta többször is visszatértem oda. Tulajdonképpen véletlen bukkantam rá, amikor a pár tucat kunyhóból és egy romos kasbából álló falucskába beóvakodtam körülnézni. Közel háromórás ú állt mögöttem, bár nem volt 40 km hosszú sem az az Atlasz egyik völgyfalába vágott köves, zömmel szamarakkal járt ösvény. Autó elvétve merészkedett arrafelé, leginkább egy-egy extrém túrázó terepjárójával lehetett találkozni.
A szolgálatban lévő fiatalember gyertyával világította meg előttem a keskeny lépcsőt és a meghitt kis szobát, ahol megalhattam. Gyertyafénynél költöttem el tazsinban főzött berber vacsorámat, gyertyafénynél körmöltem naplómba aznapi élményeimet és gyertyafénynél tértem nyugovóra.
Két éve azt az ösvényt leaszfaltozták.
Az Atlaszon átvezető ú. Régen esténként járhatatlan volt, ma negyven perc alatt megtehető
Az ú a hegyen keresztül ma már negyven perc sincs. Sokan ugyan most sem járnak rajta, de Tamdaght már egy ócska Trabanttal is megközelíthető. Turistából is egyre több van. Marrakechből érkeznek légkondicionált buszokban, jéghideg üdítőket szopogatnak, digitális fényképezőgépek zárja kattan, csattan, attól függően, melyik hangeffektet rendelte mellé gazdája, és azonnal az árusokhoz rohannak, hogy mit lehet vásárolni. Én pedig ott állok koszosan, porosan, és a megpróbáltatásoktól, a legyőzött nehézségektől megdicsőülten, de úgy érzem, hogy elvettek tőlem valamit. Elvették az élményemnek a különlegességét, azt, hogy én tettem ezért az élményért valamit.
Tudom, hogy nincs igazam, és azt is, hogy önző álláspont, ahogyan az elvesztett romantikát siratjuk a megépített útal, a villanyfényes szobákkal és a turistákkal. Ez utóbbiak pénzt hoznak, az előbbiek pedig a helybeliek hétköznapi életét könnyítik meg. Ami nekünk kalandos, az nekik nehézség, ami nekik könnyebbség, az nekünk elvesztett romantika. Az élet nem áll meg, és sokkal jobb, ha ilyen irányt vesz, mintha újra pusztulás, háborúk, nélkülözés köszöntenének ránk. Egy szó, mint száz, a világ változik. Ez jó esetben fejlődést jelent, de hogy mi számít valójában annak, azt sokszor csak az idő dönti el.
Ait Benhaddou ma lakatlan, de nappal árusok lepik el a nagyobb utcákat, a Casablancából, Marrakechből érkező turistákra várva
2013 őszén jártam utoljára Marokkóban. Az ú a már szokásos menetet követte, ezútal Suzuki DL650 tesztmotorunkkal. Az új V-Strom jól pakolható, élmény vezetni, kényelmes, az Isten is túrázni teremtette.
Az itiner röviden: első nap Årség, második nap Sanremo, majd Barcelona, végül Almeria, ahová estefelé érkezik az ember. A komp éjjel indul és hajnalban Marokkó partjainál ébred az utazó.
A határátlépés errefelé talán soha nem lesz gyors, de ezzel a bürokratikus káosszal egyben jelzi is az utazónak, hogy új kultúrába csöppen. Itt senki nem rohan, senkinek nincs halaszthatatlan dolga, mindent áthat az „Insallah – ha Allah is úgy akarja”. Ez a zűrzavar odafelé, frissen, élményekre éhesen még bájos is talán, visszafelé már jóval kevésbé az. Idővel persze minden megoldódik, és hiába tűnik úgy, hogy lehetetlen bejutni az országba, az ember egyszer csak az úon találja magát, ahol A8-asok mellett szamárkordékat kerülget és szögeslánc kordonok előtt fékez, várva, hogy a rendőrök továbbengedjék. Az sem ritka, hogy egy közös teázás után. A városokban az utat, utcát kávéházak sora szegélyezi, az asztaloknál kizárólag férfiak kávéznak, teáznak. Alkohol itt nem kapható.
Az aznapi cél a Marokkó délkeleti csücskében fekvő Figuig. Ez tulajdonképpen két kisebb település neve, amelyek egy több százezer pálmafából álló hatalmas oázist alkotnak a kősivatag közepén. A titok nyitja, a víz, amely itt, Marokkóban szokatlan mennyiségben van jelen. Távol esik mindenféle kicsit is népszerű turistaúvonaltól, és éppen ez az egyik fő vonzereje. Egy valaha forgalmas ú végén fekszik. Az ú ugyan folytatódik, de vagy 30 éve nem vezet sehova. Pontosabban az azóta lezárt határon át fut Algériába, ahol belecsatlakozik egy főúba, amelyen két Rejtő Jenő-i városba juthatna el az utazó, Bécharba és Ain Sefrába. Az ú a lezárt algériai határral párhuzamosan fut délnek, Oujda után óránként egy-két jármű jön csak szembe. Kopár, rózsaszín hegyek, kősivatag, amerre a szem ellát, aztán megjelennek az első tevék.
Figuig életének központi eseménye az októberi datolyaszüret
Fél táv körül olyan homokviharba keveredem, hogy az utat alig látom. Először csak a ragyogó napfény lesz opálos, aztán mintha a köd sűrűsödne össze, majd 50 m-re szűkül a látótávolság, az éles homokszemcsék szúrják a szemet, égetik az arcot még a plexi alatt is, aztán ahogy jött, úgy vége is lesz.
Napnyugta előtt tán két órával érkezem meg Figuigbe. Megkeresem a városka túlsó szélén álló Hotel Figuiget, amelynek kertjében olcsón lehet sátorozni a pálmafák alatt. A vacsorát látatlanban is a teraszra kérhetjük. Aztán, amikor először kilépünk erre a teraszra, nagyjából térdig hullik az állunk. Az amúgy unalmas porfészeknek tűnő garnizon egyszerre felértékelődik: az utazó lába előtt maga az Éden, pálmafák százezrei, a látóhatárt elképesztő kontúrú hegyek zárják. A tiltott Algéria.
Ez alkalommal azonban nem ez a látvány volt a megdöbbentő, hanem amelyik a Figuig kezdete táblánál fogadott. Először azt hiszem, hogy valahol nagyon elnéztem az utat: kétszer háromsávos, kandeláberes sugárú vezet a falu szívébe. Errefelé szeretik a teátrális városbevezetőket, de ez itt, a világ végén mégiscsak sok. Hiszen innen sehova nem vezet tovább ú. Aztán kiderül, hogy egy királyi látogatásra építették a bevezető sztrádát, és csak az első körforgalomig tart. Onnantól minden a régi, ismert Figuiget mutatja, a sivár, kopott, poros városkát, amely több részből áll. Mondhatnánk akár Felső- és Alsó-Figuignak is a két részt. Hotelem egy meredély szélén, Felső-Figuigban található. Egy napot mindenképpen érdemes itt eltölteni, és felderíteni az elnéptelenedett, romos óvárosi részt és bebarangolni a pálmaligetet, amelyben hol itt, hol ott csillan meg hívogatóan a víztározó tavacskák tükre. Alsó-Figuigben eddig nem jártam, meglepően rendezett képet mutat, tiszta főterén, a kávézók előtt újabb szokatlan, huszonegyedik századi jelenet: tableteket olvasgató, a neten szörfözgető, ráérős helybeliek. Egy isten háta mögötti, határszéli zsákvárosban, az Atlaszokon túl, a Szahara peremén. (Folytatjuk.) Aznap este a Hotel Figuig kertjében, a pálmák alatt álló sátramban Wi-Fi-kapcsolaton keresztül James Bondot néztem…
