A svájci alpesi hágók önmagukban is csodálatos élményt nyújtanak. Hát még ősszel, amikor a havas szirtek között lehet motorozni.
Megállás nélkül kopog az eső a tetőablakon. Mikor hagyja végre abba? Napok óta szakad, és nem csak a kedvemet mossa el, de egyre nagyobb idegességet növel bennem. Füstbe menne az ígéretem lányom, Shaina felé, hogy megmutatom neki az év legnagyobb motoros élményét? Immáron másfél évtizede élek Svájcban. Eleinte szörnyen lehangoltak a szigorú sebességkorlátozások és Európa legnagyobb traffipaxállománya. De a helyi motorosok már akkor is azt mondták nekem: Rá fogsz jönni, Svájc így is egy motoros paradicsom. Aztán elkezdtem bejárni a csodás alpesi tájakat, és megtanultam, hogy hol érdemes motorozni. És hogy mikor. Például ősz közepén, amikor a teheneket – melyek a magaslatokon legelnek egész nyáron és az ottani gyógynövényeknek köszönhetően sokkal zamatosabb tejet adnak – leterelik a völgybe. Na, akkor kezdődik az igazi buli. Ezzel egy időben a szalagkorlátokat is leszerelik sok szakaszon, hogy a fagy ne tegyen kárt bennük. Igaz, ilyenkor igencsak oda kell figyelni, mert ha az ember elhibázza, akár háromszáz méteres szabadesés közben gondolhatja végig az életét és hogy mekkora barom volt a végén. Viszont az utak, melyek a nyáron hemzsegnek a turistáktól, ilyenkor üresek, és az őszi táj összehasonlíthatatlan színeivel még varázslatosabbá teszi az élményt. De csak akkor, ha süt a nap. Én pedig kezdem elveszíteni a reményt. Igaz, a meteorológia szombatra jó időt jósolt, de ez a szombat borongósan kezdődik. Mindegy, Shaina már megbeszélte a barátnőjével – akit gyógyíthatatlanul megfertőzött –, hogy elmegyünk vele motort vásárolni. Miután ez megtörtént, még mindig felhők gomolyognak felettünk, de mintha kezdenének elvékonyodni. Délután kisüt a nap, a távolban fehéren csillognak az alpesi csúcsok. Akkor neki az útnak, a híres öt király gyűrűje felé: a Klausen-, Susten-, Grimsel-, Furka- és Szent Gotthárd-hágókon át. Egy gyors keresés a számítógépen (www.alpen-paesse.ch): még nincsenek lezárva! Eleinte két motorral akartunk menni, de megjegyzem: „Közel 400 kilométeres az út, mivel késve indultunk, nem marad idő nagy pihenőkre. Inkább ülj fel mögém.” Rábólint. Bárcsak mindig ilyen szófogadó lenne…
Miután lenyomtuk az autópályán az odavezető utat, Glarusnál kezdődik az élvezet. Egy hosszú völgyön keresztül haladunk, még nem látszik a vége és a hatalmas sziklák, melyek mentén tekereg felfelé az út, a háború előtti Európa egyik legnagyobb hegyi versenyének, a Klausenrennennek az egykori helyszíne. Hét ágról süt a nap, és először látom a lombok őszi színeinek teljes szépségét. A patakok felduzzadtak az elmúlt napok esőzésétől, a máskor kis vízesések most hevesen zúdulnak lefelé. Ahogy elhagyjuk az első sorompót, amivel télen lezárják a hágót, az aszfaltot felváltja az ősrégi, apró macskaköves útburkolat. Néhány hajtűkanyar után váratlanul hirtelen kocsisor áll előttünk… Tehéncsorda jön szembe. Persze, hiszen most zajlik a lehajtás, a nyári legelőkről terelik lefelé az állatokat. A tehéncsorda elmegy, az autósok pedig vannak olyan kedvesek és elengednek, így szabad az élvezet az erdőn átvezető úton. Majd egy fennsík nyílik meg előttünk, az Urnerboden. Egy nagy vendégház előtt egy Suzuki GS500 áll egy oszlopra szerelve, jelezve, hogy itt szívesen fogadják a motorosokat. Nyáron százával hemzsegnek itt, most egy lélek sincs. Viszont ahogy haladunk tovább, szembejön egy hatalmas sziklafal, óhatatlanul az jut az eszembe, hogy milyen kicsik vagyunk. Előtte nagy ívben kanyarodik az út, majd számtalan hajtűvel kapaszkodik fel a magasba. Még látni néhány mélyzöld, fűvel, gyógynövényekkel teli mezőt, majd hirtelen az egész átmegy fehérbe. Amíg lent eső esett, a magasban már havazott. Szerencsére napközben a nap felmelegítette az aszfaltot, a hó leolvadt róla, így fekete csíkként kanyarog előttünk. De csak óvatosan, akárhol maradhattak hófoltok, és lépten-nyomon váltják fel a száraz aszfaltot a vízátfolyások. A kis patak az út mentén vidáman folyik a jeges partjai között, a hőmérő a műszerfalon nulla fokot mutat, de egyáltalán nem érzem a hideget. Persze mozog az ember, miközben feltornássza a motort a hajtűkanyarokon, de a nap heve is fűti a testet, még inkább a lelket. Felhőfoszlányok kergetik egymást különbözö magasságokban, néha nekiütköznek a hegyoldalnak, majd felszállnak. Megérkezünk a Klausenpass tetejére. A vendéglő még nyitva, leparkolunk. „Építsünk hóembert”, mondja Shaina vidáman. Na jó, de csak kicsit! A fehér hüvelykmatyi hamarosan elkészül, répa és szén helyett apró alpesi kőszilánkok képezik az orrát és a szemeit. A teraszon a finom alpesi tejből és svájci csokiból készült forró csokoládé jólesik.„Nem fázol?” – kérdezem Shainától. „Csak a kezem.” Akkor elő a fűtött Harley-Davidson kesztyű, és megyünk tovább. A Klausen túloldala még látványosabb. A szirt mentén halad az út, a sziklákról folyik lefelé a víz. A völgy másik oldalán a Stäubifall-vízesés mindig pompás látványt nyújt, különösen tavasszal, amikor az olvadástól megduzzad és pulzálva lövi ki a vízhullámokat a sziklaszoroson keresztül. A nagy esők után most ugyanez a látvány tárul elénk. A csodás fények a hóval, a kék égen úszó felhők, a napsütést leváltó árnyékok, a zöld mezők alattunk – nem számítottam ekkora élményre. Ahogy leérünk a völgybe, folyamatosan jönnek szembe a kamaszok a mopedjeikkel. Vége a helyi iskolai meccsnek, legtöbbjük izgatottan integet felénk. Wassenig rátérünk az autópályára a híres Gotthard-alagút felé. Az automata benzinkútnál még egyszer megtankolunk, és megyünk a paradicsom felé. Alagutakon keresztül haladunk, majd a 2224 méter magas Susten-hágóról csodás látvány nyílik a havas sziklacsúcsokra. Itt még több a vízátfolyás, oda kell figyelni. Jobb, bal, jobb, bal. Az út megállás nélkül kanyarog alattunk. Itt már teljesen száraz, tökéletes az élvezet. Innertkirchennél elkanyarodunk balra, a Grimsel felé. Hatalmas, a jégkorszaki gleccserek által simára csiszolt sziklasíkságokon keresztül vezet az út, a bennük összegyűlt víz óriási, lépcsőszerűen elhelyezkedő tavakat képez. A modern technika kihasználja a természeti adottságokat, vízerőműveket építettek a tavak közé. Fölöttünk összeállt egy vastag felhő, alatta még átsüt az egyremélyebbre süllyedő nap. Így még szürreálisabban fest ez a rendkívüli szépségű táj. Egyre magasabbra kanyargunk, egyre közeledünk a felhő aljához, aztán egyszer csak benne motorozunk. Egy pillanat alatt nedves hideg vesz körül. Ahogy elérjük a Grimsel-hágó csúcsát, mintha sötét éjszaka venne körül. A vízfoltok az úton részben befagytak, a máskor a motorosokat olyan barátságosan fogadó motoros szobor most inkább ijesztő. Minden métert figyelmesen kell megtenni, nehogy óvatlanul jégre fussunk, pláne egy hajtűkanyarban. De aztán kibukkanunk a felhőből, a Furka-hágó felé pedig már ismét süt a nap. A Rhone-gleccsernél megállunk. A parkoló fölötti vízesés, amit a nyáron észre sem vettem, vastag sugárban köpi a vizet, a vendéglő előtt egy mormota kunyerál ételért. Ezek a több mint félméteres rágcsálók valaha félénkek voltak, őrszemeik fütyülve jelezték környezetüknek, ha veszély közelgett. Aztán rájöttek, hogy az emberek nem bántják őket, viszont mindenféle ételt kapnak tőlük. Hogy a kenyér meg a süti közel sem illik úgy az emésztőrendszerükhöz, mint a magaslati füvek és bogyók, az egy másik tészta. De hogy az alpesi turizmus teljesen megváltozott, arról a hajtűkanyar másik oldalán a híres Belvédère szálló is tanúskodik. Mielőtt megépült az autópálya és az alagút, fáradságos volt egy alpesi átkelés, csak a hágókon keresztül lehetett eljutni északról délre és vissza. Ez már a múlté, már a Belvédère is csak egy közkedvelt fotómotívum. Bezárt, ajtajai és ablakai be vannak deszkázva. Nincs ez másként a Furka-hágó tetején a menedékházzal sem. Egy táblán még olvasható ugyan, hogy eladó, de már a tábla is sok éve áll ott, a festék teljesen lekopott róla. Viszont ahogy a lemenő nap megfesti a tájat, az egyedülálló. Marad még egy hágó, a híres Szent Gotthárd. Arrafelé igen jól kiépített az út, mert amikor nyáron éjszakánként tisztítják és szervizelik a 18 kilométer hosszú alagutat, erre terelik a forgalmat. Már teljesen besötétedett, mire felérünk, aztán ahogy le a másik oldalon, így az alagúton keresztül indulunk hazafelé. Egy héttel később Olaszországban van dolgom, így ismét felmotorozom a Szent Gotthárdra. Most ködben van minden, szemerkél az eső, majd havas esőbe megy át. De pont fönt a hágón, mintha egy varázskéz választaná el az északot és a délt, az Olaszország felé eső oldal ragyogó napsütésben pompázik. Így nem a főúton haladok tovább, hanem a régi macskaköves szerpentinen, a Tremolán, amit műemlékként megőriztek, így járható. Hatalmas tiszteletet érdemelnek azok a mérnökök és munkások, akik még nagyrészt puszta kézzel, egyszerű szerszámokkal megépítették ezt az utat. A középső részén a mellette csobogó patak kristálytiszta vizével felidézi, hogy egy hete milyen depressziós voltam a sok eső miatt. Végül ezek a tájak és emlékek annyi örömöt hoztak, hogy egész télre elég lesz. „Legközelebb ugye, két motorral megyünk?” –kérdezi Shaina, mielőtt hullafáradtan bedől az ágyba. Mire megígérném neki, hogy úgy lesz, már alszik. Mosolyog. Biztosan motorozik.
SZÖVEG PAULOVITS IMRE KÉPEK SHAINA SULISTIYO
