2024 nyarán egy extrém túra ötlete körvonalazódott: motorozzunk el Budapestről Dakarba. Két robogóval. Három hét, 9000 kilométer, kilenc ország, négy éghajlati öv, tucatnyi kultúra. Hogyan készültünk, mit vittünk magunkkal, útvonalterv, tudnivalók, érzések és élmények. Tartsatok velünk!
A fene enné meg – mérgelődöm. – Most hogy fogjuk leszedni őket? Fejvakarva állunk Almeria óvárosában a két robogó mellett, egyikükön erős sodronyzárral gondosan rögzített sisakjaink. A baj csak az, hogy az acélsodrony számzárjának műanyag állítógyűrűje eltörött, így képtelenek vagyunk leszedni a sisakokat a motorról. Pedig holnap reggel szükségünk lenne rájuk, ha le akarunk jutni a Marokkóba tartó komphoz, a folytatásról nem is beszélve. Este van, most hogyan tovább? Sikertelenül próbáltunk fűrészt vagy flexet szerezni a környező házakból, végül nézőközönségünkből egy figura felajánlja, hogy elhívja a haverját egy akkus flexszel, ő majd elvágja sodronyt. Egy óra múlva 100 euróval szegényebben, de két sisakkal a kezünkben próbáljuk meg eldönteni, hogy akkor most örülünk, vagy sem. A közönség további látnivaló híján feloszlott. Igazán esemény- és kilométerdús napok állnak mögöttünk. Négy napja indultunk Budapestről két robogóval, 9000 km-esre tervezett utunk harmadánál járunk. Végcélunk a legendás és egzotikus Dakar. Első éjszakánkat Vicenzában töltöttük, este olasz vörösbort kortyolgattunk egy ódon kastély szomszédságában, másnap délután Monte Carlo belvárosát látogattuk meg a kihagyhatatlan kaszinóval és kikötővel, hogy aztán Nizza vigalmi negyedének egy kopott kis garniszállójában hajtsuk álomra fejünket. Micsoda kontraszt! Monacóban milliárdosok, yachtok, Maseratik és RollsRoyce-ok, Nizzában pedig mintha csak a Borsalino című film világa elevenedne meg Roch Siffredivel (Alain Delon), François Capellával (Jean-Paul Belmondo) és Lolával (Catherine Rouvel). Az utcákon kétes egzisztenciájú alakok, feketék, arabok és fehérek vegyesen, a sarkokon egyértelmű egzisztenciájú hölgyek támasztják a falat, és kínálnak a járókelőknek csodálatos éjszakát. A parti sétányon szép számmal üldögélnek a teraszokon helybeliek is, akik kiugrottak egy pohár bor és vacsora melletti beszélgetésre. Ki tudják fizetni. Franciaország jobban teljesít. Másnap délelőtt. Esőben és hat fokban motoroztunk Spanyolország felé. Laci egy éltesebb motoros dzsekiben és egy szál vékony nadrágban, nem értem, hogy bírja. Egy kávénál kiderül, hogy nem bírja. Szétfagyott. Induláskor óvatosan dugom rá fűthető mellényemet a csatlakozóra… Jobb szegénynek, ha nem látja. Ahogy a jó dolgok, úgy a rosszak sem tartanak örökké.
Délutánra kisütött a nap, Spanyolországban már elképesztő illatfelhőben motoroztunk a narancsültetvények szegélyezte úton, szó szerint élvezetet jelentett minden egyes korty a balzsamos levegőből. Az estét Tarragonában töltöttük. Ezúttal spanyol vörösbort iszogattunk. És most itt állunk Almeria belvárosában egy hosszú nap után, kezünkben az elég drágán kiszabadított sisakokkal. Délután még tartottunk egy kis szünetet Valenciában, kávéztunk egyet a Mercado de Colónban, az elképesztően hangulatos loft csarnokban kialakított piacon. A XX. század első évtizedében tervezték hagyományos piacnak, öntöttvas oszlopokon álló íveivel, téglafalával hasonló, csak kifinomultabb, mint a budapesti, dimitrov téri Vásárcsarnok. Nem is piac ez, inkább amolyan közösségi tér kávézókkal, büfékkel, étteremmel, olyasmi, mint amilyennek otthon az üresen kongó Bálnának kellene lennie. Valencia ugyebár egyfajta motoros kegyhely, és az sem véletlen, hogy sok motorgyártó a Valencia fölött kanyargó hegyi utakon tartja sajtótesztjeit. Nekünk ezekből a hegyi örömökből ezúttal nem sok jutott. A mi lelki szemeink előtt már a Szahara dűnéi hullámoztak. Egyfajta révületben motoroztunk, száguldottunk Almeria, a komp, Marokkó, az Atlaszok és a sivatag felé. Közben azért megdöbbenve konstatáltuk, hogy a Sierra Alhamilla völgyét vagy 40 km hosszan összefüggő fóliasátor borítja. Lassan bomló, foszló, szakadozó műanyag, amerre csak a szem ellát… A januári eper, szőlő, paradicsom hazája. Nyitánya volt annak, amivel utunk során többször szembesültünk, a korábban fel sem fogott súlyú környezetszennyezésnek, a fenntarthatatlanságtól ordító dolgoknak. A sisakszabadító akcióból azon nyomban tartalmat gyártottunk.– hogy én mennyire utálom ezt a kifejezést –, és megosztottuk, mert amit az ember nem posztol a közösségi média valamelyik platformján, az meg sem történt.
Na, ez volt az egyik dolog, amivel nem számoltam, amikor belevágtam ebbe a kalandba. Az, hogy utunk egyben egy brand bevezetését is szolgálja – erről majd később –, egyfajta publikálási kötelezettséget jelent, amelynek napról napra eleget kell tenni bejelentkezésekkel, posztokkal, de legalább fotókkal. Amikor olvastam Ewan McGregor és Charley Boorman könyvét, a Long Way Roundot, úgy gondoltam, affektálás az a sok nyavajgás arról, hogy a filmkészítés elrontja „életük nagy kalandját”, de most kezdtem megérteni, hogy mi volt ezzel a bajuk. Néha én is tehernek éreztem a jópofa szövegelést a kamerába, és azt, hogy nem tudok egyszerre a videózásra és a fotózásra koncentrálni. Legalábbis nem úgy, ahogy szeretnék. Szerencsére elég hamar ráálltunk arra, hogy ha jó kedvünk van, jókedvűen szövegelünk, ha meg fáradtak, esetleg rosszkedvűek vagyunk, akkor nem teszünk úgy, mintha szétvetne a boldogság. Elfogadtuk, hogy vállalkozásunk nemcsak fizikai és kulturális kaland, kihívás, de egy folyamatosan változó érzelmi hullámvasúton megtett utazás is a maga fénypontjaival és mélypontjaival, amit ezek teljességében kell megélni.
Utazásunk ötödik napjának reggelén ott álltunk Európa déli szegélyén, a Földközi-tenger partján, a túloldalon Afrika várt ránk. Európa legszélét pillanatnyilag ugyan az almeriai kikötő (és vámhivatal) jelentette, ahol el kellett intéznünk a jegyvásárlást és a motorok adminisztratív kiléptetését az Unióból. Erre azért volt szükség, hogy majd valamikor (jóval a mi hazaérkezésünk után) vissza is kerülhessenek Európába mindenféle illetékfizetés nélkül. Legkellemesebb meglepetésünkre az itt általában jellemző sorbaállást és a bürokratikus kavalkádot megúszva fél óra alatt elintéztük, amit kellett, és beparkoltunk a kompra várók színes forgatagába.
Ha eddig nem fogtuk volna fel, hogy mi vár ránk, itt kaptunk belőle ízelítőt. A várakozók három barátságtalan német motorostól és tőlünk eltekintve arabok voltak. Jól látszott, kik azok, akik Európában dolgoznak, és éppen rokonlátogatáson vannak, s kik azok, akik valóban Marokkóban élnek, és hazafelé tartanak megrakott autóikkal, buszaikkal. Volt azokon használt ruhától kezdve varrógépen át a gyermekkádig minden. Jellemzően a tradicionális marokkói viseletben hazafelé tartók viselkedtek kedvesebben, előzékenyebben az emberrel. Végre behajóztunk, egy matróz lekötötte a motorokat, mi pedig felvonultunk a prayer room mellett kialakított szalonba. A komp nagyjából hat óra alatt teszi meg a körülbelül 180 km-es utat a marokkói Nador városáig, így nem foglaltunk kabint, és mivel a komp félig sem volt utasokkal, a szalonban fekvőhelyet is találtunk magunknak. Előtte azonban még ki kellett állnom egy jó másfél órás sort is, hogy a partraszálláshoz szükséges papírmunkát elintézzem, az utolsó fél órát pedig a fedélzeten töltöttük Afrika párából kibontakozó kontúrjait lesve. Aztán egyszer csak ott álltunk a rámpa tetején, ha ezen legördülünk, már Afrika földjén motorozunk. Afrika földjén megtett első utunk egészen a vámhivatal bódéjáig vezetett, ahol megkezdtük harcunkat a hírhedt afrikai-arab bürokráciával. Az önjelölt ügyintézővel nem álltunk szóba, magunk vágtunk bele a kiismerhetetlen folyamatba. Ki is derült hamar, hogy az ATA Carnet nevű iraton a kiállító hivatal javított egy bejegyzést, de hiába igazolta aláírás és bélyegző a korrekció hivatalos voltát… László, rutinos afrikai ügyintéző lévén, a parancsnok kezébe nyomott iratok között felejtett egy 20 eurós bankjegyet, ami később rejtélyes módon szőrén-szálán eltűnt, vele együtt pedig a mi problémánk is. Mire észbe kaptunk, már Nador utcáin motoroztunk. Idegen illatok, sőt szagok! Aromák, fűszerek és faszénparázson sülő birkahús illata szállt a sós párában, a város fényei csillogtak a nedves aszfalton. Tócsákat, kecskéket kerülgetve gurultunk kinézett szállásunk felé. Vacsora egy útszéli kifőzdében, alvás egy olcsó garniban, motorok az utcán. Álom…
Reggel az első gondolat: Afrika! Második gondolat: a motorok! Vajon megvannak még? Pár dirham éjszakai watchmanünknek, a motorőrnek, majd irány Fez. A reggeli Nador meglehetősen üres. Mediterrán város lévén itt nem kapkodják el az ébredést. Mi semrohanunk, szokjuk az afrikai létezést, az egzotikus környezetet, a pálmafás sétányt, az épületek kopottságát, a mecsetek látványát és a müezzin város felett szálló imáját. Allah legyen velünk utunkon! Mai penzumunk durván 300 km-es táv Fezig, közben festői tájon, a Rif-hegységen kell átkelnünk.Marokkóról azt tartja a mondás, hogy hűvös ország, de forrón süt a nap. Mi ezt azzal egészítenénk ki, hogy már amikor süt. Borús időben, 20 fok alatti hőmérsékletben motoroztunk a zöldellő tájon. Ez a régió a Földközi-tenger felől még elég sok csapadékot kap, a Rif-hegység viszonylag zöld, bár az erdőirtások és az azokat követő erózió következtében elég sok a kopár rész is. A hegységben nem arabok, hanem berber törzsek élnek, állatot (birka, kecske) tenyésztenek, földet művelnek. Legkelendőbb termékük az évszázadok óta termesztett kender és a belőle készített hasis. Marokkó a világ egyik legnagyobb hasistermelője, Európa legnagyobb beszállítója, az iparág a helybeli gazdák egyik fontos bevételi forrása. 1974-ben Marokkóban betiltották ugyan a kender termesztését, de 2022-ben 50 000 hektáros területen kísérleti célból engedélyezték az orvosi célú kannabisz-termelést, a gazdákat pedig a programhoz való csatlakozásra buzdították – több-kevesebb sikerrel. Sokan akadtak, akik a helyi drogbárókban megbízhatóbb felvásárlókat láttak, mint a kormányban. Amikor vagy tizenöt éve először jártunk errefelé egy DRZ-400-zal és egy oldalkocsis Urallal, kilométereken keresztül üldöztek a dílerek valami üzlet reményében. Ezúttal a legnagyobb békességben gurultunk át a tájon. Igen, végre gurultunk, és nem 8000-es fordulaton száguldottunk – később még erre is visszatérünk.
Ideát megváltozott utazásunk dinamikája, itt már nem „odaérni” akartunk, ez már túrázás volt a javából. Túrázás, amikor a kitűzött cél mellett volt időnk egy-egy félreeső köves majd egyre inkább homokos ösvényen elcsámborogni, felfedezni a tájat, és élvezni a váratlan találkozásokat. Fezhez közeledve kinyílt előttünk a láthatár, az égbolton lila-sötétszürke-fekete fellegek kavarogtak, villámok cikáztak át rajtuk, mintha a világvége közeledett volna felénk. Pár emelkedő és lejtő, kanyar kanyar hátán, egyszer csak elénk tárult Fez a maga festői zsúfoltságában. Mellbevágó látvány. A 789-ben alapított város alig 150 évvel fiatalabb az iszlám vallásnál. Fontosságát kedvező fekvésének köszönheti, annak a ténynek, hogy a Földközi-tenger partvonalát Afrikával egykor összekötő karavánút mentén fekszik. A városfalakon belül elterülő medina bazárja, a souk igazi történelmi labirintus. Hangulata varázslatos,,nyugati fekvése ellenére sokkal keletibb, mint a keleti fekvésű Isztambul. Itt az európai viselet a feltűnő, és a tradicionális berber a megszokott, s valószínűleg a fűszerkereskedők, szőnyegárusok, fazekasok vagy éppen aranyművesek kínálata sem sokat változott az elmúlt évszázadok alatt. Egy estét és egy fél éjszakát kóboroltunk a kiismerhetetlen útvesztőben, a legkülönbözőbb portékát kínáló árusok sorfala között. Egyszer csak magas házfalak övezte üres terecskén találtuk magunkat, közepén magányos fa árválkodott távol a természettől. A világ egyik legidősebb kórháza, pontosabban elmegyógyintézete, az 1286-ban alapított Maristan Sidi Frej épülete előtt álltunk. Ez szolgált mintául a Nyugat első hasonló intézményének, az 1410-ben épült valenciai pszichiátriának. A Sidi Frej 1940-ig működött egészségügyi intézményként.
Nekem már az is felért egy csodával, hogy kitaláltunk a souk útvesztőjéből, a második csoda pedig az volt, hogy hazataláltunk szállásunkra. Micsoda nap volt! Reggel Nador, aztán át a Rif-hegységen, végül Marokkó legősibb bazárja. Holnap pedig vár a Maghreb régió leghíresebb, legfestőibb városa, Marrákes – insallah. Úgy döntöttem, kultúrsokkot kapok…, és lehunyt szemhéjaim mögött a nyüzsgő bazár képeivel álomba szenderültem. Folytatjuk.
A folytatásban: a vonzó-taszító Afrika – mit keresünk mi itt – miért pont robogóval – mit vigyünk és mit ne, világok harca – Marrákes, az élő történelem – végre a Szahara.
SZÖVEG ÉS KÉPEK MEZŐ IBN AL JÁNOS
