Már a Tenerifére való elindulás előtt kinéztem magamnak La Gomerát, hiszen alig 1 órányi kompú választja el a két szigetet. Az egyik lehetőség az átkelésre a Fred Olsen gyorskompja, a másik az Armas hagyományos hajója. Mivel átjutni alig 20 perc, árban viszont másfélszeres szorzó volt a különbség, inkább a nyugisabb tempóban közlekedő Volcan De Taburientét választottam.
Január 5., La Gomera – 170 km
A komp a szállásomtól 15 kilométerre levő Los Cristianosból indult reggel 8 körül. A tegnapi szép hosszú motorozás után nagyon jó volt az alvókám, kissé későn keltem, így a reggeli kihagyásával tudtam csak időben a kikötőbe érni.
A prospektusok szerint a Tenerife és La Gomera közötti óceánszakaszon jó eséllyel lehet bálnákat és delfineket látni. A tengerek óriásai azonban ezekre fittyet hányva aludtak, és egyetlen darabot sem vettem észre belőlük. Ebbéli bánatomban friss narancslével, kávéval és a napfelkeltéről készített képekkel vigasztaltam magam. Kompoztam már korábban nem egy alkalommal, de mindig a Mediterrán tengeren. Az óceán más. Bár csendes nap volt, a nyílt vízen a 30 kilométer/órás „száguldás” a tíz méter magasan levő fedélzetre is felcsapja a permetet. Eközben a hajó rendesen dülöngél, talán jobb is, hogy ma elmaradt a reggeli.
Nemsokára megérkeztünk San Sebastian De La Gomera kikötőjébe. A Volcan De Taburiente naponta legalább háromszor megteszi az oda-vissza utat, a kapitány bizonyára behunyt szemmel is elvezeti a hajót. Érdekesség, hogy ennek ellenére a révkapitány segítségével értünk be. Alig hagytam el a kikötőt, nyilvánvalóvá vált, hogy ez a sziget is legalább annyira tagolt, mint Tenerife, de sokkal több csapadékot kap. A hegyoldalak zöldellnek, amerre a szem ellát. Azt hittem, a kisebb sziget = rosszabb utak egyenlet van érvényben, de tévedtem; az aszfalt olyan sima, mint idehaza az M1-es újkorában. Az első pár kilométeren még nedves volt a burkolat az éjszakai eső miatt, és nem voltam biztos benne, hogy ki fog-e sütni a nap, vagy marad a borult ég. így érkeztem meg Hermiguába. Rövid pihenő és pár fénykép után a következő 15 kilométert javarészt murván tettem meg, mert szélesítik és átépítik a több helyen földcsuszamlások által megrongált utat.
La Gomera öreg szigetnek számít, míg Tenerifén a vulkán csak szunnyad, az itteni már kialudt, és az errozió teljesen letarolta a krátert. A sziget közepét elfoglaló hegy így is 1000 méter fölötti magasságba tör és az egészet sűrű, főként babérfákból álló őserdő borítja. Ez a terület a Garajonay Nemzeti Park, melyet körbe lehet motorozni, de van egy ú, amelyik keresztben átszeli. Ezt akartam oda-vissza megjárni. Felkészülés gyanánt a bejáratnál ittam egy kiváló tejeskávét egy teljesen jellegtelen presszó egyetlen vendégeként. A kávé különlegességét az adta, hogy fahéjjal és egy kis szelet friss citromhéjjal ízesítették. Csodálatos volt az ú a parkon keresztül. A babérfaerdő még magában tartotta az éjjeli esőből származó nedvességet, az ágakról csöpögött a víz, a nap sugarai reflektorszerűen törtek meg a lombok sűrű szövevényén.
Miután visszatértem a főúra, a következő megállót Vallehermosóban tartottam. Sok túraösvény vezet innen is a Garajonayba, ezért virágzik a turizmus, és ez relatív jólétet biztosít a helyi közösségnek. A nemzeti park peremét követtem a Valle Gran Rey-i letérőig. Ekkor már ragyogóan sütött a nap, és teljes pompájában tárulkozott ki a királyok völgye. A szép házakon kívül van itt egy hippi kommuna is. Láttam is jó pár kiöregedett hippit ősrégi Volvókban flangálni. Nem tudom, miből élhetnek, de egész biztos, hogy jó helyet választottak a letelepedésre a hideg Európa helyett.
Mire visszaértem Valle Gran Reyből a Garajonayt körülölelő úra, délután négy óra volt, a kompom pedig ötkor indult vissza. Egy kicsit gyorsabb tempóra váltottam és már csak egyszer álltam meg, hogy egy panorámaképet készítsek San Sebastianról. Eseménytelen (értsd: nem láttam sem bálnát, sem delfint) kompozás után értem vissza Los Cristianosba, és az autópálya helyett Plaja Americas érintésével motoroztam vissza Adejébe.
Január 6., Masca – 150 km
Első nap, amikor Mascában jártam, már sötétedett, ezért jó képeket nem tudtam készíteni. Ezért ma úgy döntöttem, hogy délelőtti fényben megint megpróbálom lencsevégre kapni. Guia De Isora, Chio és Tamaimo érintésével érkeztem Santiago De Teidébe. Innen indul a szerpentin Masca felé. Az ú első szakasza lusta kanyarokkal mászik fel egy kilátóig, majd onnan hajtűkanyarok sokaságán át szalad le a faluig. Masca épületei két nagy hegy között, egy kiugró gerincen és a környező meredek hegyoldalakban bújnak meg. A műú pár éve épült, előtte csak egy gyalogosan és szamárháton bejárható ösvény vezetett ide. Akkoriban nagyon eldugott lehetett a hely. Lesétáltam, megnézegettem a házacskákat, ittam egy üdítőt és megint nyeregbe pattantam. Egy újabb kaptató után a falut keretbe fogó magaslatok másik oldalán álltam meg egy kilátóponton, innen akartam panorámaképet készíteni. Kiváló helyet választottam, de a környező hegyek legalább 500 méterrel magasabb peremvonalából sugárzó fény akkora kontrasztot adott, hogy nem tudtam olyan fotót csinálni, amelyik jól visszaadja Masca drámaiságát.
ítkeltem a sziget északi oldalára, aztán a már korábban is bejárt 82-esen kacskarigóztam le a partig és onnan Plaja De San Juan érintésével vissza Adejébe. Rövid és laza nap volt, volt még bőven időm egy gyors zuhanyzás és átöltözés után lemotorozni Plaja De Las Americasba. Ez és a környező települések képezik Tenerife tömegturisztikai központját. Minden van itt, ami a klasszikus tengerparti nyaraláshoz kell: nagy szálloda, kis szálloda, homokos part, napágy, vurstli, virsli, drága üzlet, indiai üzlet tele gyanús szórakoztatóelektronikai áruval, fagylalt, rendezett kertek, pálmafák és óriási tömeg. Egy hosszú sétát és egy kései vacsorát követően kerültem ágyba.
Január 7., 3550 méter magasban – 180 km
Mára nem volt konkrét tervem, de a Teidére való feljutás ott motoszkált valahol a kisagyamban. Ugyan már kétszer jártam odafenn, nem tudtam betelni a látvánnyal, a gyorsan változó tájjal, a jó szerpentinekkel és azzal a lehetőséggel, hogy két óra alatt a pálmafákkal övezett tengerpartról a vulkáni kráter peremére lehet jutni.
Ezútal északnyugatról támadtam, és Chiót elhagyva kezdődött a kanyarvadászat. Ahogy emelkedik az ú, a kanárifenyők teljesen átveszik a hatalmat, és szép lassan minden más eltűnik a környezetükből, beleértve az aljnövényzetet is. Ez nagyon szokatlan látványt eredményez: lent fekete kopár lávahomok, ebből semmi más nem nő ki, csak az élénkzöldben pompázó fenyők, végül fent a kék ég; fekete, zöld, kék, akár a sziget nemzeti színei is lehetnének.
Amilyen hirtelen jelennek meg, olyan gyorsan tűnnek el a fenyők, abban a pillanatban, ahogy az ú egy utolsó kanyarral befordul a Canada Del Teide irányába. Innen egy hosszú egyenes vezet át a mattfekete lávamezőn, amelyiken semmilyen növényzet sincs. Balról a Pico Viejo 3000 m feletti csúcsa magasodik ki, az oldalában az 1798-as kitörés által létrehozott lávakürtők, jobbról a lávamező terül el, ameddig a szem ellát. Az öklömnyitől 2-3 méteres átmérőig változó méretű, megszilárdult lávagolyók totális összevisszaságban borítják a szürreális tájat.
Ma végre szerencsém volt, odafenn a Teidén csendes az idő, működik a felvonó. Beálltam a hosszan kanyargó sorba, és csupán 1,5 óra várakozást követően már bent voltam a felvonókabinban. 8 perccel később 3550 m magasból, –10 fokban és 60-70 km/h-s szélben néztem a világot. Annak ellenére, hogy csodásan sütött a nap, rettenetesen hideg volt, de a látvány kárpótolt a cidriért és a hosszas sorban állásért is. Korábban csak repülőről volt részem hasonló kilátásban, most már kezdem megérteni, mi hajtja a hegymászókat minél magasabb csúcsok meghódítására.
A felvonótól elmotoroztam még a Canada Del Teide keleti végébe telepített csillagvizsgálókig. A szigeten általában és ebben a magasságban különösen annyira tiszta a levegő, hogy 4 nagyobb és több kisebb csillagvizsgáló is található itt meg egy katonai létesítmény, amit csak akkor vettem észre, amikor egy őrbódéból kilépő, jól felvegyverzett egyén egyértelmű jelekkel tudatta velem, hogy itt nincs semmi keresnivalóm.
A lefele vezető úon megint érintettem Villaflort és utána Granadilla De Abonát. A két helység között vezető aszfalt bár nincs különösebben magasan, a táj tagoltsága miatt mégis annyira kacskaringós, hogy alig lehet elérni rajta egy 30-as átlagot. Granadillából El Medano felé vettem az irányt. Az úikönyv szerint ez a tenerifei szörfösök paradicsoma. Én sajna nyomukat sem láttam, helyettük észrevettem egypár sárkányt eregető fiatalt és egy homokos tengerpartot, ahonnan könnyed poroszkálásban tértem vissza az utolsó vacsorámra Adejébe, és leadtam a motort. Ezútal személyesen is találkoztam Joachim Scharlével, a némettel, akivel indulásom előtt leveleztem motorbérlésről. Å továbbra sem beszélt angolul, az én németem pedig alapfokon van, de ez elég volt ahhoz, hogy jól megértsük egymást. Joachim már 5 éve a szigeten él és a Canary Motónak dolgozik. Mindeközben a felesége valahol némethonban lakik. Ez ám a szabadság! Másnap reggel gondolatban elbúcsúztam Tenerifétől, repülőre szálltam és este már Budapesten öleltem meg a családomat.
Hasznos információ
Közlekedés: összesen 1450 km-t motoroztam nagyon kevés kivétellel kimondottan jó minőségű aszfalton. A hegyekben vezető utak keskenyek, a kanyarokban egy nagyobb jármű (busz vagy teherautó) és egy személyautó nem tud elmenni egymás mellett, ezért emiatt előtte dudálni szoktak. Ilyenkor célszerű lefékezni. A közlekedési morál kiemelkedően jó. A sebességkorlátozásokat mindenki betartja, az autópályán a megengedett 120 helyett általában 100-zal mennek. A spanyol rendőr nem vicces fajta, komolyan veszi a munkáját és nem beszél nyelveket. A turisták által frekventált helyeken a németet és az angolt beszélik/értik, máshol viszont a kézzel-lábbal való kommunikáció marad annak, aki nem tud spanyolul.
Benzinár/údíjak: a szigeten nem kell údíjat fizetni. Sűrű a benzinkúhálózat, a benzinár 0,75–0,85 euró között mozog. A fizetőeszköz az euró, bankkártyát nagyon sok helyen fogadnak el.
Időjárás: a hőmérséklet januárban a parti sávban 25 fok körüli, de 1000 méter felett már csak 15 fok van, a Teide Nemzeti Parkban pedig inkább csak 10. Az északi part nedvesebb, a délin ezzel szemben alig esik az eső.
Étkezés: kontinentális jellegűek az ételek, ezen belül sok minden utal a spanyol konyhára, de vannak jellegzetesen helyi ételek sertésbordából, nyúlból, csirkéből, nyakon öntve különféle szószokkal (mojo) és burgonyával tálalva. A hal és a helyi banán természetes adottság, a zöldségek nagyon frissek és ízletesek. Az árak a felkapott tengerparti üdülőhelyeken magasabbak, de nem ütnek el az európai átlagtól. A kisebb településekben 20–30%-kal olcsóbban lehet étkezni.
