Túra: Korzika – Faterok Korzikán

Kedves Olvasó, ne várj hagyományos úleí­rást, történelmi, épí­tészeti ismertetést, amire ez az í­rás vállalkozik, az inkább vázlatszerű hangulatfestés, rövid felidézése azoknak az élményeknek, érzéseknek, amelyek motorozás közben születtek, Korzikán.

    Immár második éve és ezt í­gy akár tekinthetjük hagyománynak is, hogy régi iskolabéli osztálytársak újra összeállunk és motortúra ürügyén kiszakadva az otthoni rutinból, levetve megszerzett családi, munkahelyi és szociális státuszunkat, gyerekként úra kelünk. Lehetne persze ezt sokféle módon megtenni, de a motorozás az mégiscsak nem szorul magyarázatra, hosszas indoklásra és visszavisz bennünket abba korba, amikor még minden lehetett. így a tavalyi norvégiai ú felülmúlhatatlannak gondolt élményei után újból nekivágtunk a világnak.

Miért éppen Korzika ? Talán a hatvanas évekbeli film, a Korzikai testvérek emléke hajt, esetleg Napóleon kétes dicsősége munkál a tudattalanban, vagy pedig az elmúlt nyár emléke, amikor hagyományos családi autós kirándulás során vetődtünk el a szigetre, és a szűk, kanyargós hegyi szerpentinen komplett családi belső felkelés fordí­tatta vissza az autót, hogy márpedig itt tovább nem megyünk.


   

Az utat most is 9 naposra terveztük. 5 munkanap szabadság és az ehhez kapcsolódó 4 hétvégi nap határolja be terveinket. Az országos gondoktól mi sem szabadulhatunk, a csapat 4. tagját munkahelyéről elbocsájtották, egzisztenciális bizonytalansága maradásra kényszerí­tette. így most csak 2 Kawasaki VN 900 és 1 BMW 1200 GS várta a felnyergelést. Érdeklődve figyeltük egyik társunk mozdulatait, egy hetes jogosí­tvány, 1000 km a Kawában az első szervizig, ez volt az összes motoros tapasztalata. Tavaly autós kí­sérőnknek szegődött és eközben maradandó károsodást szenvedett, megfertőztük a motorozás szeretetével.  Úgy terveztük, hogy a tapasztalatlansága miatt maradunk az Ausztria és Svájc nyújtotta biztonságos utakon, de látva mí­ves kanyarjait az Alpok szerpentinjein, hamar az eredeti elképzelés mellett döntöttünk.

    Az első nap természetesen a honi szakasz leküzdéséről szólt. Debrecenből egy picurkát minden messze van, 2-400 km-t mindenképpen meg kell tenni, mí­g bebizonyosodik, miért is szép motorozni. Még jól emlékszem a bamakói itinerre, hogy mauritan terrorizmus ide, sivatagi homokvihar oda, azért a legveszélyesebb szakasz a Székesfehérvár Körmend viszonylat. Sajnos igaz, ezért ezt el is kerültük. Rövid megálló Budapesten az íllatkertnél, meglepetésemre igazi békebeli perec csillapí­tja az éhségünket, majd szokásos tankolás a mosoni kúnál és magunk mögött tudhatjuk kissé agresszí­v, indulatoktól túlfűtött országutjainkat. És valóban, még átsuhanunk a bécsi elkerülőn, rövid többsávozás Wiener Neustadtig és ettől kezdve béke, szépség és nyugalom között kanyargunk Maria Zellig. Hihetetlen és hibátlan, milyen nyugodt a vidék, mintha Disneylandben fizettünk volna be egy motoros kalandra, gyönyörű elnyújtott í­vek, patak mentén, lankákon át, itt ott szurdokokon keresztül. Alvás Goslingben, de ez teljesen esetleges hol térsz nyugovóra, bárhol bármikor, ugyanazt és ugyanannyiért kapsz meg Ausztriában. A kaland nem osztrák sajátosság, de jóleső biztonság, biztos kiinduló és megtérő pont.


2. nap. A Grószglockner. Ami elképesztő, hogy mennyi a motoros. Pontosan mint télen a sí­elők, csak a hütték előtt motorok parkolnak, az asztalokon bukósisakok, talán a sör kevesebb, de a hangulat teljesen télies, szabadidős, szórakozós, pihenős. Az ormok éppen békés, de azért hófödte arcukat mutatják, a civilizáció mintha teljesen az uralma alá tudná hajtani a természetet. Ez a téves és ugyanakkor kissé unalmas érzet mindig végigkí­sér Ausztriában. Lenyűgöző szépség és mégis hiába keresed benne a végtelent. ítlépünk az olasz dél Tirolba, a táj mellett az utak is megváltoznak, érdemes résen lenni. Sötét felhők, folyamatosan szitáló eső, de friss zöld minden, a hegyek kopárabbak. Cortina d’Ampezzo majd Canazzei következik. Itt éjszakázunk, kis hotel, tisztaság, most induló vállalkozás, a pince még Bergmann cső kötegekkel teli. A motorosokra mint mindenütt, itt is számí­tanak, ahol csak lehet, garázst, fedett karámot ajánlanak ingyen. Ez jó. De a reggeli már continentális, vaj és jam, az osztrák sonkát, felvágottat, sajtot, lágytojást ne keresd. Később se.

3. nap. Irány Livorno, kissé unalmas autópályázás, nagy forgalom, de már szinte a végcélig a sztrádán maradhatsz, a ki és belépés nem nehezí­ti a haladást. Táborozás Luccában, kb 50 km-re a behajózástól. Lucca jó példa, a reneszánsz szépséget szinte bármelyik városban megérintheted, nem kell feltétlenül a sztereotí­piákhoz ragaszkodni. Itt is kis szálloda, vaj és jam.


4. nap. Korábban keltünk, a komp 8 15-kor indul, a GPS valamiért teljesen megbí­zhatatlanná vált, a kií­rások teljesen esetlegesek, ha mész, szánj több időt rá, mint tervezed. Jolánka (í­gy becézzük navigátorunk magyar hangját) visszafelé is használhatatlannak bizonyult ebben a régióban, a hiba nem az Ön készülékében van, (már megint azok a hatvanas évek.) 4 óra hajózás, valahogy különös nyomatékot ad annak, hogy valóban elutazunk. A távolban Elba szigete, Napóleon pontosan a szülőotthonát méregethette a távolból, hiába, ki volt ez találva rendesen.  Befutunk Bastiába, a nagy forgalom, a kikötői nyüzsgés nem marasztaló. Délnek fordulunk, a sziget keleti partvidékén haladunk. Kedves leendő utazó, ne engedd magad át a csalódásnak. Az első 40 km. inkább hasonlí­t a siófoki araszoláshoz, az utat is hasonló üzletek, vállalkozások szegélyezik, csak a jobbról magasodó hegyek sejtetik, hogy mégsem tévedés volt idejönni. Meg az illat. Különösen tavasszal jól érezhető a virágzó aljnövényzet fűszerillata, a machia, mint később is tapasztalhatjuk, szí­nes takaróval borí­tja be a szigetet. Rövid óra alatt érjük el a Moriani plage-t, a magyar utazási irodák elsőszámú ajánlatát. Nem igazán szép, de aránylag olcsó, a tengerpart homok föveny, nem kiépí­tett és szerencsére hiányzanak az Olaszországban megszokott falanszter napozóágy seregek. Ha kiülsz a partra, egyedül vagy és a partra szaladó hullámokban szí­ved messzire kalandozhat. Rövid ebédet követően továbbhaladtunk, az ú a tengerpart közelében, azt gyakran megérintve tekereg, strandolásra csábí­tó öblök bukkannak elő. A tempó inkább chopperes, a fokozódó melegben í­gy azután mi sem tudtunk ellenállni a csábí­tásnak és egy festői öbölben félrehúzódva megfürödtünk. A ví­z 19-20 fokos lehet, kristályos és mint oly sok helyen, itt is édesvizű patak érkezik a hegyekből, és apró medencéket kanyarí­tva oldódik fel a tengerben. A szabadstrandot kiszolgáló éttermet még csinosí­tják, másnaptól indí­tják a szezont. A nehéz munkát már itt is feketék végzik, vidáman szemlélnek bennünket, Sárközy miniszterelnök úr magyar vonatkozását jó érzékkel óvatosan hárí­tjuk el. Újra motorra szállunk, irány tovább dél, Porto Vecchio. Kikötő város, hangulatos, dombon elhelyezkedő kis városközponttal, az öbölre néző éttermi teraszokkal, sétálós utcák, fénylő szürkés macskakövek. Bár még itt is érezhető a szezon előtti csend, de panziót ennek ellenére nehezebben találunk, a fogadósok kézről kézre adnak, de azért könnyen pihenhetünk meg a belváros közeli kis szállodában. A szoba ára itt is 70-80 Euro körüli, ezt három főre elosztva elfogadhatónak tartjuk, no persze a reggeli; vaj és jam.


5. nap A napot a sziget déli csücskének a felfedezésére szánjuk. A hegyek felé fordulunk, hatalmas, gyönyörű paratölgyerdőkön vágunk keresztül, minden dús zöld, a lehántott fák törzsei vöröses barnán várják gyógyulásukat. Észrevétlen vált a táj és már kanyargunk fölfelé, ideális í­vű és minőségű kanyarok, sziklás hegyvidék, siető patakok, távolban itt-ott kis ví­zesések fehér csillogással jelzik, sokféleképpen lehet folyni. Minden pillanatban döntened kell, nézelődsz, vagy motorozol. Egyenes úszakasz nem is létezik, ezért gyakran megállunk, hol a kilátás, hol pedig a sziklák különös világa, váratlanul felbukkanó hegyek közé szorult tó látványa nem engedi a kanyarvadászatot. A forgalom kicsi, a természet érintetlen, őrzi lényegét. Elérve a kelet-nyugat irányban haladó főutat, bár tudjuk, majd végül vissza kell fordulnunk, keletnek megyünk, magas drámai ormok között haladunk a „korzikai dolomitokban”. Egyszer csak kí­sérőnkké válik a Solenzára, folyóvá duzzadó patak keres magának utat a tenger felé, számtalan kis ví­zesés, majd kis gyűjtő medence váltogatja egymást, gömbölyűre csiszolt sziklák, kövek próbálják úját állni, állj meg mászkálni, fürdeni, bóklászni. Ha továbbmegyünk, a már ismert keleti tengerparti úra érnénk, visszafordulunk. Ismét átkanyarogjuk a Col de Bavella hágót. Érdekes megtapasztalni, hogy ugyanazon az úon visszafelé haladva, mennyire más kép fogadja az utazót. Olyan ez, mint a beszélgetés, mikor kiderül, a saját egységesnek és kikezdhetetlennek hitt gondolataidnak mennyi olvasata van.


   

A csúcson egy szép Mária-kegyszobor kedvelt célpontja a kerékpárosoknak, aki ide képes felkerekezni, azt bizony megtapsolják. Nincs idő elmélkedni a természet templomában, már biztosan látom, a szigetre szánt idő kevésnek fog bizonyulni. Pihenő nélkül egy órát szerpentinezünk, mire a hegyek között felbukkan Sartene, kissé erődszerű város, gyönyörű fekvés, szűk utcácskák, lépcsők, teraszok, kiülős éttermek, hatalmas adag helyi sonka és sajt érkezik fatálon. Bár kissé elnehezülünk, de a motoroknak ez nem jelent terhelést, kiérünk a nyugati tengerpartra, és délnek tartunk a sziget csücskébe, Bonifaciaoba. A sziklás partot kék öblök tagolják, az erős Sirokkó meg-megbillenti a motorokat. Fehér, réteges krétasziklafalon mered a város a tenger fölé, igazi látványa csónakról nyűgöz le. Bár nem illik egy vérbeli motoroshoz, sétahajókázásra fizetünk be, és a ví­zről csodáljuk a várost. Barlangokba siklunk be, türkizkék ví­zmezőkön fordulunk vissza a kikötőbe, ahol nyaranta a világ leggazdagabb luxus jachtjai jelzik, a város minden bizonnyal az emberiség egyik misztikus öröksége.  A kikötőből motorral kanyargunk föl a nyí­lt tenger felé néző matróztemetőbe. Külön kis város a városban, álom az álomban. Házszerű családi kripták angol sorház mintára alkotnak kis utcákat, tereket, persze a helyhez illően néptelenek. Az ajtókon keresztül röpke sorsokra pillanthatunk be, a temető hátsó kapuja félig nyitva, mutatja az utat a tengerre. Megérintve és megilletődve ülünk ki egy ágyúcsőre és magunkba felejtkezve bámulunk a messzibe. Esteledik. Visszaindulunk Porto Vecchioba, nincs már időnk arra, hogy a partszakasz képeslap öbleit felkeressük. Igen, ezt még nem emlí­tettem. A benzinkutaknál hasznos térkép kapható, a térképen számokkal jelölik, majd oldalt szí­nes képekkel illusztrálják a látnivalókat. Ne spórolj, vedd meg és nyugodtan higgyél a képeknek.


6. nap Felszámoljuk 2 napos bázisunkat és ismét teljes felszereléssel vágunk neki a nyugati partszakasznak. Az ú itt is a ví­z közelében halad, vadregényes sziklás szakaszok és hol kis családias homokos öblök, hol pedig tágterű, széles nagy szabadstrandok vonják el a figyelmünket az úról. Kis falvak, nyaraló települések, de sehol sincs szállodasor, ipari méretű üdülőpark. A partvidéket a tengerbe nyúló földnyelvek tagolják, ha az utat levágva nem követjük a ví­z szeszélyeit, sziklás, zöldellő hegyeken, dombokon vágunk át a már jól megszokott ragyogó minőségű úon. Érezhető, ez a Franciaországra néző partszakasz a sziget csendesebb, visszafogottan gazdagabb része. Többször is megállunk, majd egy hatalmas lapályos fövenyen letáborozva ismét megfürdünk. A ví­z itt is hűs, könnyűbúvárok medúzára figyelmeztetnek, í­gy csak a part szélén dacolunk a hatalmas hullámokkal. Nem sokáig van időnk a part szikláin kalandozni, irány Ajaccio, a sziget fővárosa, a császár szülővárosa. Távolról impozáns látványt nyújt, környező öblei is őrzik regényességüket, de közelebbről már nem titkolhatják, a hullámok fővárosi szennyel a hátukon érkeznek. A város központjába is zsúfolt többsávos úon jutunk be, a kikötőben már nyári a forgalom, diákcsoportok, turisták forgatagaiban lassan haladunk előre, sem motorozni, sem sétálni nem öröm. De a szí­nes halászbárkák látványa és a mértékkel flörtölősen felszolgált ebéd hamar feledteti a kiegyensúlyozatlan benyomást. A sétahajózást hirdető plakátokon pedig hihetetlen sziklafalak sejtetik, miért is érdemes mégis ezt a vidéket is felkeresni. De mennünk kell, mai úi célunk a sziget belsejében fekvő Corte. Azt hiszem, az igazi motoros kaland a sziget kelet-nyugati vidékét elválasztó , a szigetet hosszanti irányban átszelő hegységen való átjutás. Négy kétezer méternél magasabb csúcs, hatalmas kanyonok oldalán kapaszkodó szűk szerpentinek, a mélyben nehezen követhető, rohanó patakok. Választhatod a pirossal jelzett főutat, ill. a kissé északabbra fekvő alacsonyabb rendű hágót, ez látszik vészesebbnek, tehát ezt választjuk. Az Ajaccio félszigetét átvágva ismét gyönyörű partszakaszon tartunk északnak, majd bevágva a hegyek közé, mély szurdokok között kapaszkodunk felfelé, az ú egyre keskenyebb, már a szembejövő személygépkocsi is nehezen fér el, sőt kifejezetten jól esik, ha ő van kí­vül, a kanyarok mentén kis kitérők segí­tik a haladást. Alig hiszünk a szemünknek, amikor a távolban, fent a falakon, a keskeny utakon buszokat fedezünk fel. Mindenki igyekszik leparkolni, a látvány valóban lélegzetelállí­tó. Portóban vagyunk, ahogy a neve is sejteti, békés, sziklafalakkal övezett öböl ill. kikötővároska. Innen végleg elhagyjuk a nyugati partot, kezdetben békés, árnyas erdőségek között kanyargunk, vigyáznunk kell, mert sok a szabadon kószáló disznó ill. szarvasmarha, ráadásul sok autós eteti is őket, í­gy leginkább az útesten heverésznek, kocognak. Majd egyre magasabbra törve valóban lehetetlen, szűk, kerékvetővel szegélyezett szakadékok szélein vágunk neki a közeledő alkonyban egyre zordabbnak tűnő hágónak. A felhők is gyülekeznek, a vihar bármelyik percben kitörhet, sajnos nem tudjuk magunkat átengedni a látványnak. A benzinünk is kevés, (a szí­vünkön is súly van), de egy óra szédí­tő kanyargás után az ú kisimul, a csúcsok leguggolnak és a szétterülő fennsí­kon már civilizált falu és benzinkú fogad.  Rövid pihenő, majd rossz döntés, fel, tovább, Cortéba. Sötétedésben érünk be a sziget régi fővárosába, a függetlenségi harc egykori szimbólumába.  2-3 órán keresztül próbálunk szállást találni, először és utoljára utunk során, eredménytelenül. Szerény, de csendes, elhagyott kis campingben egy terebélyes fa tövében ütünk tábort, végre nemhiába cipeltem idáig a főzőapparátot és némi levesport. Hálózsákban a szabad ég alatt, rövid egy órás alvásunkból szakadó eső vert fel.  A barátságtalan, de tiszta mosdóban szembesültünk a romantika árny oldalával. Mí­g a barátaim a zord viszonyok között is álomra találtak, az eső elálltával, ismét kiülve a fa alá, a fejlámpa segí­tségével regényembe merültem, majd a hajnal közeledtével a párálló, zöldellő tábor is kirajzolódott körülöttem.


7. nap Utolsó nap Korzikán. Kissé törődve, de igazán jó kedvűen, éhgyomorral (se vaj, se jam) nyergelünk, észak felé élvezzük a motorozást, Ponte Lecciánál sajnos már hazafelé, Bastia irányába kell fordulnunk, pedig balra az Asco völgy tavalyi emléke kí­sért. A komp kora délután indul, a jegyeket előre megváltjuk, í­gy még van néhány óránk, hogy Bastiától északra Korzika „ujját” is megtapasztaljuk. Kanyargós sziklás háborgó tengerparton visz az ú, itt is mindenütt az ú mentén táblák jelölik a látnivalókat, a szárazföld belsejébe vivő gyalogtúrákat. Kissé elszomorodva vesszük tudomásul, miket nem láthatunk.  Visszafordulunk, még betérünk a komp kikötővel szemben található nagy üzletbe, hogy némi eredeti korzikai ajándékkal térhessünk haza. A hajó még most is félig üres a nyári forgalomhoz képest, a fedélzeten nagyokat szippantva, izzó parázs mögül nézünk vissza. Amúgy nem dohányzunk.

    Livorno komp-országa most is visszataszí­tó, Jolánka is keresi a helyét. Még egy-két órát szánunk a haladásra, autópályán érjük el Massát, A város csábí­tó, de csak a központtól távol, a tengerparti üdülő övezetben találunk éjszakai nyugodalmat. A tengerpart, bocsánat kedves olvasó, ha megsértem érzelmeidet, a már emlí­tett nyugágy rengeteg terhe alatt minden illúzióját veszti. Vaj és jam.

8.-9. nap A Debrecen-Livorno távolság 1400 km körüli, akár egy nap alatt is leküzdhető,  Olaszországban zsúfolt sztrádákon, de jó ütemben haladhatsz, a Tarvision át vezető ú élvezetes, lendületes, bár a fokozódó közúi szigor miatt nem felhőtlen. És amúgy se. Szakadó eső és cikázó, mellettünk becsapódó villámok miatt Rosenbergnél találunk menedéket, és persze az elvárt, megbí­zható osztrák szállást és reggelit. Lágytojás. Önbizalmunk megnőtt a kiránduláson, í­gy Magyarországon a kalandosnak tartott körmendi úvonalat választjuk. Hétvége van, szombat, szerencsére minden békés, nyugodt. Az autópálya monotóniáját Füzesabonynál megszakí­tjuk, inkább Hortobágynak vesszük az irányt. A korábban kanyarjai miatt kedvelt egyeki szakasz Korzikával a hátunk mögött bizony már szerénynek látszik, de a Puszta ismerős, mindig változó szí­nei most is megindí­tanak. Jó itthon lenni. Vagy ez is csak délibáb…