Túra: Jordánia V. rész

Azért egy kicsit beszéltünk egymással, eldöntöttük egy talpon elmegyünk Damaszkuszig, hogy még egy fél napot ott tölthessünk, mert mindkettőnket teljesen magával ragadott a város hangulata és az ott élő emberek kedvessége.

    Végig a sivatagi autópályán mentünk Ammant is kikerülve, a
határátlépés viszonylag már rutinosan ment, szí­r biztosí­tásunk még jó
volt, de azért 50 USD-t megint legomboltak rólunk valamiféle
vámbiztosí­ték fejében, amit sohasem kaptunk vissza. A határ után
felhí­vtam újdonsült damaszkuszi barátunkat és megbeszéltük, hogy a
nagymecset előtti kis téren találkozunk, bár utólag rájöttem ennél
roszabb helyet nem is választhattunk volna. A délutáni csúcsforgalomban
érkeztünk, a kocsik között egy gombostűt sem lehetett leejteni,
mindenhonnan dudaszó, toltak bennünket oldalról-hátulról mindenhonnan.
Ha lehetett leállí­tottuk a motorokat a 40 fokbani araszolástól nehogy
az olaj felforrjon, a hátamon viszont mindezek ellenére folyt a hideg
verí­ték. Bal hüvelykujjam folyamatosan a dudán nyomtam ha kellett ha
nem, mire megkértem egy kék, valamilyen számomra ismeretlen márkájú
autó vezetőjét engedjen be maga elé. Autó mellém furakszik, ablak le –
gondoltam még jól meg is zuhálnak – sofőr kérdezi, hogy honnan jöttünk,
én válaszolom angolul „from Hungary”, sofőr széles mosollyal közli hogy
a nagybátyja sokáig ott élt és hogy hova akarunk menni. Mondom hogy „
to Omajjad mosque” , széles vigyorral int, hogy kövessük és mindenkit
letolva maga előtt elvisz a térhez vezető tulajdonképpen főleg gyalogú
bejáratáig és ugyanazzal a széles vigyorral elköszön.

    Barátunk 20 perc múlva megérkezik és mivel, hogy ő gyalog van a
sikátorokon keresztül vezet el a rendházba a szállásunkig, mi meg
közben dobozok le, kanyarodás, vissza dobozokért, dobozok fel. Most már
a motoros kabátok alatt jó meleg verí­ték folyik, de hamarosan odaérünk.
A Szent Pál rendházhoz, ahol kettőnknek 35 USD volt a szállás
reggelivel, nem nagy szám de tiszta és rendes.

    Este a szukba ajándékokat vásároltunk, nagy nehezen Attila
fegyverekkel kapcsolatos hozzáértését kihasználva, kisfiamnak sikerült
vennem egy szép arab tőrt eredeti kézzel kovácsolt damaszkolt pengével,
tevecsonttal és ezüsttel dí­szí­tett tokban. Habab barátunktól pár sör és
raki kí­séretében elbúcsúztunk, még utoljára megpróbáltam a
kommunizmusba vetett hit béklyóitól megszabadí­tani (majd rájön, hogy
zsákutca), visszasétáltunk a szálláshelyre és megpróbáltunk aludni, bár
én folyamatosan azon morfondí­roztam, hogy tudnék ide mihamarabb
visszajönni.


     Reggeli után ÉszaKeletnek, Palmyra felé vettük az irányt,
gyors tankolás (megszoktuk, hogy mindig tankolunk amikor lehet, nem
amikor kell) és irány a sivatag. Belekapaszkodtam a gázkarba és
tempósan haladtunk a kifogástalan minőségű 2-es számú főúon egészen a
sivatag királynőjének nevezett Palmyráig. Egyszer állunk csak meg
fényképezkedni Damaszkusztól úgy 100 kilóméternyire, ahol a 2-es ú
Irak, illetve Bagdad felé fordul, innen már csak 140-150 km. az iraki
főváros, annyi, mint otthontól Pécs, de nem itt leszünk legközelebb a
határhoz, hanem majd Törökország legkeletibb csücskénél, fenn a kurdok
birodalmában. De erről majd később.

 

    A köves sivatagi táj egyhangúságát hirtelen egy messziről
zöldellő hatalmas folt töri meg, és a remegő délibábból egyszer csak
előtűnnek Palmyra romjai, amely egy ma is lakott oázisban fekszik, neve
Tadmor. Az UNESCO Világörökség részét képező ősi város kereskedelmi
karavánutak találkozásánál épült, egyrészről az ízsiából a
Földközi-tenger felé tartó karavánutak pihenőhelye, másrészt Föní­ciából
szállí­tottak illatszereket, selymeket, elefántcsontot és még sok minden
mást Palmyrán keresztül.

    A hí­res palmyrai királynő Zenobia halála után a Kr.u. 3 század
végén a város fénykora tovatűnt, ugyan történtek még próbálkozások a
későbbiekben, hogy a régi fényét visszaállí­tsák, de sikertelenül. A
romváros hatalmas területen terül el, úgyhogy szétválunk és ki-ki a
maga stí­lusában nézelődik (főleg motorral), majd egy beduin étteremben
csirkét eszünk kuszkusszal.


    Turista itt is kevés van, szálloda és étterem annál több, de ez
nekünk most jó mert mindenki velünk foglalkozik és próbálnak
elcsábí­tani. Megbeszéljük, hogy Deir ez Zor-ig, az Eufrátesz parti
városig egy szuszra megyünk, ott kávé és nézelődés a folyóparton.
Búcsú veszünk Tadmortól és jó másfél óra múlva már az Eufrátesz hí­dján
csattognak a masinák a folyó völ-gyének fővárosában. Tankolunk (nem
kellene még, de nem Európában vagyunk), majd lemegyünk a hí­dról is
láthato kis strandra és amí­g Atti a szokásos szertartás szerint megfőzi
a kávét (3 in 1) és lemegyek a partra és figyelem az egyetlen horgászt,
aki 30-as zsinórral és legalább 1-es horoggal fogdossa a féltenyérnyi
keszegféleségeket. Azon tűnődöm, hogy magyarázzam el neki, hogy 10-es
zsinórral és 12-es kicsi horoggal nem csak minden huszadik bevágásra
lenne fogás, hanem ha el nem rontja -mint a székely ember a kocsirudat
– legalább minden másodikra fogna valamit. Bepróbálkozom egy
dujuszpí­kinglis-sel, de a horgász bamba tekintetéből í­télve marad a
hatalmas horog. Meghitt beszélgetésünket a Bömös dudája szakí­tja félbe.
Kész a kávé! Elköszönök, ma a salamah sporttárs, további jó fogást, de
mielőtt felmegyek a partról megmerí­tem kis ví­zmintás üvegemet a ví­zből
nehogy később elfelejtsem.

    Kávézás közben a helyieknek próbálom elmagyarázni honnan
jöttünk – az angollal már nem próbálkozom, előveszem a nagytérképet és
mutogatok bőszen, hogy Hungary meg Madzsarisztan (hátha törökül
megértik) de az arckifejezés ugyanaz mint a horgász esetében, í­gy ezt
is feladom. Gyaní­tom, hogy az Urak nemhogy í­rni és olvasni nem tudnak,
térképet is most láttak előszőr.

 

    Felmászunk a paripáinkra és a török határtól kb 70 km-re lévő
Al Hasakah-ban megállunk és megkérünk egy taxist keressen nekünk egy jó
szállodát, mi meg bömbölünk utána. Szálloda lett, ha nem is jó, de volt
sör meg minden és aludni lehetett. Elhatározzuk, hogy korán kelünk,
mert a határátlépés egy-két órát elvesz az életünkből, nem mintha ez
idegesí­tene – Keleten az agyakat szigorúan át kell állí­tani – csak
másnap legalább Van városáig el kellene jutnunk. A kertben lezárjuk a
motorokat, a londiner fiú esküszik, hogy már hatkor fenn van és kienged
bennünket. Másnap reggel még 7 órakor is dörömbölünk, de nem mozdul
semmi, í­gy keresünk más valakit akit fel tudunk ébreszteni, aki tudja
hol alszik akit fel kellene ébreszteni. Innen már olajozottan mennek a
dolgok és fél óra múlva már újból a 7-es főúon zúgunk ÉK felé.

    A határátkelőhely Al Qamishli, mint a helyszí­nen kiderült csak
reggel kilenckor nyit, í­gy van majdnem egy óránk megreggelizni. Atti
szerintem a világ legkoszosabb piacán eszik egy hatalmas pitát friss
tejjel, nekem ez egy kicsit sok és két utcával odébb bedobok egy adag
falafelt gyümölcslével.

    Nem szeretem a falafelt, mert olyan mintha sült
fűrészporgombócokat ennék, de a grillcsirke még nem volt kész. Kilencre
visszamegyünk a határra és a szí­r oldalt kb fél óra alatt letudjuk,
kinyitják a nagykaput és bemegyünk a török oldalra amiről azt gondoltuk
pár perc alatt abszolváljuk, de ez csak álom. A motorokkal van gond,
mert ez a határállomás nincs benn a számí­tógépes rendszerben mint ahol
anno bejöttünk és ez nekik probléma. Próbálom meggyőzni a tisztet, hogy
igaz hogy egyszer máshol beléptünk, de ki is mentünk Szí­riába, tekintse
ezt egy új belépésnek (í­gy is logikus) és gomboljuk újra a kabátot.
Elmegy az összes papí­rral. Néha jön a szárnysegédje aki kb. háromszor
legombol 40 TLY-át zavarosan dügyörögve valamit, hogy ez éppen kinek
kell, én meg adom szorgalmasan, vigyed kis barátom amí­g van addig nincs
gond. Úgy két óra múlva jön a tiszt a papí­rokkal a kezében, hogy
mehetünk, de neki is kell 80 lí­ra. Kifizetjük és átlépjük a határt.
Utunk során most jut eszembe először, hogy valami bajunk történhet és
nem is teljes az örömöm, azon morfondí­rozom jól tettük-e, hogy ezt az
úvonalat választottuk. Hogy miért? Megpróbálom elmondani nagyon
röviden.

 

    A virtuális állam, Kurdisztán egy több mint húszmillió lakosú
terület, amely jelenleg 5 ország: Törökország, Irán, Azerbajdzsán, Irak
és Szí­ria között oszlik meg. Napjainkban a kurd függetlenségi
törekvések leginkább Törökország és Irak életében kavarnak viharokat. A
képen Törökország, Irán (keleten) és Irak (délnyugaton) határvidékét
láthatjuk. Északon és északkeleten azeri és örmény területek is
látszanak.A terület két legjellegzetesebb része a két sóstó: nyugaton,
török területen a Van-tó, keleten, Iránban pedig az Urmia-tó. A terület
igen magasan helyezkedik el: A Van-tó szintje 1646, az Urmiáé 1275
méterrel van a tengerszint felett. A Van-tavat délen a Délkeleti-Toros
3000-3500 méteres vonulatai, északon az Ala-hegység határolja, a tó
északnyugati oldalán fekvő Süphan dagi (a „dagi” törökül hegyet jelent)
4000 méter fölé emelkedik.

    Kurd szervezetek évek óta küzdenek polikitai és katonai
eszközökkel a kurd autómia kiví­vásáért vagy egy kurd állam
létrehozásáért. A vidéken más etnikai csoportok is küzdenek
autonómiáért vagy önállóságért, többek között az asszí­rok, szí­rek és
káldeusok. Ezen csoportok érdekei sok esetben megoldhatatlan területi
konfliktusban állnak egymással. A fennálló államok, mindenekelőtt
Törökország gyakran kemény eszközökkel küzdenek minden önállósági
törekvéssel szemben. Szaddám Husszein volt iraki diktátor elí­télésének
egyik oka az 1987-88 években a kurdok ellen indí­tott hadjárat volt. A
két évig tartó hadműveletekben 180 ezer kurdot öltek meg, és Halabdzsa
városánál vegyi fegyvert is bevetettek Szaddám Husszein katonái.

    Nos nekünk, ezen a vidéken kellett keresztülmenni, ez a tény
okozta izgatottságomat. A konfliktus jelenlétét aznap végig a
zsigereinkben éreztük. Mielőtt elindultunk mindenki óva intett
bennünket ettől a vidéktől, különösen attól, hogy sötétedés után
motorra üljünk. Ugyanis ak-kor van itt a kurd mudzsaheddinek ideje.