Túra: Jordánia III.rész

Lassan sötétedett, úgyhogy következő állomásunk, Damaszkusz felé indultunk. Damaszkusz a föld egyik legrégibb városa. A biblia legendái a pátriárkáknak tulajdoní­tják alapí­tását.

    Itt élt íbrahám számos feleségével, és Dávid király diadalmasan vonult be a városba. Utána asszí­rok, perzsák, Nagy Sándor utódai, a szeleukidák és rómaiak uralkodtak a falai között. Itt tért meg a zsidó Saul keresztény Paulusszá, és tette nemzetközivé az egyistenhitet. A VII. század közepén a hódí­tó arabok foglalták el a várost, amely csakhamar az omajjád királyság székhelye lett. Pogány temploma helyén épült nagy keresztény templomát eleinte a mohamedánok a keresztényekkel közösen használták imahelyül, később megnagyobbí­tva az iszlám egyik legtekintélyesebb mecsetje lett. (damaszkuszi Omajjád Nagymecset, a negyedik legszentebb mecset a mekkai, a medinai és a tunéziai Kairouan nagymecsetek után) Többszöri tűzvész után helyreállí­tották, földje Szaladin szultán sí­rját is rejti. Ebben a mecsetben lévő mauzóleumban őrzik Keresztelő Szent János fejét egy selyemborí­tású szarkofágban, akit a muszlimok Yahya prófétaként tisztelnek.

 

    Utunk során ez a város tette pozití­v értelemben rám a lemélyebb hatást, minden porcikájából süt a történelem és békében él egymás mellet keresztény, muszlim és zsidó ember. A városban külön negyedben laknak a keresztények és a zsidók (már nem sokan), itt ramadán alatt is lehetett mindenféle alkoholos italt kapni és az üzletek is folyamatosan nyitva tartottak. A szukban ismerkedtünk meg Gyath Habab-al aki magyar társalgásunkra lett figyelmes és elmondása szeint szí­r kommunista (egyébként kereszténynek is vallja magát ?!) aki 5 évig élt Budapesten a nyolcvanas években, a mai napig viszonylag jól beszél magyarul. Ő segí­tett nekünk eligazodni és szállást keresni, visszautunk itteni megállója során a Szent Pál kolostor- és rendházban kaptunk olcsó és tiszta szállást. Emlékezetesek maradnak az esti sörözések (egész jó sört gyártanak Szí­riában) ami mellé ánizspálinkát (rakit) ittunk és közben próbáltuk egymást a magunk szerint ideológiailag helyes irányba terelni.

 

    Másnap délután egymagamban (Attila barátom pihenéssel tölti a délutánt) nekivágok, hogy megkeressem íbel sí­rjaként (Al Abrian) ismert mauzóleumot, amely Damaszkusztól 30 km-re Nyugatra található, a libanoni határsáv közvetlen közelében. A helyet térképek alapján gyakorlatilag lehetetlen megtalálni, úbaigazí­tó táblák nicsenek (vagy csak arab nyelven) a helyiek nem igazán tájékozottak, végül is egy orvosi rendelőbe mentem be a közeli Dummar településen, ahol az orvos a vizsgálatot megszakí­tva tört angolsággal igazí­tott úba. A sí­remléktől pár kilóméterre az első katonai ellenőrzőponton amit láttam elveszik az összes iratomat – í­gy garantálván hogy biztosan erre jöjjek vissza – és radarok, járőrök és katonai objektumok között kb. 10 perc alatt odaérek. A készültség oka világosan látható, hiszen a fennsí­k tetejéről tisztán átlátni Libanonba, ahol jelenleg átmeneti tűzszünet van ugyan, de nemrég még ropogtak a fegyverek.

    A sí­remlék egyik különlegessége, hogy itt található az a családfa is, melyen egészen íbrahámtól vezeti le Mohamed próféta származását. A parkolóban zarándokokat szállí­tó buszok álltak Iránból és Irakból is, akiknek kultúrált piknikezőhely volt kialakí­tva a szükséges infrastruktúrával ellátva. Miközben a szokatlan épí­tményt sétáltam körbe, egy furcsa szertartásra lettem figyelmes. Egy valamiféle törzsi ruhába öltözött ember kost tartott szorosan kötélen egyik kezében kést szorongatva, tőle nem messze állt a szertartás másik résztvevője egy vadonatúj Ford személygépkocsi és a tulajdonos családja edényekkel a kezükben. Mikor minden összeállt, emberünk levágta a kost, s a nagyobbik fiúgyerek egy edényben felfogta a nagy sugárban ömlő vért, majd a családfő levitte a kocsihoz és tenyerét a vérbe mártva összetapicskolta az összes ajtót a csomagtartó és a motorház fedelét. Külön figyeltem, a család női tagjai nem vettek részt semmilyen szinten az esemény lebonyolí­tásában. Udvariasan megkértem a férfit, hogy legyen szí­ves magyarázza el mire ez az egész, erre ő kézségesen elmondta, hogy az autó vadonat új és aki megteheti, ezzel a rituáléval biztosí­tja a kocsi és a benneülők biztonságát, illetve azt, hogy tulajdonosát szerencse kí­séri minden úján. A kos egyéb részeinek a sorsát firtatva rögtön meghí­vást is kaptam, hogy tiszteljem meg őket az asztaluknál ahol baráti körben kerül majd elfogyasztásra birkasült formájában. A meghí­vást udvariasan elhárí­tottam, bár őszintén mondom egy pillanatra azért meginogtam.

 

    Hazafelé megálltam egy gyümölcsárusnál ásványví­zért, összeismerkedtem a boltsegéddel aki egy bagdadi emigránsnak mondta magát, állí­tása szerint két éve hagyta el szülőföldjét. Majd másfél órás beszélgetésünk során végigkóstoltatta velem az összes gyümölcsöt és elmesélte emigrálásának történetét és véleményét a hazájában folyó eseményekről és beszélgetésünk végére ismét megerősödtem abban a hitemben, hogy az ember alapvetően jónak születik, rossz ember csak úgy senkiből nem lesz. Elbúcsúztunk – még fizetni sem engedett – és egyre inkább éreztem, hogy az Ő világukban a messziről jött ember, az utazó mindig megkülönböztetett figyelemben részesül.

    Damaszkuszból utunk egyenesen Jordániába vezetett, amit én egy teljesen másként éltem meg, mint Szí­riát, már rögtön a határátlépésnél. A katonák és a hivatalnokok mind beszéltek angolul, világos és áttekinthető rendben zajlottak az események kultúrált környezetben, nem kellett baksist adni minden egyes pecsétért. Ami Szí­riában közel három órába tellett, az itt 20 percet vett igénybe, pedig a procedúra teljesen hasonló. Itt már nem volt az a keleties érzésem, minden sokkal inkább európainak hatott, ami nekem egy kicsit csalódást okozott, bár biztos van akinek ez megnyugvást jelent. Az első pár száz kilóméteren valami furcsa volt az utakon, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni, és akkor jöttem rá az okára mikor a társam beleszólt a rádióba, „ észrevetted, hogy amióta Jordániában vagyunk egyetlen motorkerékpárost sem láttunk?”. Tényleg! Amí­g Szí­ria csak úgy nyüzsgött a motorkerékpároktól – igaz, csak kis hengerűrtartalommal – addig itt egy darabot sem láttunk!

 

    Otthon többen figyelmeztettek – motorosok akik már jártak Jodániában repülős útal – hogy vigyázzunk mert motorkerékpárral be sem engednek az országba, ki vannak tiltva az országból. Persze most már tudom, hogy ezek az információk a taxisoktól, recepciósoktól tipikus félreértések eredményei, ami hiányos vagy felületes angol vagy német tudásukból adódik mert velünk is többször előfordult ilyen eset. A külföldi állampolgárokkal szemben semmiféle korlátozás nincs, a jordánok csak automta váltós és maximum 150 cm3 hengerűrtatalmú gépekkel közlekedhetnek bukósisakban. Nem tudom mi nem tetszik nekik, az automata váltó vagy a bukósisak, de nem motoroznak és kész.


 

    Első megállónk az Ammantól 50 km-re Északra fekvő volt Dekapolisz településcsoport tagja, mai nevén Jerash. Különlegessége, hogy a világon az egyik legjobb állapotban fennmaradt római kori város, mely aranykora a Római Birodalom hanyatlásával fejeződött be. Minden júliusban fontos esemény itt a Jerash-i Nyári Fesztivál mely elmondások szerint nagyszabású, szí­nes és látványos kulturális rendezvény.

 

    Következő állomásunk a Jerashtól 20 km-re Nyugatra lévő Aljun erődí­tmény, mely egy erdős hegytetőn, az ország legkisebb természetvédelmi területén a Dhibin Nemzeti Parkban található, ahol tölgyek és aleppói fenyők tanúskodnak, milyen is lehetett Jordánia többszáz évvel ezelőtt. Az erőd nem túl nagy, de az iszlám épí­tészet tipikus példája, feladata valamikor a Szí­riát és Dél-Jordániát összekötő utak védelme de ezen felül egy erődláncolatnak is része volt.

    Az idő viszonylag tiszta volt, í­gy életemben először láttam meg a Jordán-völgyét, a Holt-tengert és a Tiberias-tavat (régi nevén a Galileai-tengert). A bibliai helyek látványa úgy felvillanyozott bennünket, hogy úgy döntöttünk most elkerüljük Ammant és megpróbálunk valahol a Holt-tenger partján aludni és a Jordán-völgye felé vettük az irányt. A táj fenséges, az ú jó minőségű a hőmérséklet még kibí­rható (36 ◦C) volt, í­gy gyorsan fogytak a kilóméterek, mikor szokatlan módon katonai ellenőrzőpontnál találtuk magunkat. Gyorsan átértünk a rutinellenőrzésen, a katonák kedvesek, a tiszt folyékonyan beszélt angolul én mégis az okot keresem. Aztán hirtelen ránézek a térképre és azonnal megvan a magoldás: a Jordánon túli terület már Izrael és a határ tőlünk pár kilóméterre van. Katonai ellenőrzőpontokkal egyetlen kivétellel csak itt a völgyben és a Holt-tenger mentén találkoztunk, a kivétel az Aqabah-i autópálya bevezető szakasza, ahol egy csak kialakí­tásában komoly poszt található, egyébként meg itt egyszer sem állí­tottak meg bennünket.

    A 65-ös úon Dél felé vettük í­gy az irányt végig a Jordán-völgyén, a Holt-tenger felé és valamilyen oknál fogva egyre kényelmetlenül kezdtem magam érezni, a motoros védőruha és a sisak alatt dőlt rólam a ví­z, nehezen kaptam levegőt már azt hittem nemsokára rosszul leszek vagy valami ilyesmi történik. Közben rutinszerűen rápillantottam a GPS készülékemre és mint aki rosszul lát többször egymás után megtettem ugyanezt, mire felfogtam, hogy a tenger szintje alatt 312 méterrel motorozom és megnyugodtam, nem leszek rosszul csak most olyan, mintha egy szaunában lennék. Pár kilométer után meg kellett állnom és elveimet feladva levetettem a kabátomat, mert a hőség egyszerűen kibí­rhatatlan volt í­gy felöltözve, sokkal jobb nem lett mert í­gy a forró levegő közvetlenül a bőrömet érte de azért valamivel elviselhetőbb volt. Elfogadható árfekvésű szállást nem találtunk a tengerparton, í­gy felmentünk Madabába aludni, ami a mozaikok városaként ismert, azzal, hogy holnap visszatérünk erre a vidékre egyet fürdeni, no meg az egyéb látnivalók kedvéért. Útközben itt láttam életem eddigi leszebb naplementéét, a Holt-tenger fölött.

    Madaba több mint 4500 éve lakott hely, Ammantól 35 km-re DNy-ra, valamikor fontos tele-pülés volt a Vörös-tenger és Damaszkusz között húzódó kereskedelmi úon a történelmi Királyok Útján. Mozaikgyűjteményéből a legismertebb a Szentföld mozaik amely a bizánci időkben készült. Ez az egyedülálló mozaiktérkép ma a görög-ortodox Szent György templomban látható, ugyanis a romok fölé egy bizánci templomot épí­tettek.

    A térkép sajnos csak részben maradt fenn, hozzávetőlegesen 560-ból származik, eredetileg 15,7×5,6 méteres volt, és közel 2,3 millió természetes kis kőkockából állt és az ősi Palesztinát valamint a Szentföldet ábrázolta. A kép középpontjában Jeruzsálem városa látható, felismerhető a Holt-tenger, a Jordán-folyó, Betlehem, Kerak, Nablus, Gaza, és Jeriko is, sőt a szent városban az alkotók még a sí­r templomát is jelölték.

 

    Aznapi programunk következő állomása a Madabától Keletre fekvő Nebo-hegy, Mózes emlékhelye ahol a próféta meghalt és eltemették.Ezen a hegyen található Jordánia legszentebb helye, s ott van a Pisgah ahol állí­tólag a próféta sí­rja lehetett, az oltár mellett kereszt jelzi. Az í“szövetség szerint az egyiptomi kivonulás és negyvenévi Moab pusztai vándorlás után Isten innen mutatta meg Mózesnek az ígéret földjét, a Kánaánt, de megtiltotta neki hogy a földjére lépjen. A Nebo-hegyről csodálatos kilátás nyí­lik a Jordán-folyó torkolatára, a Holt-tengerre, én még Jerikót is láttam, de állí­tólag tiszta időben még Jeruzsálem is látható.

 

    Indulás előtt még leereszkedtünk a közelben lévő Mózes-forrásokhoz ahonnan régen Madabát látták el ivóví­zzel és a Jeruzsálemből a Nebo-hegyre induló zarándokok fontos megállója volt.